Oroszország egy olyan új, az eddigi status quót felszámoló világrend kialakítására törekszik, amely többé nem tudja elszigetelni őt attól a tőkétől és technológiától, amelyre hosszú távon szüksége van a biztonság és jólét megteremtéséhez – írja Clint Reach a The National Interesten.

A geopolitikai előrejelzés tökéletlen művészet. A szovjetek a hidegháború során végig magabiztosan állították a végsőkig, hogy a szocializmus erői felülkerekednek a dekadens és korrupt kapitalista modellen. Az amerikai vezetők a maguk részéről biztosak voltak abban, hogy ha Vietnám kommunistává válik, az a demokráciák terjedésének a végét jelentheti a régióban és az egész világon.

Még akkor is, ha a geopolitikát alakító erők egyértelműek, a helyes következtetés nehézkes. Az 1890-es évek végén egy Jan Bloch nevű lengyel bankár megjósolt egy rémisztő, jövőbeli európai háborút, majd azt állította, hogy egy ilyen háború túlságosan pusztító és logikátlan lenne. Aztán kitört az első világháború, és épp olyan szörnyű volt, ahogy megjósolta.

Az államok rendszeresen előrejelzéseket készítenek nemzetbiztonságuk stratégiájának kialakításához. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma megpróbálja megjósolni, hogyan alakulhat a geopolitikai helyzet, hogy döntéseket hozhasson a felvásárlásokról, a hadműveleti koncepciókról és a haderő felépítéséről. Oroszország hasonló megközelítést alkalmaz, amelyet a stratégiai tervezésről szóló törvény ír elő.

De az ilyen állapot-előrejelzések nem elsősorban a pontosságuk miatt hasznosak, inkább azt mutatják meg, hogy egy ország milyen kívánatos vagy nem kívánatos jövőt képzel el. És ez sokat elmond arról, hogyan viselkedhet a kívánt eredmények elérése érdekében.

A világ kétféle irányba mozdulhat el. Az első az, amelyben az USA továbbra is uralja a nemzetközi rendszert olyan módon, amely veszélyezteti az orosz érdekeket – például szankciókkal, amelyek megtagadják Oroszország hozzáférését a tőkéhez és a technológiához. A második pedig egy olyan világ, ahol csökken az USA globális befolyása, és Oroszország kevésbé gátoltatott katonai ereje és a regionális együttműködések kiépítésében.

A jövőt végső soron a status quo védelmezői és az azt kihívó – Oroszország és Kína – kormányzási és gazdasági modelljeinek fenntarthatósága határozza meg.

Ezeket a modelleket ideológiai és gyakorlati támadások érik, mind külsőleg, mind pedig olyan hazai szereplők részéről, akik országukat más irányba akarják elmozdítani.

Hogyan építi fel Oroszország a „VPO” előrejelzését?

Az orosz előrejelzések a globális helyzet elemzésével kezdődnek: milyen erők alakítják azt? Milyen pályákat futhat be a nemzetközi rendszer? Mindez hogyan befolyásolja a nagyhatalmak dinamikáját, a nagyhatalmi verseny jellegét, a technológiai fejlődést és a jövő háborúját? Ezek döntik el, képes-e Oroszország – és ha igen, hogyan – hosszú távon javítani katonai potenciálján. Például, ha az USA a domináns szereplő erős szövetségesekkel, ez korlátozhatja Oroszországot abban, hogy teljes mértékben kiaknázza gazdasági előnyeit, hozzáférjen a külföldi tőkéhez, vagy megszerezze a legfejlettebb technológiát. Ezzel szemben az Egyesült Államok befolyásának csökkenése megkönnyítené Oroszország katonai erejének növelését, így lépést tartana a versenytársakkal.

Orosz szemszögből ez a globális hatalom igazságosabb elosztásához vezetne, és csökkentené az őt fenyegető veszélyt.

Ehhez a globális helyzetelemzéshez az orosz előrejelzők katonai specifikus előrejelzéseket adnak, például a globális fegyverfejlesztést, valamint a haderő fejlesztését és annak módját. Ez a „VPO” – egy orosz kifejezés a globális katonai-politikai helyzetre. A VPO leírja egy jövőbeni nagyhatalmi háború valószínűségét, jellegét és színterét, miután figyelembe veszi Oroszország stratégiai elrettentő képességét.

Oroszország számára a vörös vonalat egy olyan helyzet jelenti, amelyben hadereje nem akadályozná meg egy nagyobb katonai potenciállal rendelkező ellenfél invázióját.

A leggyakoribb orosz példa erre az a forgatókönyv – talán a 2040-es években –, amelyben az Egyesült Államok és szövetségesei nagy hatótávolságú, hagyományos precíziós csapásmérő eszközök arzenálját építik fel, és robusztus rakétavédelmi architektúrát telepítenek az egész világon, hogy rácáfoljanak egy megtorló orosz atomcsapás hitelességére.

A globalizáció, mint alapkérdés

Orosz elemzők következetesen érvelnek azzal, hogy a következő húsz év legfontosabb változója a globalizáció természete lesz. Előrejelzéseik szerint az „intenzív globalizáció” „hegemón jellegű”, ahol az USA uralja a nemzetközi rendszert, és képes „kivétel nélkül rákényszeríteni akaratát a nemzetközi kapcsolatok összes szereplőjére”. Nem meglepő módon ez a lehető legrosszabb kimenetel Oroszország számára. Egy 2018-as előrejelzés szerint az orosz technológiai fejlődés legnagyobb kerékkötője az „intenzív globalizáció”, többek között a nyugati szankciók miatt.

