A mai ukrajnai háború elhelyezése a geopolitikai folyamatokba nem lehetséges a szovjet tömb széthullásának megértése nélkül.

Ugyanis az 1945–55 között kialakuló nemzetközi kapcsolatrendszer – az ENSZ, a NATO és a Varsói Szerződés – a rendszerváltoztatások lezajlásával, a kétpólusú világ megszűnésével légüres térbe került. Moszkva meggyengülését az Egyesült Államok saját befolyási területének növelésére akarta felhasználni, amiben az eddig kulcsszereplő ENSZ Biztonsági Tanácsa akadállyá alakult, mivel Moszkva a tanácsban ellenszavazatával meg tudta akadályozni az amerikai elképzeléseket. Hasonlóképpen a NATO is elvesztette eredeti funkcióját, hiszen már nem volt egy fenyegető másik tömb, a Varsói Szerződés felbomlott, ezért új célt kellett a NATO számára találni. Ennek egyik lépése volt a koszovói háború.

A délszláv háború (1991–1995) végével rögzült Kis-Jugoszlávia határa, amibe beletartozott Szerbia a tagköztársaság Montenegróval, valamint a két autonóm területtel, a Vajdasággal és Koszovóval. Ez a rendszer még a titói Jugoszlávia öröksége volt, ugyanakkor a szerbek fennhatósága alatti terület továbbra is kevert maradt.

Koszovó albán többségű területként az egykori jugoszláv tagállamokhoz hasonlóan önállósulni akart, de ezt a szerbek mindvégig elutasították. Ennek okai a szerb történelemben és köztudatban gyökereznek: Koszovó a szerb nemzet megszületésének és középkori államiságának fontos területe. Itt található a „szerb Esztergom”, Pec (Peja/Iperk), amelynek kolostora lett a szerb ortodox érsekség székhelye, itt található a szerb „Székesfehérvár”, Prizren városa, amely a 14. században szerb királyi székhely volt, majd a török hódítás során bekövetkező etnikai változások után a 19. századi albán függetlenségi mozgalmak központjává vált. Koszovóban található a szerbek Mohácsa, Rigómező is, ahol 1389-ben a törökök legyőzték a középkori szerb államot. Érthető, hogy a szerbek nem akarják elengedni történelmük fontos helyszíneit, ugyanakkor a nemzetiségi arány mára az albánok jelentős többségét mutatja.

Koszovó a titói Jugoszláviában nem tartozott a tagállamok közé, hanem Szerbia autonóm tartománya volt, hasonlóan a Vajdasághoz. Ezt az autonómiát Milošević jugoszláv elnök az 1989-es alkotmánymódosítással lényegében felszámolta, aminek következtében a koszovói albánok tiltakozó akciókat szerveztek. A szerb központi kormányzat erre rendkívüli állapot bevezetésével reagált, ami a helyzetet még jobban elmérgesítette.

A koszovói albánok a délszláv háború alatt nem indítottak nyílt fegyveres felkelést, hanem 1992-ben kikiáltották függetlenségüket Ibrahim Rugova vezetésével. Ezt ugyan Albánián kívül senki sem ismerte el, de a nyugati albán diaszpóra támogatásával megkezdődött egy albán árnyékállam kialakítása. A koszovói albánok abban bíztak, hogy a délszláv háború lezárásakor Koszovó kérdése is napirendre kerül, és lehetővé válik a függetlenedés Szerbiától.

A háborút lezáró daytoni megállapodásban, majd a Párizsban aláírt békeszerződésben (1995) Koszovó nem szerepelt, ami általános csalódást okozott.

Ez az addigi passzív ellenállás kudarcát jelentette. Ennek következtében megerősödött a fegyveres felkelést támogatók csoportja, s ezáltal megfelelő társadalmi háttér jött létre az albán paramilitáris Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) szerbellenes akcióihoz.

