Catherine Connolly Írország következő elnökévé történő megválasztása rávilágít arra, hogy az ország mennyire tévedésbe került, ha a biztonságról van szó. Ez egyben ébresztőként is szolgálhat más EU-tagállamok számára az ország védelmi kérdésekben való megbízhatatlansága tekintetében.
Connolly még csak nem is a legszélsőségesebb álláspontja, hogy ellenzi Németország újrafegyverzését azon az alapon, hogy az a „katonai ipari bázis” „újraélesztését” jelenti. Számára Berlin jelenlegi kiadási tervei az 1930-as évek katonai felépítésére emlékeztetnek. Kritikus a NATO-val szemben, nemmel szavazott a lisszaboni és a nizzai szerződésre az ír népszavazásokon, és a Hamaszt „a palesztin nép szövetének részének” nevezte. Ennek ellenére a szavazatok közel 65 százalékával hazatért.
Ennek az az oka, hogy Connolly nézetei nem szélsőségesek vagy nem populista narratívák – valójában a Smaragdszigeten uralkodó politikai érzelmek főáramát képviselik.
Ahogy az EU az újrafegyverkezésre kezd összpontosítani, Írország éppen az ellenkező irányba halad. Az Ukrajnában dúló háború, Amerika növekvő kiszámíthatatlansága és Oroszország az ír vizeken a tenger alatti infrastruktúrát vizsgáló országok ellenére Dublin politikai kultúrája továbbra is a semlegesség és az erkölcsi kivételesség mítoszaiba süllyed – és nem hajlandó megmozdulni.
Ez a megközelítés már nem hiteles Brüsszelben. És ezért most csak a Nagy-Britanniával kötött védelmi unió mentheti meg Írországot.
Annak ellenére, hogy az amerikai technológiai és gyógyszeripari vállalatoktól származó bevételek megugrása miatt megnövekedett költségvetési többlet van, Írország nem hajlandó többet költeni fegyveres erőire. Az ország védelmi kiadásai 2022 óta alig emelkedtek az infláció fölé. A védelemre szánt tőkeköltségvetés 2026-ra csekély 300 millió eurót tesz ki – és ez egy olyan uniós országban van, ahol nincsenek vadászrepülőgépek, haditengerészet hajói szórványosan működő fegyverekkel és csak annyi tengerész, hogy naponta egyetlen hajót küldjenek járőrözésre.
Dublinnak bizonyíthatóan nem sikerült megragadnia a geopolitikai pillanatot, ehelyett ijesztően naiv. És tekintettel a körülményekre, csak az Egyesült Királysággal kötött formális kétoldalú megállapodás biztosíthatja azt a területi biztonságot, amelyre Írországnak – és az EU nyugati határainak – égető szüksége van.
Ez van reálpolitikanem kelta szentimentalitás.
A védelmi szakszervezet ügye két kényelmetlen, de tagadhatatlan igazságon nyugszik. Először is, a földrajz – nem a történelem – a sors.
Írországnak és Nagy-Britanniának van egy szigetcsoportja, valamint egy ingyenes utazási terület. A Brexit ellenére továbbra sincs fizikai határ Dél- és Észak-Írország között. Az ország pedig régóta prioritásként kezeli a Nagy-Britanniával közös utazási övezet fenntartását, mint az EU schengeni övezetéhez való esetleges csatlakozást.
A jelenlegi valóság az, hogy a brit repülőgépek már az ír kormány jóváhagyásával reagálnak az ír légteret fenyegető fenyegetésekre, és a brit haditengerészet vadászik az orosz fenyegetésekre az ír vizeken. De az ír szuverenitást jobban védené a strukturált partnerség – a belga és a holland haditengerészeti erők mintájára –, mint a jelenleg létező olcsó korcsolya-függőség.
Másodszor, az Egyesült Királyság rendelkezik azzal, amit Írország egyszerűen megtagad: vadászgépek, fregattok, műholdak, kiberinfrastruktúra és intézményi mélység. Franciaországnak és Németországnak nincs közelsége és nem képesek következetesen járőrözni az Ír-tengeren és az Atlanti-óceán északi részén. A kontinentális európai erők nem tudnak rövid időn belül kitörni a közeli repülőterekről, és nem tudnak kivonulni az Írországgal szomszédos kikötőkből.
A keret, amelyről beszélek, meglehetősen egyszerű: közös angol-ír felelősség a légi rendészetért és a tengeri felügyeletért az ír övezetekben, ír részvétellel a közös parancsnoklásban, képzésben és beszerzési mechanizmusokban. Írország olyan kiegészítő képességekbe is befektetne, mint a járőrhajók, a hírszerzés, a kibervédelem és az infrastruktúra védelme. És nem lenne szükség írországi székhelyű brit bázisokra; előre bevetési és közös műveleti központok is elegendőek lennének.
Tágabban szólva egy formális angol-ír megállapodás Nagy-Britanniát is beágyazná az EU védelmi politikájába. Kulcsfontosságú célkitűzés Brüsszelben, figyelembe véve az Ukrajnában zajló háborút és a jövőbeli amerikai támogatással kapcsolatos bizonytalanságot. Egy ilyen unió összefonná London, Washington és az EU biztonsági céljait, és szűken szabhatná meg az örökké elégedetlen franciák megnyugtatását.
Nincsenek külföldi kalandok. Nincs NATO. Egyszerűen hiteles biztonsági képességek az ír vizeken és az égen.
Írország régóta büszke arra, hogy Európa egyik leginkább globalizált gazdasága. Amerikai technológiai és gyógyszeripari óriáscégeknek ad otthont, gazdaságát pedig ezek társasági adója táplálja. Dublin a szabad kereskedelemtől és a stabil intézményektől függ. Mégis, ugyanaz a politikai osztály, amely a globális tőkére való ilyen nyitottságot ünnepli, elszigeteltséget követel a biztonság terén.
A kognitív disszonancia megdöbbentő. Hogyan fogadhatja az Apple, a Google és a Pfizer, miközben semleges védekezésben játszik?
Természetesen az ellenzék kétségtelenül az „1916-os Brigádtól” fog állni, akik a semlegességet inkább doktrínaként, mintsem politikaként imádják, és minden brit biztonsági együttműködést hazaárulónak tartanak. De ez az álláspont nem elvi és nem racionális.
Az 1916-os brigád a nyugati jólétről álmodik nyugati biztonsági kötelezettségek nélkül – ez nem semlegesség. Ez a nacionalista mitológiába burkolt nativizmus. Ausztria – az egyesek által hivatkozott semlegességi modell – Írország védelmi százalékának körülbelül háromszorosát költi, és valódi katonai képességet tart fenn.
Egyszerűen fogalmazva, Írország katonai tehetetlenségét túl sokáig támogatják a brit és a NATO-tag adófizetők. Itt az ideje, hogy az ország a jelenre összpontosítson, ne a múltra.
