“Emberként mindig van választásunk. Csak egyszerűbb és kényelmesebb sodródni az árral, mintsem cselekedni; és akár ellenséges vagy értetlen közegben is vállalni saját magunkat. Különösen azzal a sokunkba ivódott gerincpuhító négy évtizeddel a hátunk mögött.”

Petőfi erre a következtetésre jut a Pató Pál-féle magatartás kapcsán

…Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
“Ej, ráérünk arra még!”

Az ember hajlamos felmenteni magát a felelőssége alól ezzel a kibúvóval: „Ezt örököltem, nem tehetek semmit ellene.” Ám ha a Pató Pál-i tunya nemtörődömség örökletes, akkor apái nékie miből tudtak rá mindent oly bőven hagyni? Ez olyan csapdája a gondolkodásnak, mint amikor az LMBTQ-vitézek örökletesen meghatározott nemi viselkedésről szavalnak. Csak arra nem gondolnak, hogyha a különnemű egyedek ilyen okból nem vonzódnak egymáshoz, akkor hogy adható át (a meg nem születő utódoknak) maga a viselkedésforma?!

Emberként mindig van választásunk. Csak egyszerűbb és kényelmesebb sodródni az árral, mintsem cselekedni; és akár ellenséges vagy értetlen közegben is vállalni saját magunkat. Különösen azzal a sokunkba ivódott gerincpuhító négy évtizeddel a hátunk mögött. Megmutatkozik ez kicsi és nagy dolgokban egyaránt. A politikában abban, hogy külső mintát követünk-e, avagy kiállunk magunkért? A tudományban pedig, hogy elfogadunk-e becsontosodott előítéleteket, reánkerőltetett hamis világlátást – avagy kiállunk felismeréseink, értékeink mellett? Ám a hétköznapi életben is: beleillünk a fősodorba, avagy közösségi hagyományainkat megfelelően értékelve nem hagyjuk magunkat, mint egy kesztyűt kifordítani.

Vegyük egy egészen hétköznapi területét az emberi érintkezésnek: nyelvhasználatunkat. Nem a szókincsünket gazdagító tájnyelvre gondolok, sem a folyton alakuló rétegnyelvekre. Ha hagyjuk, ezek működnek a közegnek megfelelő módon. Viszont vegyük tekintetbe, hogy a köznyelv – a hírközlési eszközök révén milyen folyamatosan sulykoló – s tulajdonképpen egységesítő – hatású. Ezért vállalom a szélsőségesség címkéjét, amikor kimondom: aki mikrofont kap a szája elé, vagy lencsevégre nyilatkozik, tudjon magyarul. Igaz, óriási a kihívás. Zuhanó gyorsulással élő világunkban szavak, szerkezetek, hangsúlyok dallamainak sokasága omlik ránk a nagyvilágból. Ennyinek nem is lehet ellenállni. De nem is ellenállni kell, hanem rostálni, alakítani, anyanyelvünkhöz édesíteni.

A legfőbb dolog tehát, hogy lehetőleg minden közszereplő tanuljon meg érthetően beszélni. Hagyja meg a szókezdő hangsúlyt és ne vegye át idegen nyelvek dallamát. A hosszú magánhangzót többen szeretik hangsúlyozni, s ha ez divatossá válik, így lesz a hírolvasó száján a kormányból „kórmány”. Írott szöveg olvastakor a vessző előtt fel kell emelni a hangot, de nem eshet oda a hangsúly! Gyakori hiba a hadaró beszéd, a lepusztult szókincs. A raccsolás pedig ha nem beszédhiba, akkor modorosság.

Külön lehetne foglalkozni az elektronikus stílus térnyerésével; így alakul ki az a rossz szokás, hogy már gyermekeink is elhagyják az írásjeleket, mindent kis kezdőbetűvel írnak, feledik az ékezeteket.(Pedig legalább az értelemzavaró hiányokat érdemes volna elkerülni („fokabel-főkábel”). A zavart csak növeli a keltezési sorrendnek és a vezetéknév helyének megbomlása.

