„Azon a napon, amikor a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra” – Albert Camus

Nehéz lesz higgadtan szólni Lóciról és testvéréről, Olivérről, az ő ügyükről, s velük együtt családjuk keresztre feszítéséről, meghurcoltatásáról a korszellem jegyében. Nehéz, mivel egyetlen bűnük a normalitás.

Lóci és Olivér története azonban paradox módon nem Lócival és Olivérrel, a tíz és nyolcéves kiskamasszal kezdődik, hanem egy másik társadalom gyerekeivel, egy olyan társadaloméval, amely valamikor, a jóléti elhülyülés felé menetelve úgy döntött, kölykeiből immár bárki és bármi lehet, kivéve persze testi-lelki egészséggel megáldott felnőtt nem, mivel az manapság kevéssé divatos. A Nyugat azonban nem állt meg itt, az nem szokása, szent meggyőződéséhez híven terjeszteni kezdte az „eszmét” – amely arról dönt, hogy a szülők félreállításával kik, mire és hogyan neveljék a gyerekeket –, s a nagy edukációs projektjét valamennyi gyarmatán viszont kívánta látni. Még Magyarországon is.

Hazánkban az eszme útjának egyik szimbolikus mérföldköve az Oscar-díjjal kitüntetett, 2016-os Mindenki című kisfilm lett, amely a Zeitgeisttől alélt kritikusok szerint „komoly pedagógiai kérdéseket feszeget, többek között a versenyszellem káros mellékhatásairól.” Szerintem viszont semmi másról nem szól, mint arról, hogyan kell tönkretenni már zsenge korban a gyerekeket, félrevezetéssel, áltatással, középszerűségre neveléssel.

Nem azt üzeni, hogy mindenki tehetséges valamiben, ezért a szülő és pedagógus együttes feladata megtalálni a gyerek képességeinek és érdeklődésének megfelelő terepet, ahol sikereket érhet el. Nem.

Azt üzeni, hogy egy adott műfajban – a filmben ez az éneklés, a kórus – tehetségtelen gyereket engedjük kedve szerint szerepelni – a filmben kornyikálni –, elindítva egy olyan úton, amelyen garantáltan kudarcot vall majd, slusszpoénként lerongálva ezzel az összes többi, azon a téren valóban tehetséges gyerek teljesítményét. Mindezt egy álszent módon megkonstruált, hamis együttérzés nevében.

Így érünk el Lóci és Olivér, no meg többdiplomás szüleik történetéhez. Attila és párja már családalapításkor elhatározták, hogy gyerekeikkel együtt fizikai és mentális egészségben fognak élni, szigorú értékrend mentén nevelve a fiúkat. Mindkét gyerek példás szorgalmú, jó magaviseletű, Olivér kitűnő tanuló, Lócinak az év végi bizonyítványába az ötösök mellé mindössze egyetlen négyes került. Okostelefonjuk, tabletjük, elektronikus kütyüik nincsenek, az internetet kizárólag szülői felügyelet mellett használhatják, de Attiláék a televíziós tartalmakat is szűrik, a Magyar népmesék és a Frédi-Béni azonban bármikor jöhet. Szabadidejükben, a saját otthonukban együtt gombfociznak, társasoznak, kártyáznak, diafilmeket vetítenek, és előszeretettel forgatják a Rubik-kockát.

Kőkorszak, nem igaz?

Ráadásul sportolnak is, az outdoor tevékenységeket részesítve előnyben, s bár Attila nem mindig szerette a futást, inkább a focinak hódolt, a srácok futnak és birkóznak, s az egyesületi sportnak köszönhetően rendszeres szakmai és egészségügyi kontroll alatt állnak. Magyarán makkegészségesek, az InBody tesztjük (testösszetétel mérés – a szerk.) tökéletes. Nem mellesleg kiváló tanulmányi eredményükért az iskolájukban mindketten elismerő oklevelet kaptak, emellett Lóci külön okleveles dicséretben is részesült az országos sportversenyeken elért eredményeiért. De a nagyobbik fiú sportteljesítményeinek elismerése nem új keletű: 2021-ben a Magyar Sport Napja alkalmából – mint amatőr futó – polgármesteri dicséretben részesült „a legváltozatosabb futóversenyeken elért kimagasló sporteredményeinek elismeréséül, valamint példamutató sportolói magatartásáért, kitartó munkájáért”.

Mi itt a probléma, kérdezhetnénk, ha legalább egy hete nem folyna a csapból is a szarajevói maratont legálisan lefutó Lóci, illetve ezért a szülőket „kizsigerelés és önkép-eltorzítás miatt” feljelentő Csontos Imre futóedző esete. Számos portál számolt már be a történetről, az egyik legrészletesebb, mindkét oldal álláspontját bemutató írás a Családinet.hu-n jelent meg, ezért terjedelmi okokból itt nem ismételjük el a részleteket.

Ehelyett fel kell tennünk a kérdést, hogy ma Magyarországon, törvényes keretek között – azaz a kiskorú veszélyeztetése nélkül –, gyermeke fizikai és lelki egészségét, tehetségét, valamint vágyait szem előtt tartva van-e joga bármely szülőnek úgy és arra nevelni őt, ahogyan és amire szeretné, anélkül, hogy meghurcolnák érte?

Egyszerűbben fogalmazva: nevelhetünk-e erős, magabiztos, elszánt, öntudatos, egészséges, ép lelkű gyerekeket a mindenkori Csontos Imréknek köszönhető rendőrségi és gyámügyi eljárások nélkül?

