Tényleg az autokrácia Amerika ellensége? – című cikkében Patrick J. Buchanan, a The American Conservative szerkesztője azt írja, hogy „más országok belpolitikája, különösen háborús időkben, ritkán volt Amerika elsődleges gondja”.

Az ukrajnai orosz inváziót követően Joe Biden ország-világ előtt azt találta mondani, hogy

„újra részt veszünk a szabadságért vívott nagy csatában. A demokrácia és az autokrácia közötti csatában”.

Tajvani útja során Nancy Pelosi házelnök pedig – Bidenhez igazodva – így nyilatkozott:

„Ma a világ a demokrácia és az autokrácia közötti választás előtt áll. Amerika eltökéltsége a demokrácia megőrzése mellett Tajvanon és a világban továbbra is töretlen.”

De vajon valóban ez a legfőbb harc ma Amerika számára? Ez a legnagyobb kihívás és fenyegetés? Az autokrácia és a demokrácia ideológiai keresztes háborúja az, amely meghatározza az emberiség sorsát? Meglehet, ez a jövő, de Amerika múltja biztosan nem ez volt.

Valójában az USA élre törése, majd két évszázados világuralma során az autokraták felbecsülhetetlen szövetségeseknek bizonyultak.

Amikor 1778-ban a forradalom sorsa volt a tét, az autokrata francia király döntése, hogy Amerika oldalán lépjen be a háborúba, örömmel töltötte el George Washington tábornokot. A francia beavatkozás döntőnek is bizonyult az 1781-es yorktowni csatában, amely biztosította az USA függetlenségét.

Egy évtizeddel később a francia forradalom buktatta meg XVI. Lajos uralmát, és Marie Antoinettel együtt a guillotine alatt végezték.

Az első világháború végén, 1918-ban az Egyesült Államok több millió katonát küldött Franciaországba, s ez a lépés ágyazta meg a császári Németország feletti győzelmet. És kik voltak Amerika szövetségesei a nagy háborúban? A britek, franciák, oroszok, olaszok és a japánok, vagyis a birodalmi és gyarmati nagyhatalmak.

A Japánnal 1941 és 1945 között vívott háborúban az USA legfontosabb ázsiai szövetségese a kínai autokrata Csang Kaj-sek generalisszimusz volt. A hitleri Németország elleni háborúban Amerika döntő szövetségese, aki mindenkinél többet harcolt a győzelemért, a Szovjetunió első embere, Joszif Sztálin volt, korának legnagyobb zsarnoka. Az 1950 és 1953 közötti koreai háború idején pedig a dél-koreai rezsim vezetője, diktátora, Syngman Rhee volt.

A hidegháború négy évtizede alatt, a szovjet birodalom összeomlása és felbomlása előtt az autokraták az Egyesült Államok szövetségesei voltak:

az iráni sah; Augusto Pinochet chilei tábornok; Anastasio Somoza Nicaraguában; Francisco Franco tábornok Spanyolországból; Anvar Szadat Egyiptomban; Szaúd-Arábia királyai és hercegei.

A hidegháború idején India volt a világ legnagyobb demokráciája, mégis jobbára a kommunista Oroszország oldalára állt, az USA helyett. Ellenben az autokratikus Pakisztán az Egyesült Államok szövetségese volt. Gary Powers U-2-es repülése, amelyet a Szovjetunió felett lőttek le, Pakisztánban kezdődött, akárcsak Henry Kissinger titkos küldetése Kínába 1971-ben, amely előkészítette az 1972-es történelmi Nixon-Mao találkozót. A hidegháború idején az arab és muszlim világban a legfontosabb barátok és szövetségesek királyok, emírek és szultánok közül kerültek ki – valamennyien autokraták voltak.

A hét éve tartó jemeni háborút, amelyben az amerikai légi támogatás nélkülözhetetlen volt, a szaúdi monarchia azért vívta, hogy megakadályozza a huthi lázadók forradalom utáni hatalmon maradását.

S hogy mi volt az amerikai-szaúdi cél? Egy megbuktatott autokrácia helyreállítása.

Mindez nem azt hivatott bizonyítani, hogy az autokrácia jobb, mint a demokrácia, hanem azt, hogy más országok belpolitikája, különösen háborús időkben, ritkán volt Amerika legfőbb prioritása.

A döntő kérdés általában – és jogosan – a következő: ennek az autokratának ugyanaz-e a célja, mint nekünk, és együtt harcol-e velünk? Mert ha igen, akkor Amerika bármely autokratát szinte mindig szívesen látott.

Amikor kitört az arab tavasz, és Hoszni Mubarak diktátor 30 éves uralmának vége szakadt, Amerika ujjongott a szabad választások eredményén, amelyek Mohamed Morszit, a Muzulmán Testvériség vezetőjét juttatták hatalomra. Egy évvel később Morszit egy katonai puccsal buktatták meg, és a hatalmat Abdel Fattah el-Szíszi tábornok ragadta magához, minek következtében John Kerry külügyminiszter majd ki ugrott a bőréből, hogy az egyiptomi hadsereg „helyreállítja a demokráciát”. Kerry akkor azt fejtegette, hogy Morszi eltávolítása „emberek millióinak” a kérésére történt. Azóta a Szíszi által fogva tartott politikai foglyok száma több tízezerre rúg.

Ha Pelosi és Biden úgy látja, hogy a világ harca az autokrácia és a demokrácia között zajlik, akkor felmerül a kérdés: az USA miért nem ragaszkodik ahhoz, hogy szövetségeseik – úgymint Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia, Katar, Jemen, az Egyesült Arab Emírségek és Omán – tartsanak rendszeres választásokat, hogy legitim, demokratikus uralkodók kerüljenek hatalomra, és ne autokraták, akik jelenleg irányítanak?

És akad egy történelmi kérdés is a Biden-Pelosi-féle deklarációval kapcsolatban, amely az autokrácia és a demokrácia közötti globális küzdelemről szól:

mikor váltak más nemzetek – jelenleg 194 van – politikai berendezkedései egy olyan ország elsődleges érdekévé, amelynek alapító atyái azt akarták, hogy kimaradjon a külföld viszályaiból és háborúiból?

Amerika „nem azért megy külföldre, hogy elpusztítandó szörnyetegeket keressen” – mondta John Quincy Adams külügyminiszter. „Ő mindenki szabadságának és függetlenségének jóakarója. Csak a sajátjainak bajnoka és védelmezője.”

Igen. Így volt ez egykor régen.

Kiemelt kép: Twitter