„A tárogató tényleg a magyar lélek hangja, nemzeti kincs” – vallja Erdő Zoltán tárogatóművész. A hangszer megreformálásának 125. évfordulójának alkalmából szeptember 19-én 19 órától ünnepi hangverseny lesz a budapesti Szent István-bazilikában. Az esten az Erdélyi Magyar Örökség díjas Erdő Zoltán, Lisztes Jenő cimbalomművész és az Anima Musicae Kamarazenekar tolmácsolásában a kuruc romantika gyöngyszemei is felcsendülnek. Ebből az alkalomból készített interjút a Mandiner Erdő Zoltánnal.

A tárogató a kuruc kor egyik ismert hangszere volt, sőt, a története ennél sokkal hosszabbra visszanyúlik. A 125 éves évforduló mire vonatkozik?

Valóban, kétfajta tárogató létezik. A történeti, amelyet a legtöbben kuruc kori tárogatónak ismernek, valamint a reformtárogató. Utóbbi 125. születésnapját ünnepeljük idén szeptember 15-én. Azért pontosan ezen a napon, mert Stowasser János hangszerkészítő mester ekkor adta be a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalba az általa évtizedes munkával megújított hangszer leírását, terveit. A híres csehországi hangszerkészítő dinasztia tagjaként Budapesten letelepedett Stowasser egyébként az első magyarországi hangszergyár tulajdonosa volt, az ennek helyet adó épület, bár a második világháborúban bombatalálatot kapott, eredeti állapotában visszaállítva ma is megcsodálható a Lánchíd utca 5. szám alatt. Itt készültek aztán ezek az úgynevezett reformtárogatók is, olyan egyedülálló minőségben, hogy a muzsikusok szerte a világon ma is vadásszák az egykori Stowasser-műhelyben gyártott darabokat.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyéb tárogatók ne lennének nagyon jók, de az biztos, hogy a Stowasser-félék a legértékesebbek. És talán a leginkább állják az idő próbáját is.

Ön is egy ilyenen játszik. Hogyan sikerült hozzájutnia?

Az én esetemben igazából a hangszer találta meg a játékosát, ugyanis a nagyapámtól örökölt tárogatón játszom a mai napig.

Ő ugyan nem volt zenész, de ácsmesterként vonzódott minden olyan műremekhez, ami valamilyen különleges egzotikus fából készült. A rózsafa tárogatón kívül még egy ébenfából készült százéves fuvolát is köszönhetek neki. 1940-ben vásárolta nagyapám ezt a tárogatót az előző tulajdonosától, ami most körülbelül százhúsz éves lehet. A tárogatók esetében kiemelt fontossága van annak, hogy mikor készültek, ugyanis minél régebbi, azaz szárazabb a fája egy hangszernek, annál dúsabban rezonál a játékos kezei között. Így ezeknek az ódon hangszereknek szinte a lelkét ápolják a szakavatott kezek, ami szerencsés esetben az előadó és a közönség számára is átélhető-átérezhető.

Farkas Anita interjújában a tárogatóról sok egyéb érdekességet is olvashatnak a Mandineren.

Rákóczi megtérése – Erdő Zoltán tárogatózenéje a salföldi pálos kolostorromnál.

Nyitókép: Molek Csaba/ Erdő Zoltán százhúsz éves Stowasser-tárogatója