Itt érdemes legalább zárójelben megjegyezni, hogy Csontos nem egy túlsúlyos, utcán kallódó, bandázó, alkoholt vagy drogot fogyasztó kamasz szüleit pécézte ki, de nem ám! Vajon miért?

Becenevén Csonti a „Kis-Duna maraton” elnevezésű versenyen találkozott először Lócival és édesapjával, idén április 25-én. A 10 kilométeres ráckevei verseny távját ő maga nyerte 35:25-ös pályacsúccsal. Lóci ugyanezen a versenyen abszolútban a 13. helyen végzett 46:21-es idővel a 172 futó közül, ami az úgynevezett ifjúsági (0-17 év) kategóriában 2. helyet ért. Csontos, a fent említett interjúban ezt így jellemezte: „a fiúk sebessége nem különösebben kiemelkedő.”

Lóci és édesapja, Attila, a „Kis-Duna maraton” elnevezésű versenyen Ráckevén, 2022. április 25-én.

Attilának szokása számos fotót készíteni, megörökítve a gyerekek eredményeit – máris bűnös! –, ezen a versenyen is ezt tette, de olyan kép mégsem készülhetett, amelyen Csontos gratulált volna kiskorú versenytársának a teljesítményéért, egészen egyszerűen azért, mert ilyen gesztusra a részéről nem került sor.

Az edző így emlékszik vissza az eseményre:

„Egy ráckevei futóversenyen láttam először a kisfiút és az édesapját. Arra gondoltam, hogy mi az istent keres itt? Akkor még nem tettem feljelentést, de amikor szembejött a szarajevói maratonról a cikk, eldöntöttem, hogy feljelentést teszek.”

A maratont követően Csontos tehát feljelentést tett a rendőrségen és értesítette a gyámügyet, állítása szerint „minden szükséges lépést megtett” – mindezt úgy, hogy feljelentését megelőzően meg sem próbálta felvenni a kapcsolatot a családdal, semmilyen formában nem kereste őket, beszélgetést nem kezdeményezett sem a szülőkkel, sem a szerinte védendő gyerekekkel. Lázas igyekezettel megtett gyámügyi feljelentését követően a gyermekvédelmi eljárás példátlan gyorsasággal el is indult, a szülőknél már bejelentkeztek a hivatal munkatársai egy „baráti” környezettanulmányra. Csontos tehát anélkül, hogy ismerte vagy igénye lett volna megismerni a családot, azonnal intézkedésre kényszerítette a hatóságot.

Véleményt nyilvánít – mondja ő. Ja, hogy ő így nyilvánít véleményt?

Ezt követően Attila megkereste és meghívta magukhoz egy beszélgetésre, amelyet az edző elfogadott, majd gyorsan ki is hátrált belőle, megüzenve az apának, hogy inkább ők menjenek le hozzá egy edzésre, mutat majd ezt-azt a gyerekeknek.

Végül is, nincs ebben semmi furcsa, én is kapásból feljelentek ismeretleneket, ha nem tetszik a blogjuk, majd felajánlom számukra a szolgáltatásaimat. Mert ezt így szokás.

De még ez sem lett volna baj, ha Csontos nem mulasztotta volna el valamennyi megszólalásában azt hangsúlyozni, hogy feljelentését csupán a gyerekek érdekében tette.

Lóci és Olivér érdekében, akik egy edzésen értesültek csapattársaiktól a feljelentésről, ezt követően pedig sírva mentek haza, megrémülve apjuk bebörtönzésétől, és közölték, inkább nem futnak soha többé.

Hát nem csodálatos?

Vajon Csontos Imre felmérte-e, hogy egy olyan útra lépett, magával rángatva egy kétgyerekes családot, amelyről nem lehet letérni, sem visszafordulni. Mindannyiuknak végig kell menni rajta, s a cél előtti útelágazásnál a hatóságok hoznak majd egy döntést. Vagy igazat adnak Csontosnak, vagy nem. Megnyilvánulásaiból ítélve, utóbbi opcióval az edző egyáltalán nem számol. Pedig számolhatna. A magam részéről ugyanis egészen biztos vagyok abban, hogy jól megérdemelten fog veszíteni, vastag kérdőjelet rajzolva eddigi, pláne további tevékenységére. Ez meg az én véleményem, na.

Lócinak és Olivérnek pedig annyi a dolga, hogy legyűrve kételyeiket, tegyék csak azt, amit eddig: ha futni támad kedvük, akkor fussanak, ha focizni, focizzanak, ha úszni, ússzanak, ha birkózni, birkózzanak. És olvassanak könyveket. A kedvemért. Meg a maguk örömére.

Igaz ugyanis a közhely: ami nem öl meg, az megerősít, a vesztest a győztestől pedig mindössze az különbözteti meg, hogy utóbbi eggyel többször áll föl.

A világ korántsem barátságos hely, telis-tele hullajtották önjelölt világboldogítókkal, dekostruktőrökkel, Csontos Imrékkel. Ezek szirénhangjain túl azonban mindig ott az igazság, nyállal, sárral összekenve, de ott van, egy nap pedig ki is derül. Ezúttal sem lesz másként. És ezen a napon tűfénnyel megvilágítva válik majd nyilvánvalóvá, hogy

Csontos Imrének az általa kirobbantott ügyben mindössze egyetlen dolog számított: Csontos Imre.

Ám addig is üvöltsön a normalitás! Üvöltsön, ahogy a torkán kifér! Eleget hallgattunk.

A cikkben megjelenő fotókat a család bocsátotta rendelkezésünkre.

A címadás egy 2006-os német drámára utal: Das Leben Der Anderen, azaz A mások élete.