Ez az elemzés megállapította, hogy az USA potenciálja – amely katonai és nem katonai mutatókat is tartalmaz – 2040-re 60 százalékkal nagyobb lesz, mint Oroszországé. És ez nem terjed ki a szövetségesekre, mint például az Egyesült Királyságra, Németországra, Franciaországra és Japánra. A végeredmény? Háborús időkben Oroszországnak kihívást jelentene legyőzni egy olyan szövetséget, amely ekkora látens erőfölénnyel rendelkezik – különösen annak fényében, hogy a nagyhatalmi háborúk gyakran a vártnál jóval tovább tartanak, ami az elhúzódó konfliktusban az erősebb oldalnak kedvez. De az „intenzív globalizáció” még békeidőben is növeli Oroszország hátrányát azáltal, hogy Európa-szerte és Ázsia egyes részein is fokozatosan fejlesztik a haderőt, egyúttal ellehetetlenítik az orosz haditechnika fejlesztését.

Az ellen-trend, amely Oroszország becslése szerint a legkedvezőbb geopolitikai környezetet teremtheti, egy többpólusú világrend (Bipolaritás 2.0), amely a hatalom megosztását jelenti olyan nem nyugati országok tömbjében, mint Kína, Oroszország és India, akik „nem hajlandók beletörődni az Egyesült Államok globális hegemónia iránti követelésébe”. Ebben a forgatókönyvben 2040-re Kína felülmúlja az Egyesült Államokat katonai potenciál tekintetében, és az Oroszország és az USA közötti különbség 20 százalékra csökken. Az amerikai szövetségesekre gyakorolt ​​hatás ez esetben elhanyagolható.

Orosz elemzők szerint ennek a „nem nyugati” koalíciónak alapja a BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) és a Sanghaji Együttműködési Szervezetet.

Ennek a blokknak más elképzelése lesz a globális rendről, amely toleránsabb az autokratikus rendszerekkel szemben; idővel erősebb és globálisabb befolyású lesz, ezért jobban fel van vértezve az Egyesült Államok azon kísérleteivel szemben, hogy az a nemzetközi rendszert saját ízlése szerint alakítsa. Ez kedvezőbbé tenné a hatalmi dinamikát Oroszország számára, egyúttal csökkentené a katonai fenyegetést. A többpólusú világrend forgatókönyve megosztottabb Európát sejtet, ami akkor jöhet létre, ha sikerül visszaszorítania az elmúlt évtizedek során felépített integratív intézményeket. Oroszország úgy véli, hogy ez a forgatókönyv kevesebb ellenálláshoz vezetne politikájával szemben, kevésbé korlátozná gazdasági tevékenységét, valamint a technológiához és a tőkéhez való hozzáférését.

Oroszország tehát minden rendelkezésére álló eszközt be fog vetni azért, hogy a többpólusú világrend próféciája valósuljon meg.

Közülük is az egyik legfontosabb az a nem orosz narratíva, amely szerint a „liberális elitek” olyan szociokulturális normákat erőltetnek a társadalmaikra, amelyek nem felelnek meg a polgárok meggyőződésének, vágyainak, elvárásainak. Oroszország ezért az úgynevezett hagyományos értékek védelmezőjének hirdeti magát, akit a nyugati elitek politikája fenyeget.

Az akaratok hosszú távú harca

Az USA hegemóniája a nemzetközi rendszerben valószínűleg negatív gazdasági és katonai következményekkel jár Oroszország számára a következő két évtizedben. Nem zárható ki a katonai erő közvetlen alkalmazása az Egyesült Államok vagy a NATO ellen, de az orosz elemzések – és maga Putyin kijelentései – meglehetősen világosan mutatják a két fél közötti nagyhatalmi különbségeket és az atomháború következményeit.

Oroszország tehát egy olyan új, az eddigi status quót felszámoló világrend kialakítására törekszik, amely többé nem tudja elszigetelni őt attól a tőkétől és technológiától, amelyre hosszú távon szüksége van a biztonság és jólét megteremtéséhez.

De van-e Oroszországnak eszköze ennek a víziónak a megvalósításához? A NATO és Oroszország közötti általános hatalmi különbség óriási, és az USA jelenleg erős szövetségi és partnerségi rendszerrel rendelkezik Európában és Ázsiában egyaránt. Az orosz siker részben azon múlik, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei követnek-e el olyan költséges bel- és külpolitikai hibákat, amelyek rontják saját megítélésüket. A siker Kína és India folyamatos stabilitásán is múlhat, valamint azon, hogy idővel hajlandóak-e megkérdőjelezni az USA pozícióit a globális kérdésekben?

Mivel a verseny vélhetően éppúgy a társadalmi-kulturális, mint a katonai kérdések körül forog majd, az orosz kihívók azon csoportok sérelmeit igyekeznek kihasználni, akik rokonszenveznek a „hagyományos” értékekkel, vagy a legkevésbé agnosztikusak az ilyen vitákban. Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek erősödő politikai, gazdasági és információs konfrontációra kell számítaniuk, elfogadott szabályok nélkül. A tét egyértelmű. A többpólusú világrend irányába történő bármilyen elmozdulás számos kihatással lehet az USA-ra és szövetségeseire, különösen, ha egy olyan befolyásos blokk alakul meg, amely elősegíti a Nyugaton kívüli világ felemelkedését.