A paramilitáris csoport komolyabb felfegyverzésére azonban csak az albán piramisjáték összeomlásakor (1997) került sor, amikor az albán állam összeomlásával párhuzamosan rengeteg kézifegyvernek veszett nyoma és került ismeretlen csatornákon keresztül az UCK-hoz. Ennek hatására a gerillacsoport akciói egyre sikeresebbek lettek, szerb rendőröket és katonákat támadtak meg és Koszovó egyre nagyobb részét vonták ellenőrzésük alá. Milošević erőteljesen lépett fel, s polgárháborús helyzet állt elő.

Ennek hatására az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) 1998. szeptember 23-án kiadta az 1199. számú határozatát, amit Kína tartózkodása mellett 14 igen szavazattal fogadtak el. A határozat felszólította a szerb és az albán feleket az ellenségeskedés azonnali beszüntetésére, valamint tárgyalások megkezdésére. Ezzel párhuzamosan a humanitárius helyzet javítását tűzte ki célul.

Az ENSZ BT határozatában foglalt elvárásokat próbálta a Holbrooke–Milošević szóbeli egyezmény rendezni (1998. október 13.), amikor is Bill Clinton amerikai elnök különmegbízottja révén a szerb vezetőre a konfliktus nemzetközi segítséggel való békés megoldása érdekében nyomást gyakorolt. A megállapodás legfontosabb pontjai az EBESZ-megfigyelők beengedése és a NATO légtérmegfigyelése voltak. Az egyezmény hatására a szerbek tűzszünetet kötöttek az albánokkal, de a helyzet ennek ellenére nem javult, sőt 1999 januárjában az UCK szerb katonákat fogott el. Nem bántak jól velük, de elengedték őket. Erre válaszul a szerbek 1999. január 15-én 45 albánnal végeztek Racak településen.

Ez a vérengzés megváltoztatta az erőviszonyokat az amerikai külpolitikában: a Holbrooke által képviselt tárgyalásos rendezés háttérbe szorult a Madeleine Albright amerikai külügyminiszter által képviselt, Milošević hatalmát akár fegyveres erővel is megdönteni szándékozó nézettel szemben. Jól mutatja, hogy 1998. december 1-én szóvivője által Miloševićet már nem a probléma részének, hanem a problémának nevezte.

Ugyanakkor a Koszovói Felszabadítási Hadsereg 1998 őszén–telén folytatta a szerb közigazgatás – elsősorban rendőrök – elleni akcióit, amit a szerbek azonnal meg is bosszultak. A helyzet további romlását a rambouillet-i konferenciával (1999. február 6–23.) kívánták megakadályozni, amelyen ismét csak nagyhatalmi nyomásra vett részt Milošević. A konferencián az albán és a szerb delegációk nem találkoztak egymással, ugyanakkor a nyugati javaslatért egyik fél sem lelkesedett. Az albánokat a független Koszovó hiánya, a szerbeket a tervezett koszovói NATO-jelenlét (26 000 katona) zavarta. Az amerikai diplomácia ugyanakkor a koszovói albánok részére több engedményt tett: ismertette a NATO beavatkozási tervét, valamint felajánlotta, hogy három év múlva népszavazást tarthatnak a függetlenségükről. Ennek ellenére az albánok csak nem sokkal a határidő lejárta után és csak feltételesen írták alá a békejavaslatot, azzal a felkiáltással, hogy egyeztetnek az albánokkal. A szerbek nem írták alá a javaslatot, hanem további tárgyalásokat sürgettek.

Már a tárgyalások alatt NATO-légicsapások lehetőségével igyekeztek nyomást gyakorolni a szerb delegációra, illetve megkezdődött a NATO-erők szervezése is. Az USA bejelentette, hogy 2400-4000 fő közötti katonai kontingenst hajlandó Koszovóba küldeni. Ez a szám hamarosan 10 000 főre emelkedett.

