Anatolij Antonov, washingtoni orosz nagykövet szerint a kapitalizmus jelen modellje doktrinális válságot él át, s oda juttatta a Nyugatot, hogy az saját, erőltetett dominanciáján kívül már nem tud mást kínálni a világ többi részének. Az írás a The National Interesten jelent meg, fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Az elmúlt napokban az Egyesült Államok és más nyugati országok tisztviselőinek és szakértőinek figyelme ismét az úgynevezett isztambuli megállapodások végrehajtására irányult. Oroszországot pedig, amely néhány napra felfüggesztette részvételét a mechanizmusban, újra azzal vádolják, hogy humanitárius válságot és éhínséget idéz elő a fejlődő országokban.

Úgy tűnik azonban, senki sem veszi tudomásul, hogy az azóta már visszavont döntésünk oka a szevasztopoli hajók és a kikötői infrastruktúra elleni ukrán dróntámadások voltak. Egyszerűen kihasználták a gabonaexport folyosóját. Ilyen körülmények között mégis hogyan tudták volna szakembereink garantálni a civil hajók biztonságát?

Érveink azonban süket fülekre találtak. A Külügyminisztérium és az Egyesült Államok állandó ENSZ-képviselete kijelentette, hogy nem látják indokoltnak a gabona-megállapodásokban való részvételünk felfüggesztését, mantraként ismételgetve, hogy döntésünk széles körű éhínséghez vezet.

Sokan vitatják a tényt, hogy a szállítmányoknak csak egy töredéke jutott el a valóban veszélyeztetett országokba. Elhallgatják azt is, hogy ha nem volnának szankciók, Oroszország az élelmiszerhiány jelentős részét fedezni tudná. Mindeközben azt, hogy azonnal, akár 500 000 tonna gabonát és 300 000 tonna műtrágyát küldjünk a legszegényebb országoknak, a „túl kevés, túl későn” kritikájával illetik.

Eközben a Nyugat továbbra is az ukrajnai különleges műveletet – amely előidézésében maguk sem vétlenek – nevezi a világgazdasági válság kiemelt forrásának; az áremelkedést, illetve az energia- és élelmiszer-biztonság romlását közvetlenül hazánk akcióival hozzák összefüggésbe.

Ha azonban alaposan szemrevételezzük a dolgot, láthatjuk, hogy aktuális problémáink gyökere a nyugati nemzetek, mindenekelőtt az Egyesült Államok makrogazdasági irányvonala.

Washington kategorikusan elutasítja a nemzetközi kapcsolatok policentrikus rendszerére való áttérést, helyette megpróbálja a világot saját, „egyedülállóan igaz” normái szerint alakítani. Továbbra is ragaszkodik ahhoz az „istenadta” kiváltságához, hogy a nemzetközi jogot egy ismeretlen fél által kitalált „szabályokkal” helyettesítse. Ugyanakkor méltó kitartással hagyja figyelmen kívül a diplomáciát és az ENSZ Alapokmányát:

büntetni kívánja azokat, akik nem értenek egyet a megközelítésével, mindenki mást pedig megfélemlít.

A szabad kereskedelem, a verseny és a magántulajdon sérthetetlenségének alapvető és szentnek tűnő posztulátumait lábbal tiporva vezet be különböző korlátozásokat és kezdeményez kereskedelmi háborúkat, de más országok belügyeibe avatkozni sem habozik.

A szankciók, valamint a jogtalan, egyoldalú korlátozások száma már most is elképesztő méreteket ölt. Csak az Oroszországgal kapcsolatos „feketelistán” több, mint 2500 személy szerepel, a közvetlen tiltásokat pedig homályos ágazati és kereskedelmi korlátozások egészítik ki.

Az amerikai hatóságok tagadják a nyilvánvalót: a szankciók egyre inkább azokat az országokat sújtják, amelyek bevezették őket.

Az orosz nyersanyagexportra vonatkozó embargók felgyorsítják a rekordméretű inflációt, áremelkedésekhez vezetnek a helyi benzinkutakon, és súlyosbítják az ellátási láncok nehézségeit. Az amerikai vállalkozások szerint recesszió fenyeget.

Az orosz vállalatokkal való együttműködés szüntelen tiltása, beleértve a másodlagos szankciókat is, a világpiacok termékellátásában szintén fennakadásokat okoz. A vesztes oldalra a szegények kerülnek, azok az országok, amelyek gazdaságához, élelmezéséhez, olykor nemzetbiztonságához nélkülözhetetlenek az olcsó, jó minőségű orosz termékek.

Jegyezzük meg, igen kevesen említik, hogy az USA pusztító akcióival nemcsak a fejlődő országoknak, de saját szövetségeseinek is kárt okoz, ideértve az európaiakat is.

