A NATO célja Oroszország kifárasztása – mindaddig, amíg az el nem fogadja Ukrajnának a nyugati szövetséghez való csatlakozását.

Német vezető politikusok egyre harciasabb és ijesztőbb nyilatkozatokat tesznek az orosz–ukrán pontosabban az orosz–háttérhatalom háborúval kapcsolatban. Ingo Gerhartz, a német légierő főparancsnoka és a NATO tábornoka szerint a nyugati országoknak készen kell állniuk arra, hogy vészhelyzet esetén nukleáris fegyvereket is bevessenek, ehhez szükség van a politikai akaratra. Gerhartz szerint a Nyugat jelentősen felfegyverkezik, 2030-ra az európaiaknak 600 modern vadászgépük lesz a balti-tengeri térségben, amelyhez amerikai gépek is csatlakoznak. Ha harcra kerül a sor, Németországnak be kell vetnie a területén tárolt amerikai atombombákat. Ehhez a légierő 35 darab F–35-ös vadászgépeket fog vásárolni.

A háborús hangulatot a német politikusok is erősítik, Johann David Wadephul, a CDU frakcióhelyettese például kijelentette, hogy Németországnak Európa legerősebb konvencionális hadseregét kell felépítenie. Annalena Baerbock német külügyminiszter pedig ehhez még hozzátette, hogy „Lengyelországgal és más partnerekkel együtt dolgozunk azon, hogy megerősítsük a fegyverek, lőszerek és nehéz katonai felszerelések szállítását Ukrajnába”.

Az atomfegyverek bevetésének lehetőségét pont azok tartják lehetségesnek, akik annak idején még a kiégett nukleáris üzemanyagot szállító vonatok elé is lefeküdtek, és 2011-ben a fukusimai atombalesetkor meg kétszázezres tüntetést szerveztek az atomerőművek bezárása érdekében, amit azóta a német kormány majdnem teljes egészében végre is hajtott. Most, amikor nem egy atomerőmű nem létező veszélyeitől, hanem egy valódi nukleáris háborútól kell félni, senki sem megy ki az utcára a háború ellen tiltakozni.

Oroszország azért fenyeget atomfegyverrel, mert ez az egyetlen fegyver, amely terén egyensúlyban van a NATO-val. A nyugati országok ugyanis GDP tekintetében harmincszoros, katonai költségvetés tekintetében tizenötszörös fölényben vannak Oroszországgal szemben. A NATO-nak 5,4 millió katonája van Oroszországnak csak 1,3 millió, a páncélosok aránya húszezer a négyezerhez, hadihajók esetében 4000 a 600-hoz, egyedül csak a nukleáris robbanófejek tekintetében van egyensúly, itt mindkét félnek hatezer robbanófeje van, amely egyébként tökéletesen elég a világ elpusztításához. Az atombomba a szegény ember fegyvere, mert pusztító erejét tekintve a legolcsóbb, míg – mondjuk – egy repülőgép-anyahajó rendkívül drága.

Az oroszok azt mondják, hogy az atomfegyvert akkor vetnék be, ha egzisztenciális fenyegetésnek lennének kitéve. Mit értsünk ezen? Ez feltehetően akkor következne be, ha a NATO konvencionális erőkkel megtámadná Oroszországot, vagy közvetlenül beavatkozna az Ukrajnában folyó háborúba. Közvetve már így is beavatkozik, hiszen az Ukrajnának nyújtott, nagyarányú fegyverszállítás egyértelmű beavatkozás. A New York Timesban június 20-án jelent meg egy cikk Bonnie Kristian külpolitikai elemző tollából, amelyben arról elmélkedik, hogy vajon Amerika háborúban áll-e Oroszországgal.

Megemlíti, hogy amerikai hivatalnokok bevallották, hogy segítettek orosz generálisok megölésében és a Moszkva cirkáló kilövésében, és felveti, hogy ha orosz apparatcsikok dicsekednének azzal, hogy segítettek megölni amerikai generálisokat vagy elsüllyeszteni amerikai hadihajókat, volna-e kétség e kérdésben? A szerző összehasonlítja a Szaúd-Arábiának a jemeni háborúban nyújtott katonai támogatást az Ukrajnának nyújtott segítséggel, és rámutat, hogy a technológia fejlődése, a drónok és a kiberháború alkalmazása úgy nyújt Amerikának lehetőséget a háborúkban való részvételre, hogy egy amerikai katonának sem kell elhagynia az országot, tehát a háborúban való részvétel határai elmosódtak.

A felvetett kérdések mellett a cikk figyelemre méltó érdekessége, hogy a New York Timesban jelent meg, amely lapban inkább a háborúra uszító cikkeket lehet olvasni. A szerző egyébként egy keresztény internetes újság, a Christianity Today cikkírója, ahol nemrég a fősodratú média orosz–ukrán háborúval kapcsolatos hazugságait leplezte le.