A tárgyalások utolsó fordulója 1999. március 15-én kezdődött Párizsban. Ekkor az albánok aláírták a javaslatot, a szerbek azonban erre nem voltak erre hajlandók, hanem számos módosítást kértek. A konferencia kudarcot vallott, a lehetetlen feltételeket a szerbek nem fogadták el. Ugyan Holbrooke még tett egy utolsó kísérletet, hogy meggyőzze Miloševićet, de ez sem járt eredménnyel.

A tárgyalások alatt az amerikai parlement Képviselőháza felhatalmazta (219:191 arányban) az elnököt arra, hogy amerikai csapatokat küldjön Koszovóba a NATO kötelékében. Ezt később légicsapások és rakétatámadások végrehajtására is kibővítették. A szuperhatalom elszántságát az intervencióra jól mutatta, hogy Clinton elnök egy sajtótájékoztatón kijelentette, hogy a koszovói konfliktus amerikai érdekeket fenyeget. Felhívta a figyelmet arra is, hogy ha a NATO nem cselekszik, akkor a térségben több vérengzés lett volna.

A szerb rezsim igyekezett kész helyzetet teremteni, ennek érdekében a Patkó-hadművelet keretében elkezdték elűzni a koszovói albán népességet. A hadművelet nevét a hadműveleti irányok alakjáról kapta: a félkörívben támadó szerb egységek az albánokat délnyugati irányú nyomást gyakorolva igyekeztek elűzni a területről Albániába, ezzel is csökkentve etnikai súlyukat. Ezzel egy időben a nemzetközi megfigyelőket visszahívták, ami már előre jelezte a légicsapások hamarosan bekövetkező megindulását.

Holbrooke utolsó kísérletként Belgrádba utazott, hogy személyesen győzze meg Miloševićet a szerb csapatok kivonásáról, küldetése azonban kudarccal végződött. A NATO ekkor már teljesen felkészült a beavatkozásra, s a NATO-követek fel is hatalmazták Javier Solana NATO-főtitkárt a támadások megindítására. A légicsapások előkészítése már korábban megkezdődött, mivel a Holbrooke–Milošević-egyezségnek megfelelően a szerb vadászgépek nem támadták az amerikai felderítő AWACS gépeket, így a NATO sok fontos információhoz juthatott. Ugyanakkor ezt nem tekintették a szerb rendszer gesztusának.

Március 24-én este 8 órakor megkezdődtek a NATO légicsapásai Kis-Jugoszlávia ellen. A támadásokat a NATO Szövetséges Erő fedőnevű csoportosítása hajtotta végre, amely kezdetben 214 (ebből 112 amerikai), míg a hadművelet végén 535 (323 amerikai) csapásmérő – bombákat ledobó és levegő-föld rakétákat kilövő – repülőgépből állt. A légiflotta teljes létszáma meghaladta az 1000 gépet is, ezt a kontingenst 13 NATO-tagország adta. Ezzel szemben a szerbeknek 180 repülőgépük volt, amiből csupán 18 volt korszerűnek mondható (MIG–29). Ehhez kapcsolódóan fontos megállapítanunk, hogy a szerb légvédelem is elavult volt, mivel gerincét hidegháborús szovjet fegyverek képezték.

A NATO-hadművelet két fázisból állt: az elsőben (03. 24. – 03. 27.) szétverték a jugoszláv légvédelmet, míg a másodikban (03. 27. – 06. 10.) a szerb hadsereg és katonai infrastruktúra megsemmisítése volt a cél.

A NATO 78 hadműveleti nap (11 hét) alatt 37 000 bevetést hajtott végre, amelyből 14 000 volt csapásmérő. Ezek 90%-át az amerikai légierő kötelékébe tartozó egységek hajtották végre. A US Air Force (USAF) bevetette legmodernebb gépeit is, többek között a lopakodó F–117 vadászbombázót, a szintén lopakodó B–2 bombázót, az E–2C Hawkeye felderítő- és nyomkövető repülőgépet, a Predator felderítő robotrepülőgépet, valamint a csapásmérő Tomahawk manőverező robotrepülőgépet. A lézer- és elektrooptikai vezérlésű, úgynevezett intelligens bombák használatát erőteljesen korlátozta a térség ködös, felhős időjárása, ezért az első napok után inkább hagyományos bombákat alkalmaztak. Emellett bevetettek kazettás bombákat is.