A magyar beszéd általában követi az írásképet, de nem mindig: lásd a hasonulás jelenségét. Legtöbbünknek ez magától értetődik. Kádár János idegenszerűségét csak fokozta, hogy a toldalékokat nem tudta döccenőmentessé tenni: út-ján (mondta, amit minden magyar így ejtene: úttyán). Ezzel szemben azt viszont hagyni kéne, hogy a magyar nyelv megdolgozza az idegen hangokat. Németes bakafántosságot érzek abban, ahogy ragaszkodunk a magyarban nem levő „ch” hanghoz pl. a „technika” szóban. A művelt ember ezt nálunk nem mondhatja „k”-val. Vonzó példa ebben az angolok eljárása, ők bizony k-val mondják; és általában gátlástalanul alakítják az átvett szavakat. Így a francia „imázs” szót nekik egyszerűbb „imidzs”-nek ejteni – s így is tesznek. Mi pedig nyelvtörő módon ragaszkodunk például az „influenza” szóhoz; ez az angoloknak is töri a nyelvét, így maradt belőle „flu”. Vagy ott van a „higiéné” szóbokra – hangalakja merénylet a magyar nyelvérzék ellen. A szolgai átvétel igyekezete elárulja azt a lelki torzulást, amely elfogadja, hogy Európa másodrendű népeihez tartozunk, s annál civilizáltabbaknak tűnünk magunk előtt, mennél jobban hasonulunk ahhoz a nyelvhasználathoz, amelyről úgy gondoljuk, hogy a „művelt világé”. Mennyivel választékosabb „problémáról” beszélni, mintsem „gubancról”; gratulálni, mint üdvözölni! És persze a fogalmi zavar is felbukkan az idegen szavak használatakor: a szolid-nak semmi köze a mögé értett szelídhez (hanem: szilárd), a virulens (nem viruló, hanem: mérgező, fertőző), az akut (nem: súlyos, hanem heveny, azonnali). Ha én is félreértem, akkor azt mondom: „A kútból vizet vettem.”

Megpróbáltam rendszerezni a szóhasználat zavarait:

teljesen fölösleges idegen szavak: delegáció, petíció,koordináció,szegregáció, tolerancia, pedagógus, eszkalálódás, proaktív – szinte naponta bővül ezek sora;

-nyelvtörők: elsősorban azok kerülendők, amelyek a magyar nyelv szabályait sértik, avagy a magyar fülnek riasztóak (mint a már említett higiéné, influenza, de akár a kleptokrácia, oligarchia). A nagy nyelvek ilyenkor egyszerűen saját hangrendjükhöz alakítják a szót. Azután vannak az

értelemzavaróak. Ezek a magyar nyelv logikáját sértik: pl. tisztogatás (kiirtás értelmében), likvidálás (megsemmisítés helyett), de megtesszük magyar szavakkal is, pl. meleg (már nem tudni, hogy mit jelent a „meleg szeretettel”). Vannak, amelyek ismételten átvételre kerültek, s ettől lettek kétértelműek : médium (a szellemekkel kapcsolatba lépő személy és hírátviteli eszköz), link (megbízhatatlan személy és kapcsolat). Nem foglalkozom itt a játékos nyelvrontással: király (melléknévként).

A már elterjedt fölösleges névelőhasználat: pl. „a Pisti” tulajdonképpen sértő is, mert a személyt tárggyá fokozza le.

Persze az idegen szavaknak lehet olyan szerepük, hogy egyértelműsítenek:  a lájkol azt jelenti, hogy kedvel. De a magyar szó ez esetben általánosabb értelmű, nemcsak a gépi visszajelzésre vonatkozik. Ám ilyenkor is a hangtanunk, szóképzésünk szabályai szerint kéne eljárnunk, pl. ez esetben: pl. „tetszikel”, vagy éppen „teccikel”(a nefelejcs mintájára).

A vissza-latinizáló finomkodás jelenik meg akkor, amikor az orvosi szaknyelvből átvett „fizikális vizsgálat” (közvetlen testi vizsgálat) kifejezés alapján mára a fizikális kiszorította minden területen a magyarosan továbbképzett „fizikai” szót.

A köznyelvtől való hivatali elidegenedés alkotja meg az olyan kifejezést, hogy „javult a lakosság egészségÜGYi  állapota” vagy a „menekültÜGYi kérelem”. Az „ügyi” itt gügye. (Itt és a továbbiakban a nagy tömegtájékoztatási eszközökön megjelent vagy elhangzott szövegrészeket hozom példának.) Virító darabja a hivatali nyelvtorzulásnak: „a területet belvízzel sújtott káresemény érte”. Sokszor a tükörfordítás vet bukfencet a magyar elmében, pl. amikor „összefüggés”-t mondunk kapcsolat helyett, vagy az outlooking-ból lett kinézet-tel jól kinézünk (honnan? hová?). A tükörfordítás ellentéte, amikor felejtjük az idegen szó eredeti értelmét: „likvidálták Oleg Anascsenkót”– vajon cseppfolyósították hogy likviddé, folyékonnyá vált?