Miután rávették az uniós országokat, hogy szankciókat vezessenek be Oroszországgal szemben, Washington régi álma teljesült: szétporladt a Moszkvával hosszú évek alatt felépített, kölcsönös előnyökön nyugvó gazdasági kapcsolatrendszer. Ezzel sikerült Európát megfosztani attól a lehetőségtől, hogy hatékonyan versenyre kelhessen az Egyesült Államokkal szemben. A cél rászoktatni őket saját cseppfolyósított földgázára (LNG): ahogy azt nemrég még Emmanuel Macron francia elnök is megjegyezte,

az amerikaiak a hazai árak három-négyszeresénél magasabb áron adják el transzatlanti barátaiknak. Úgy tűnik, ez a „demokrácia” felára.

Az energiaszektorban különösen szembetűnőek az amerikai adminisztráció „anti-sikerei”. Először is, a Fehér Ház kvázi hadjáratot hirdetett a nemzeti energiaipar ellen. Kijelentette, hogy itt az ideje, az olaj- és gázipari vállalatok fokozatosan kivonulásának a hazai termelésből, és arra kérte őket, álljanak át a szél- és napenergiára, valamint más „zöld” – gyakran alultesztelt – újításokra. Majd az ukrajnai események hátterében Washington megtiltotta az orosz energiaforrások behozatalát az USA-ba. Ezt követően más országokat is hasonló intézkedésekre kényszerített, elsősorban Európában. Csak akkor tért észhez, amikor ezek a lépések világszerte, de mindenekelőtt az Egyesült Államokban az üzemanyagárak kolosszális ingadozásához vezettek.

Sajnos azonban épp a politikai akarat hiánya nem engedi, hogy a nyugati országok megálljanak és beismerjék hibáikat.

Még a „Putyin árdrágítása” szlogent is bevetették, pedig az ilyen ügyetlen döntések abszolút mindenki számára károsak. A pénzügyminisztériumban kidolgozott arcmentő recept – az orosz olajra vonatkozó úgynevezett árplafon – csak még nagyobb káoszba vezeti a globális gazdaságot, ugyanakkor az ígéret, amely szerint Oroszország majd veszteséggel adja el olaját, a kezdetektől nem volt más, mint mítosz.

Nem fogjuk a saját kárunkra biztosítani mások jólétét. Nem fogunk erőforrásokat eladni azoknak, akik mesterségesen korlátozzák az árakat.

Üzenetünk egyértelmű: ha a mechanizmust mégis bevezetik, senki sem garantálhatja, hogy a jövőben valaki nem próbálja majd ezt a forgatókönyvet kiterjeszteni először a gázra, majd a fémekre, és ennek következtében minden olyan árutípusra, amelyre a nyugati tőkések bármikor is szemet vetettek.

Egyébként sok más ország, köztük az OPEC+ tagjai – finoman szólva is – érdeklődéssel figyelik e sajátos megközelítést, annak ellenére, hogy sokan közülük az USA szövetségesei. A termelés lassításáról szóló döntés, amelyet a fórum októberben hozott, csupán a valós piaci tendenciákra adott reakció volt, nem pedig valamiféle politikai trükk. Washington saját partnereit célzó vádaskodása „Amerika-ellenes összeesküvéssel” csak újabb megerősítése gazdasági stratégiája romboló jellegének.

De rávilágít a kapitalizmus jelen modelljének doktrinális válságára is, amikor a Nyugat saját, erőltetett dominanciáján kívül nem tud mást kínálni a világ többi részének.

A helyzetet súlyosbítja, ami az Északi Áramlat gázvezetékekkel történt. Egy olyan infrastruktúra elleni támadás, amely a biztonság szempontjából egyedülálló, rendkívül veszélyes precedens. Minden kritikusan fontos objektum, függetlenül attól, hogy hol helyezkedik el, mostantól fenyegetésnek van kitéve.

Ráadásul ezt a terrorcselekményt nem lehetett volna végrehajtani a kormány részvétele nélkül.

A szabotázs nyilvánvaló célja az volt, hogy végleg elvágja az Európa és Oroszország közötti, kölcsönösen előnyös energiakapcsolatokat. Célja, hogy a regionális fogyasztókat radikálisan állítsák át a drága erőforrásokra, legyen szó külföldi cseppfolyósított földgázról vagy új, tiszta technológiákról.

Mindenesetre egész iparágak állnak vesztésre, csakúgy, mint az egyszerű polgárok.

Az európai kontinens dezindusztrializációjának folyamata pedig csak gyorsul. Egy ilyen fejlemény kockázatai nyilvánvalóak, ahogyan az USA számára jelentkező előnyök is, különösen annak fényében, hogy Washington kinyilvánított szándéka visszahurkolni az ellátási láncokat saját magára, s azokat csak a „megfelelő” joghatóságok beszállítóival kiépíteni.

Hihetetlen, de a helyi stratégák elég naivnak tűnnek ahhoz, hogy azt higgyék, az ilyen döntések nem képesek aláásni az amerikai dollár globális pozícióját – annak ellenére, hogy az Egyesült Államok államadósságának szintje meghaladta a csillagászati 31 billió dollárt. Kihasználják a lehetőséget, hogy tovább működtessék a pénznyomdát.