A hadműveletek összességében megsemmisítették a légierő és a légvédelem 80%-át, a kőolaj-finomítók 100%-át, a hadiipar 50%-át. Ugyanakkor a közlekedési infrastruktúrát is igen komoly támadások érték: megsemmisült 11 vasúti és 29 közúti híd (ebből 7 Duna-híd), megrongálódott 115 kórház és rendelőintézet.

Ennek ellenére a NATO nem érte el a kívánt politikai sikert. Úgy vélték ugyanis, hogy az első napok bombázásainak hatására a szerb vezetés elfogadja a békefeltételeket. Ehelyett azonban a szerb lakosság kitartott Milošević mellett, a jugoszláv hadsereg pedig a második világháborúban is jól bevált titói harcmodort alkalmazta. Kihasználták a domborzat és az időjárás nyújtotta lehetőségeket és igyekeztek helyi erőfölényüket az albán lakossággal szemben érvényesíteni, minél több albánt elűzve Koszovóból, ami a szerb–albán konfliktus eszkalálódását eredményezte. Ennek megakadályozására tért át a NATO az intervenció második szakaszára, amikor már kifejezetten a szerb hadsereg pusztítása volt a cél.

A hadművelet ezen szakaszának legjobb leírását maga az amerikai elnök, Bill Clinton adta meg: „Ha Milošević nem hajlandó a békére, akkor mi megakadályozzuk, hogy háborút viseljen.” Ugyanakkor ez a kijelentés a NATO kudarcának a beismerése is egyben, mivel a NATO nem érte el elsődleges politikai célját, a koszovói etnikai tisztogatások megakadályozását.

A második fázisban a politikai célok is módosultak: célként jelent meg Milošević rendszerének megdöntése, ezért többször támadták a polgári lakosságot és infrastruktúrát is, azon belül az áram- és vízellátást. Először vetettek be grafitbombákat, amelyek az elektromos rendszerekben rövidzárlatot okoznak, aminek következtében mintegy egymillió ember maradt áram nélkül.

A NATO-légitámadások végül kompromisszummal végződtek. Milošević beleegyezett abba, hogy kivonja erőit Koszovóból, és elfogadta, hogy nemzetközi fegyveresek ellenőrizzék Koszovót. Ennek alapján 1999. június 10-én a NATO felfüggesztette a bombázást, és a szerb erők kivonulásával párhuzamosan a nemzetközi – Oroszországot is magába foglaló – KFOR-erők vették át az ellenőrzést Koszovó felett.

A NATO 1999. június 20-án fejezte be hivatalosan a hadműveletet, amely politikai célját nem érte el: Milošević hatalmon maradt, és Koszovó is Jugoszlávia részeként létezett tovább. Ahogy egy nyugati újságíró fogalmazott:

„Nem sikerült demokráciává bombázni Jugoszláviát.”

Jugoszlávia és Koszovó helyzetét az ENSZ BT 1244. számú határozata rendezte. A dokumentum szerint a konfliktus során összesen 230 000 albánt űztek el a szerb erők, míg a NATO-csapások elől 50 000-en menekültek el. Számukra lehetővé kell tenni a visszatérést, valamint mindkét fél részéről be kell szüntetni az ellenségeskedést, írta elő a határozat. Ennek biztosítására nemzetközi erők érkeztek a területre, ugyanakkor Jugoszlávia területi integritását megerősítette a Biztonsági Tanács.