Figyelembe véve a NATO-vezetők és magas rangú nyugati politikusok harcias nyilatkozatait, továbbá azokat a doktrínákat, amelyek a háttérhatalom geopolitikai céljait meghatározzák, hozzáadva a megvalósítási eszközökre vonatkozó, a RAND Corporation (a fegyveres erők igényeinek kielégítésére alakult kutatóintézet) által kidolgozott koncepciót (minderről részletesebben a június 17-én megjelent cikkünkben foglalkoztunk), a háború évekig elhúzódhat.

A NATO célja Oroszország gazdasági és katonai kifárasztása, mindaddig, amíg az el nem fogadja Ukrajnának a nyugati szövetséghez való tartozását. E perspektívát tekintve, úgy tűnik, Oroszországnak két választási lehetősége van: vagy elfogadja azt a státuszt, amelyet a NATO kínál neki, vagy felhagy a különleges katonai műveletekkel, és egy szabályos háborúban elfoglalja egész Ukrajnát, elvágva azt a nyugati katonai támogatástól.

Paul Craig Roberts szerint, aki valaha Reagan elnök pénzügyminiszter-helyettese volt, Moszkva azzal követte el a hibát, hogy nem vette be Kijevet, bármi áron, mert végül az áldozatok sokkal nagyobbak lesznek. A korlátozott és lassú orosz beavatkozás Kelet-Ukrajnában lehetővé tette, hogy a Nyugat egésze fegyverekkel és hírszerzési információkkal beavatkozzon Ukrajnában. Szerinte nincs kétség afelől, hogy az Egyesült Államok és a NATO harcoló felek az Oroszország elleni háborúban.

Putyin hibája az, hogy ő olyan, mint egy 1950-es évekbeli amerikai egyetemi liberális: a nemzetközi jog, a kölcsönös tisztelet és együttműködés, a konfliktusok diplomáciai úton történő megoldásának híve. Most az atomháború veszélyével nézünk szembe, de nem az orosz agresszió miatt, hanem azért, mert a szélsőséges provokációkra Oroszország gyenge és korlátozott válaszokat adott. Az út, amelyen járunk, nukleáris háborúhoz fog vezetni, hacsak az oroszok nem adják meg magukat a Nyugatnak, és nem válnak egy újabb bábuvá, mint Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság.

Paul Craig Roberts nincs egyedül a véleményével, ő az amerikai konzervativizmus hangját szólaltatja meg, és nagyon valószínű, hogyha a vele lényegében egyetértő Trump-adminisztráció a helyén marad, akkor nem lett volna orosz–ukrán háború, mint ahogy azt Marie Jovanovics, az Egyesült Államok volt ukrajnai nagykövete – sajnálkozva egy ilyen eshetőségen – megerősítette. Ismeretes Henry Kissinger álláspontja is, aki ismételten, legutóbb az ez évi davosi Világgazdasági Fórumon állt ki amellett, hogy a Nyugatnak el kell ismernie Oroszország biztonsági igényeit.

A reálpolitika bizonyára történelmi távlatban is nyomot hagyó amerikai képviselője szerint: „Hosszú távon nézve Oroszország négyszáz éve lényeges része Európának, és az európai politikát ezen időszak alatt alapvetően befolyásolta… Számos alkalommal, mint a garanciavállaló vagy az eszköz, amellyel az európai egyensúlyt helyre lehetett állítani. A jelenlegi politikának szem előtt kell tartania, hogy fontos ennek a szerepnek a helyreállítása, fontos, hogy Oroszország ne kényszerüljön állandó szövetségre Kínával.”

A fősodratú médiában kevés kivétellel csak háborús uszítást találunk, és a Nyugat mai vezető politikusai szinte versenyeznek azon, hogy melyikük elszántabb az Oroszország elleni háborúban. A háborúval szemben ellenállást, csak a szélsőjobbnak és szélsőbalnak nevezett pártoknál, valójában a háttérhatalom igényeit nem kiszolgáló politikai formációknál és politikusoknál találunk.

Franciaországban Le Pen tiltakozik a fegyverszállítások ellen, Olaszországban Matteo Salvini, a Liga párt vezetője. Németországban a Die Linke ellenzi Németország felfegyverzését, és szólít fel a tűzszünetre és a tárgyalásokra, és talán említsük meg Ferenc pápát is, aki „egyszerűen csak ellenzi, hogy egy összetett helyzetet úgy ábrázoljunk, mint a jó és a rossz közötti harcot, anélkül, hogy figyelembe vennénk a probléma gyökereit és a mögötte meghúzódó önös érdekeket”.

Ami ebben az összecsapásban a Nyugatot végképp nem érdekli, az az ukránok és Ukrajna sorsa. A fegyverszállításokkal és politikai üzenetekkel tüzelt hosszan elhúzódó háború az orosz veszteségek mellett Ukrajna teljes lerombolását, ukránok tízezreinek halálát jelenti. A háborúellenes erők összefogásával jó lenne ezt megakadályozni és egy olyan kompromisszumot találni, ami a minimális orosz igényeket kielégíti, amelyről egyszer Minszkben már megegyezés született.

Szerző: Lóránt Károly közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Forrás: Magyar Hírlap