Ugyanakkor teljesen elképesztő új, „kreatív” korlátozó intézkedéseket kínálnak, ilyen például a külföldi államhoz tartozó pénzeszközök lefoglalása, mindenféle tárgyalás és vizsgálat nélkül. Eközben az USA figyelmen kívül hagyja más, elsősorban fejlődő országok félelmeit a kamatlábak erőteljes emelkedésével kapcsolatban, így azokat még mélyebb adósságba taszítják.

Úgy tűnik, itt senkit sem érdekel ezen lépések világgazdaságra gyakorolt következménye, ahogy az sem, hogy a vállalatok és kormányok világszerte egyre inkább kezdenek lemondani az amerikai valuta használatáról. Pedig a dollár kényelme és biztonsága általánosan elismert volt, de fokozatosan a múlté; saját alkotói alakítják át a kémkedés, a zsarolás és a szankciók mechanizmusává, így szolgálva az USA politikai érdekeit.

Ilyen körülmények között vesz lendületet a világ gazdasági kapcsolatainak dollármentessé válása, mert az új nemzetközi fizetési rendszerek kialakulása elkerülhetetlen folyamat.

Ezek a megállapodások nem egyetlen döntéshozó központon fognak múlni, ami azt jelenti, hogy biztonságosabbá és demokratikusabbá válnak. Washington részéről a mesterséges korlátozó intézkedések beavatkozást jelentenek, de hosszú távon csak ösztönözik a valódi multipolaritás irányába való elmozdulást.

Oroszország kategorikusan ellenzi az Egyesült Államoknak a világgazdaság neokolonialista felosztására irányuló törekvéseit, például azt, hogy a nyugati dominancia megőrzése érdekében mindent egységesíteni kíván, valamint pénzügyi és technológiai monopóliumot vezet be.

Egy olyan rendszer kiépítésére törekszik, amelyben a tőkéseknek választaniuk kell a veszteséges üzletek és a szankciókkal való fenyegetés között, miközben valójában gazdasági, politikai és időnként szociokulturális szempontból is rabszolgákká válnak; ez út a semmibe.

A világ nagy része, beleértve Afrika, Ázsia, Latin-Amerika és a Közel-Kelet országait is, egyetért az utóbbi tétellel. Egyre nyilvánvalóbbá válik az, hogy belefáradtak Washington egyoldalúságába, valamint a normális, kölcsönösen előnyös együttműködés hiányába.

Az Orosz Föderáció a partnerekkel folytatott egyenlő párbeszédre összpontosít. Létfontosságú, hogy olyan – ha nem is ideális – megoldásokat találjunk, amelyek stabilabbá és biztonságosabbá tehetik a világot. Ugyanakkor nem javasoljuk az egypólusúság felváltását két, három vagy négy másik hatalmi központ létrehozásával. Éppen ellenkezőleg, kiállunk minden országnak a szabad létezéshez és a fejlődéshez való joga mellett. A jelenlegi bonyolult geopolitikai helyzet nem gátolhatja meg törekvéseinket, hogy ilyen jellegű kölcsönösséget építsünk ki más nemzetekkel.

Ez az alapja az Eurázsiai Gazdasági Unió (EEU), a Független Államok Közössége (FÁK), a BRICS, a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO), az Ázsiai-csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC), valamint az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági és Szociális Bizottság (ESCAP) keretében működő barátainkkal folytatott munkánknak. Ezek a formátumok nem irányulnak senki ellen. A fővárosok közötti bizalom erősítése érdekében jöttek létre és működnek. Nem zárják ki, hogy minden érdekelt államot bevonjanak ebbe a közös törekvésbe, anélkül, hogy „helyes” és „helytelen” felosztásra kerülne sor. Nagyra értékeljük, hogy a multilaterális kereskedelmi, gazdasági és beruházási együttműködés e formátumok tevékenységeinek előterében áll. Az elképzelés az, hogy a globalizált elszemélytelenedés nélküli integrációt valósítsuk meg, és a jószomszédi együttműködést segítsük elő, választóvonalak és mesterséges szabályok nélkül.

Ez természetesen nem zárja ki a nyugati kollégákkal és a Washingtonra és szövetségeseire összpontosító gazdasági szervezetekkel, például a Bretton Woods-i intézményekkel való együttműködést. Azonban egy ilyen beszélgetésnek a kölcsönös tiszteleten és kompromisszumkészségen kell alapulnia, és valódi érdekegyensúlyt kell találnia. Csak így lesz képes a nemzetközi pénzügyi rendszer újjáépülni, levetni magáról az „aranymilliárdok szolgájának” bélyegét, és egyengetni az utat valamennyi ország szuverén fejlődése előtt.

Oroszország minden lehetséges módon hozzá fog járulni ezen erőfeszítésekhez.

Kiemelt kép: Hans Punz/AP Photo