A NATO jugoszláviai beavatkozása ugyanakkor számos kérdést is felvet. Az első egy nemzetközi jogi kérdés: minek lehet tekinteni a koszovói konfliktust? Helyi zavargás, lázadás, nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés, polgárháború? Koszovó esetében ennek eldöntése igen nehéz: a kezdeti szakaszban inkább helyi zavargásnak lehetett minősíteni, amelyben két különböző etnikumhoz tartozó csoport állt szemben egymással. Az Albániából származó fegyverek még komplikáltabbá tették a helyzetet. Kis-Jugoszlávia mindenesetre helyi zavargásokként tekintett a kialakuló helyzetre, ami a belső igazságszolgáltatás hatáskörébe tartozik.

Amennyiben polgárháborúnak tekintjük az eseményeket, mivel az albánok el akartak szakadni Kis-Jugoszláviától, akkor az 1975. évi wiesbadeni jegyzőkönyv szerint tilos a bárminemű katonai beavatkozás, kivéve, ha erre az ENSZ felhatalmazást ad. Ennek célja, hogy a helyi, belső konfliktusok ne eszkalálódjanak, ne váljon belőlük nemzetközi konfliktus. Azaz ENSZ-felhatalmazásig senki sem nyújthat egyik félnek sem a polgárháború végkimenetelét befolyásoló segítséget.

Felmerül a kérdés, hogy milyen alapon avatkozott be a NATO a konfliktusba.

A NATO 1949-ben jött létre, deklaráltan védelmi céllal. Az 1990-es években a Szovjetunió felbomlásával és a hidegháború befejeztével ez a funkció nem számított és napjainkban sem számít kiemelten fontosnak. A szervezet azonban nem bomlott fel, mivel mind az Egyesült Államok, mind a tagországok számára a védelmen túl jelentős előnyöket biztosított. Az amerikaiaknak lehetőséget kínált európai szövetségeseiken keresztül az európai ügyekbe való beleszólásra, az európai tagoknak pedig a csekély kiadásokkal járó biztos védelmet nyújtotta. A szovjet tömb és a Varsói Szerződés felbomlásával a közvélemény számára új célokat és funkciókat kellett megfogalmazni, hogy indokolt legyen a szervezet működése.

A NATO jövőbeni szerepéről folytatott diskurzust felgyorsította az első Öbölháború (1991), amely ugyan nem NATO-hadművelet volt, de az Egyesült Államok vezetésével tizenkét tagállam vett benne részt. A NATO feladatköre a korábbi elrettentéstől a válságkezelésre tevődött át:

„A szövetséget fenyegető veszélyek közül a szövetségesek területe elleni előre eltervezett támadás kevésbé valószínű, mint a stabilitás hiányából fakadó káros következmények, amelyek a súlyos gazdasági, társadalmi és politikai nehézségek, így etnikai viszályok és területi viták nyomán léphetnek fel, amelyekkel számos közép- és kelet-európai ország néz szembe.”

Ennek értelmében 1992-ben Hollandia javaslatára a NATO felajánlotta az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek szolgálatait. Ezt később az ENSZ BT hatálya alá tartozó szervezeteknek is felajánlották. Ezzel a lépéssel azonban az eddig fennálló nemzetközi konfliktuskezelési struktúra kérdőjeleződött meg, mivel eddig csak az ENSZ BT-nek volt joga nemzetközi intervencióról dönteni. Ilyen határozat pedig – a BT működéséből fakadóan – csak akkor születhetett meg, ha minden nagyhatalom egyetértett azzal. Ez a konszenzus került a NATO felajánlásával zárójelbe.

Nem volt véletlen a felajánlás időzítése: 1991 augusztusában kísérelték meg Gorbacsov leváltását, s süllyedt Oroszország belpolitikai válságba. A világban egy szuperhatalom maradt, az Egyesült Államok, amelyik befolyását a világ eseményeire a NATO-n keresztül jobban érvényesíthette, mint a BT-ben, mivel ott az egyetértési joggal rendelkező Oroszország és Kína korlátozni tudták.