A gondolkodásra még erősebben hat az eddigieknél a nyelvtan kerékbetörése. Ilyen a birtokos ragozás  elrontása: pl. „járják a maguk útjukat” (helyesen: útját), „a polgármestereknek erről beszélnie kell” (helyesen: beszélniük), „felelőssége van ezeknek az embereknek” (helyesen: felelősségük); s míg „a tisztviselők dolga” rendben van, az a mondatkezdés, hogy „A köztisztviselőknek az a dolga…” itt a „dolguk” alakot kívánná meg.

Mára már rögzült a bírni ige fölös, indogermán szellemű használata van neki értelemben (teljesen elterjedt a „tulajdonsággal bír” a „tulajdonságú”, „tulajdonsága van” helyett.

Ugyanígy a kell, hogy –szerkezet. Így pl. „El kell, hogy engedj, hozzád túl bolond vagyok” – éneklik a rádióban, ahelyett, hogy: „el kell engedned”.

Az érdek szóból alakul az érdekel ige. Az eredeti használata: engem érdekel ez. Mára azonban legyűrte az angolszász (üzleties) használat: abban vagyunk érdekeltek (az „interested in” hatására). Ahogyan azt, hogy „messze nem az ő érdeke” inkább úgy fejezném ki, hogy „egyáltalán nem”.

A gondolkodás még súlyosabb zavarát jelzi azonban a „bükkfanyelv”. Mint pl. egy időjárás-jelentésben: „ciklonális hatások dominálnak”. Egy lakáshirdetésben láttam: „jóárasított társasházi” lakást kívánnak eladni. A Szulejmán tévéfilmben pedig azt mondják a szultánnak, hogy a hírnök „bebocsátásodat kéri”, ahelyett, hogy  a hírnök bebocsátását kéri (színed elé). Ebből a sorozatból terjedhetett el, hogy belépéskor a fogadó fél azt kiáltja „Lehet”, ahelyett, hogy „szabad” – s azóta minden szabad lehet-té kezd válni. A legpompásabb példány azonban a tévéből az a közlés, hogy a kórházban „a legtöbb sérültet ficamokkal látták el.”

A magyar nyelv egyik jellegzetessége a párok, többes jelenségek egységként kezelése: szemem, fülem, hajam. Angolul a nadrág vagy az olló többesszámban használatos; a magyarban a két nadrágszár külön-külön nem egység, csak része az egésznek; ugyanígy az olló vágóélei önmagunkban nem ollók (legfeljebb késnek használhatóak). Ezért zavar, ha a napilapomban ilyent olvasok: „Követendő példaként hivatkozik a magyar gyakorlatOKra a cigányság integrációjával foglalkozó Európa Tanács-határozat.”– magyar csuklógyakorlatok?… (egyes szám kell ide!)

Mindenképpen gondolkodási zavar jele az értelmetlen közlés, mely különösen tagadó tartalmaknál tenyészik. Pl.: „új illetékek szűnnek meg”. Még úgy sem jó, hogy „újabb”. Helyesen: „További illetékek szűnnek meg.” Vagy: „…egyre inkább nem tehetik ezt.”= vagyis: egyre kevésbé tehetik… A hibás szórend is ilyesmire utal: „A tegnapi ellenzéki pártok kezdeményezése…” (helyesen a sorrend így értelmes: 1,3,4,2,5).

Rohamosan terjed a mellékmondat kötőszavának rossz megválasztása „A vállalatok azok, AKIK meg tudják mondani” hogy milyen tudásra van szükségük. A „hajó, aki nem alkalmas” ,„cégek, akik idetartoznak”. Dehát ezek az alanyok nem személyek!

Szemléleti zavarra utal az időben, ha ilyent mondunk: „5 óra magasságában”. S térben, amikor az egyszerű kicsi és nagy helyett alacsony és magas bérről beszélünk. Van Kisbér helységnevünk, de Alacsonybér nincs.

Az meg a figyelmetlenségből adódó pongyolaság, ha ahelyett, hogy „nem akarlak feltartani” azt mondjuk: „nem akarlak fenntartani”. Az idejekorán pedig nem azt jelenti, hogy idejében, hanem: jóelőre.

A szellemi üresjáratra kiugró példa az egyik európai jelszó gépies fordítása: Több Európát!

Többet? Elég nekem egy is. Inkább: nagyobbat, jobbat, erősebbet. Esetleg: több európaiságot.

Hogy megmaradjon szellemében is épen a nyelvünk – Európában…

Szerző: Kelemen András

Címlapkép: Magyar nyelvőr díj (magyarnyelvor.hu)