A remény hal meg utoljára, tartja a mondás. Tegyük hozzá, hogy élni sem érdemes remény nélkül. De Csokonai óta tudjuk, hogy csalfa és vak. Sokszor úgy érezheti az ember, hogy “A reményhez” című költeménye telitalálat. Főképpen, ha az Európai Unió vezetőire és azok húzásaira gondolunk.

Hányadszor is reménykedünk? Már számon sem tudjuk tartani. Reméltük, hogy “odaát” tombol a demokrácia. Tombol is, csak éppen nem úgy, ahogy gondoltuk. Rá kellett döbbennünk, hogy az Unióban mindenki egyenlő ugyan, de vannak egyenlőbbek. Hogy a közösen elfogadott szabályok a “nagyok” szája íze szerint értelmezhetők. Meg kellett tanulnunk, hogy Rejtő Jenőnek van igaza: “Mindennek van határa, de megkerüljük!”

Reméltük, hogy amit szabad Jupiternek, azt az ökörnek is, de kiderült, hogy ezek nem Jupiterek, sokkal inkább a “másik tábor”, a marháké. Akik Jupiternek hiszik magukat.

Reméltük, hogy az Unió schengeni határait védeni nem bűn, hanem kötelezettség. Teljesítettük a kötelességünket, amiért elismerés helyett durva támadásokban volt (van) részünk. Reméltük, hogy a zsidó-keresztény hagyományok, kulturális örökség megőrzendő érték, hogy a család szentsége mindenki számára egyértelmű. Egy frászt! Szerintük a hagyományok értéktelenek, a kulturális értékek java szemétre való, a család üldözendő, mert az azonos neműek együttélése az új módi, az LMBTQ propagandával pedig nem harcolni kell, hanem err5e terelni utódainkat kötelező.

Reméltük, hogy nem lehet törvénytelen módon döntéseket hozni, nyilvánvaló hazugságokat igazságként feltüntetni, ezzel szemben emlékezzünk, hogyan fogadták el a Sargentini-jelentést, hogyan lehetett áterőltetni a 7-es cikkely szerinti eljárást hazánk ellen, és hogyan támogatta ezeket a disznóságokat az úgynevezett Európai Bíróság. Azért úgynevezett, mert döntései olyan messze vannak a jogtól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Reméltük, hogy ha megegyezünk valamiben, azon változtatni csak közös akarattal lehet. Hozzájárultunk – bár nem volt rá szükségünk – a közös hitelfelvételhez, mert szolidárisak voltunk a covid járvány miatt padlóra került tagállamokkal. Reméltük, hogy megkapjuk azt az összeget, ami a megállapodás szerint automatikusan jár hazánknak. Csalfa, vak remény! Dodonai szövegekkel, újabb (bár régóta használt) hazugságokkal és követelésekkel akadályozzák a kifizetést, ködös “európai értékekre” hivatkoznak, mert megtehetik.

Most megint reménykedünk. Az Európai Bizottsággal ebben az ügyben folytatott tárgyalásokkal kapcsolatban legutóbb Varga Judit igazságügyi miniszter tett közzé reménykedő sorokat Facebook-oldalán:

“A magyar Kormány elküldte válaszlevelét a Bizottságnak a költségvetési kondicionalitási eljárásban.A választ intenzív egyeztetés előzte meg. Egy hónap alatt 10 videókonferenciát és számos megbeszélést tartottunk a Bizottsággal, százat is meghaladja a köröztetett és egyeztetett intézkedési tervezetek száma.
A magyar Kormány átfogó intézkedéscsomagot tett le az asztalra azzal a céllal, hogy a Bizottság valamennyi aggályát orvosolja.
A magyar Kormány a továbbiakban is nyitott a konstruktív párbeszédre a Bizottsággal.”
A remény lényege: teljesítettük az uniós követeléseket, most már sínen van a megállapodás.
Úgy legyen! De úgy lesz? Kérdezzük meg a lengyeleket. Őket is szépen bepalizták, amikor az energiaválság okán kellett a szavazatuk a kötelező takarékossági és kötelező (???) szolidaritási döntés elfogadásához. Megígérték nekik a hozzánk hasonlóan visszatartott, nekik járó pénzek kifizetését, és mit mutattak nekik? Finoman szólva fityiszt.
Tartok tőle, hogy a liberálnáci uniós vezetés mit sem változik, továbbra is diktálni, uralkodni akarnak és kényszeríteni mindenkit, aki kilóg a sorból, hogy adja meg magát, legyen éppen olyan idióta, mint ők. Ha nem, megy tovább a játék: hiába mutatjuk meg a kisujjunkat, akkor már az egész karunk kell. Ha pedig megkapják a karunkat is, a lábunkat követelik.
Ne legyen igazam… a remény hal meg utoljára.
Szerző: Ifj. Tóth György
(Címkép: Facebook)