„A németek most európai szolidaritást akarnak, a szolidaritás pedig szépítve mindig azt jelenti, hogy szegény vagyok, ezért elveszek öntől valamit.” A liberális-konzervatív Tichys Einblick lap alapító-szerkesztőjét a média elfogultságáról, a német energiaválságról, a CDU bukdácsolásáról és Magyarország uniós helyzetéről is kérdezte a lap munkatársa az MCC Feszten.

Tichy úr, ön a nem túl sok olvasható német médium egyikét vezeti. Hogy érzi magát a német médiatérben, egyáltalán miként látja a német médiát és a saját szerepét benne?

A német médiatér véleményspektruma egy nagyjából húszéves időszak alatt jelentősen beszűkült. A baloldali radikális Süddeutsche Zeitungtól egy kolléganő ezt egyszer önkritikusan „önkéntes Gleichschaltungnak” nevezte. Tudni kell, hogy a Gleichschaltung az a módszer volt, amellyel Goebbels a Harmadik Birodalomban gúzsba kötötte az újságírókat. Az „önkéntes Gleichschaltung” ebben az értelemben érdekes fogalom, mert azt mutatja, hogy az újságírók valamilyen okból – amely felől csak spekulálni tudunk – maguktól kezdtek el szabad akaratból ugyanabba az irányba dolgozni, a maguk vagy a szakma iránti meghasonlás nélkül. Ez az önkéntes Gleichschaltung az elmúlt években csak erősödött.

Nem vagyok ettől boldog, de nekem jól megy, mert ez adta a lehetőséget, hogy egy olyan iparágban alapítsak vállalkozást, ahol egyébként nagyon, nagyon sok pénzre volna szükség, amim nekem nincs. Van egy mondás az ötvenes évekből, akkor a Frankfurter Allgemeine Zeitung konzervatív kiadója mondta azt, hogy a német sajtószabadság néhány nagyon gazdag család szabadsága.

Nem tartozom közéjük, mégis sikerült a véleményspektrum ilyetén beszűkülése által egy egészen takaros kis vállalkozást alapítanom. Ott jól érzem magam, ha jó a hangulatom. De persze vannak olyan napok is, amikor szomorú vagyok, vagy nyomaszt valami, mert természetesen az ellenségesség, ami az emberrel szemben áll, óriási. Hiszen ehhez a Gleichschaltunghoz járult még valami, amit a kívülálló megbüntetésének lehet nevezni: az elhallgatás, agresszív szidás, rágalmazás, gazdasági ellehetetlenítési kísérletek. Szóval nagyon is nehéz Németországban más állásponton lenni – de lehetséges, és én örömömet lelem benne.

Régóta nyomaszt már ez a kérdés: Németország a szankciós politikában gyakorlatilag beadta a derekát. Az az ellenállás, amit az energetikai szankciók tekintetében egykor tanúsított, elillant. Eközben már a háború első napjaiban tettek fel vezető újságírók, mint Anne Will vagy Markus Lanz, olyan kérdéseket, hogy „ez akkor azt jelenti, hogy egy köbméter orosz gázt sem veszünk már, ugye?” Ebből adódik a kérdés: mennyire köszönhető Németország meghajlása a sajtónak?

Ez – szokás szerint – a problémák csekély mértékű szellemi felfogása által fémjelzett alapállás. Az első, a döntő lépést ugye Angela Merkel tette, aki az utolsó csekély maradékig lekapcsolta az atomerőműveket, és mivel ez még nem elég, a szénerőműveket is. De mivel ennek ellenére is szükségünk van valamiféle energiára, ezt a további energiát Oroszországból szerezte be.

Amikor Németországban megújuló energiáról beszélnek, akkor orosz gázt értenek alatta – hiszen éjjel nem süt a nap, télen pedig, ami Németországban szörnyen hosszú és hideg, sem a nap, sem a szél nem tesz hozzá az energiaellátáshoz említésre méltó, 1-2 százalékon túlmutató mértékben. Mindezt az orosz gáz egészíti ki, és a háború előtt az volt a terv, hogy ezt a kiegyensúlyozást még 50-60 további gázerőművel megnövelik. Azaz: masszívan leszűkítik az energiaspektrumot Oroszországra.

Ez a német történelemben újdonság, hiszen a múltban az volt az energiapolitikai krédó, hogy ne függővé váljunk, hanem a beszállítók sokszínűsége által függetlenek maradjunk: jöjjön olaj Szaúd-Arábiából, Venezuelából, szén Ausztráliából, Kolumbiából vagy saját kitermelésből, legyen saját gáz, atomenergia… Mindezt vadul leépítették az orosz gáz javára. Ha emellett még azt is mondjuk, hogy egy köbméter gázt sem veszünk, az azt jelenti, hogy Németországban kihunynak a fények. Ez önmagában egy nevetséges állítás, nincs benne semmi politikai, semmi gazdasági. Aki ilyen kijelentéseket tesz, az a „szamárság” kategóriában gyakorlatilag csak kinevetésre érdemes kijelentéseket tesz.

A Mandiner teljes cikke itt olvasható.

Szerző: Kohán Mátyás

Kép: Ficsor Márton

 

.