Az ezer évvel ezelőtti városalapító jászok rég áttelepedtek a Magyar Királyság területére. A második világégés előtt a lakosság felét kitevő zsidók eltüntetéséről az Antonescu-rezsim gondoskodott. A szocialista érában itt tanuló többezres magyar egyetemista sereg viszont 1990 után önmagát számolta fel.

Míg komótosan rovom az utam a Copou-dombról a központ irányába, magamba szívva az egymást követő parkok május végi hársfaillatát, és csodálom a pompás egyetemi épületeket, a fülembe csengenek apám harmincöt évvel ezelőtti szavai. „Ha igazi magyar diákévekre vágysz, válaszd Jászvásárt!” – mondta mint olyan, aki sok-sok évvel azelőtt megtapasztalta, mit jelent Moldva egykori fővárosa a Kárpátok belső gyűrűjéből érkező magyar fiatalok számára. Aztán mire belekóstolhattam volna az édesnek ígérkező életbe, a sors más irányba terelt.

Másoknak viszont Jászvásár néhány év erejéig ideiglenes otthonukká vált. Vagy akár a végleges. Egy biztos: a múlt század második felében többezres magyar kolónia alakult ki az Erdély keleti peremétől is legalább kétszáz kilométerre fekvő hatalmas egyetemi központban. Aztán ahogy az ’50-es években született, majd fokozatosan duzzadt, 1989 után le is lohadt, majd szétesett a magyar „gyarmat”. Mára jóformán csak a világ négy égtája irányába szétszóródott hírvivők tömege maradt.

A magányos konzul Amikor Magyarország jelenlegi tiszteletbeli konzulja, a marosvásárhelyi származású Adrian Christescu 1988-ban az ezer évvel azelőtt jászok által alapított településre került, a város különböző egyetemein mintegy kétezer magyar egyetemista tanult. Csupán a textilmérnökin mintegy ötven lány volt – évfolyamonként. Az egyetemisták mellett további kétezer oda helyezett magyart tartottak nyilván. A rendszerváltás előtti négyezer magyarból mára valamivel több, mint száz személy maradhatott. Jobbára olyanok, akik már nem látták értelmét az Erdélybe való visszatérésnek, vagy egyszerűen nem volt hová menniük. „Az exodus 1990-ben kezdődött: aki tehette, hazatért Erdélybe, vagy kitelepedett külföldre. A város és felsőoktatási intézményeinek a vonzereje fokozatosan csökkenni kezdett.

Az egyetemen 2005-ben szervezték az utolsó misét, rá egy évre pedig az utolsó magyar gólyabált. Ma már nincs is magyar a városban, akivel barátkozni, vagy legalább beszélgetni tudnék” – fájlalja az ötvenes éveit taposó, itt ragadt férfi. Bár azon típusú emberek közé tartozik, akiket „a fél város” ismer, Adrian legfeljebb a bukovinai anyától származó Dávid nevű fiával válthat néhány szót anyanyelvén. Pedig valamikor bármerre fordult, magyar emberbe botlott. Főként az egyetemen, a bentlakásokban, a Ciric partján, a bulikon. Mindennek már bő három évtizede… De pörgessük vissza az időt!

Bár a múlt rendszerben, 1989 előtt rengeteg erdélyi magyar középiskolás felvételizett Jászvásárra, vannak, akik a véletlen folytán kerültek Moldva legnagyobb városába. Vagy, ha úgy tetszik, a szerencséjüknek köszönhetően. Adrian Christescu 1986-ban eredetileg Temesvárra próbálkozott, de, amint meséli, azon ritka vásárhelyi papiusok közé tartozott, akik nem jutottak be az egyetemre. Második nekifutásra Bukarestben vallott kudarcot, majd kiskatonaként a kolozsvári egyetemen. Kitartása és szerencséje végül meghozták a várva-várt eredményt. Igaz, a következő állomáshelyéről a sors döntött. „Egy simléderes sapkába tettük be a cetliket, amelyről mindössze Petrozsény és az ottani bányászati egyetem hiányzott, mert arról hallani sem akartam. Anyám Jászvásárt húzta ki, oda mentem.

Tizenhárom fiatal ült vonatra Vásárhelyről, ebből tizenketten leszálltak Kolozsváron, én utaztam tovább. Jászvásárra érve még nem tudtam, melyik fakultásra jelentkezzek. Felmentem a Copoura, és onnan sorra vettem a lehetséges változatokat. A dossziémmal előbb beálltam a textilmérnöki előtti sorba, de amikor láttam, hogy ott jóformán csak lányok vannak, belém villant a gondolat: te jó ég, kivel fogok én focizni? Hát sörözni? Gyorsan továbbálltam, és a dombról leereszkedve sorra vettem a többi egyetemet. Az utolsó a talajjavítás volt. Jóformán nem is tudtam, eszik-e, vagy isszák, de megpróbáltam. És sikerült!” – mesél a nem éppen szokványos kezdetekről az, aki ma már Magyarország jászvásári tiszteletbeli konzulja. Mint mondja, nagyon sok szép élménnyel gazdagodtak azok az erdélyi magyar ifjak, akik Kolozsvár, Temesvár, Marosvásárhely vagy Brassó helyett Moldva egykori fővárosát választották.

A teljes történet az Erdélyi naplóban itt olvasható.

Szerző: Szucher Ervin

Kép: Facebook