Jól mutatja az ENSZ megkerülésének lehetőségét az 1998. decemberi washingtoni NATO-csúcson elhangzott amerikai külügyminiszteri beszéd. Madeleine Albright hangsúlyozta:

„Bosznia és Koszovó a legújabb példái annak, hogy miként tud fellépni a NATO az érdekei védelmében, abban az esetben, ha a szövetség közvetlen határainál konfliktus alakul ki. Az új NATO-koncepciónak meg kell találnia az egyensúlyt a közös védelem központi szerepe és a boszniaihoz hasonló válságok kezelése között. Közösen fejlesztenünk kell a szövetség rugalmasságát és képességeit, hogy megelőzzük, elrettentsük, és ha szükséges, válaszoljunk minden elképzelhető fenyegetésre. […] A koszovói válság megmutatja, hogyan tudják az európai védelmi erők a NATO-küldetések végrehajtását elősegíteni. […] A NATO egy európai eredetű haderőt küldött az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet megfigyelőinek, akiket a problémás területre küldtek. A haderő NATO-parancsnokság alatt áll, és megbízható európai képességeken alapszik.”

Nem véletlen tehát, hogy a koszovói NATO-akció nem rendelkezett ENSZ-felhatalmazással, ami a hidegháború időszakában elképzelhetetlen lett volna.

Az alapításának 50. évfordulóját ünneplő NATO sem a saját védelmi alapelveit, sem az ENSZ alapokmányát nem tartotta be, amikor megtámadta Kis-Jugoszláviát. Az ENSZ alapokmányának második cikkelye kifejezetten tiltja egy szuverén ország megtámadását, amennyiben az adott ország nem követ el agressziót egy másik ország ellen. Kis-Jugoszlávia szuverén országként egyetlen másik szuverén országgal szemben sem követett el agressziót, sőt kifejezetten türelmes volt, hiszen a Koszovói Felszabadítási Hadsereg Albániából való erőteljes támogatottsága miatt sem támadta meg Albániát.

Az Egyesült Államok által hangoztatott koszovói népirtás sem állta meg a helyét 1998-ban. Amikor az amerikai Szenátusban felvetődött Koszovó kérdése, összesen alig 80 halott volt. Ez a szám később, a tárgyalások alatt 300 halottal nőtt, de ezek többsége is szerb volt. A NATO-bombázás következtében indult meg az etnikai tisztogatás, azaz a beavatkozás nem megakadályozta, hanem kiprovokálta azt.

Ráadásul a konfliktust az albánok robbantották ki, s számukra már ekkor sem jelentett valódi célt az autonómia megszerzése, hanem a függetlenséget szerették volna elérni. A tárgyalások során a nyugatiak nem tartották be a nemzetközi szerződések jogáról szóló egyezményt, amely tiltja a szerződés aláírására vonatkozó nyomásgyakorlást.

Összességében elmondható, hogy Jugoszlávia meggyengítése, Koszovó esetleges függetlensége nem volt idegen az amerikai diplomáciától. Ezzel ugyanis meggyengíthette a hagyományosan oroszbarát szerb államot, és az új, függetlenségüket a volt szovjet érdekszférával szemben kivívó országokat saját érdekszférájába, illetve szövetségi rendszerébe illeszthette. Amire a frissen önállósodott országokban meg is volt a hajlandóság, remélve, hogy az Egyesült Államok garantálja biztonságukat és függetlenségüket.

Ugyanakkor Moszkva szuperhatalmi státuszának elvesztését az Egyesült Államok csak az ENSZ megkerülésével tudta kihasználni, mivel Moszkva egyedül a biztonsági tanácsbeli ellenszavazatával és atomtölteteivel tudta érdekeit érvényesíteni. Lehet, hogy azóta a helyzet megváltozott.

Rubicon

Kiemelt kép: A lebombázott Vukovár a Jugoszláv háborúban / Antoine Gyori – Corbis/Getty Images Hungary