A Nemzeti Színház igazgatója a háborúról, az orosz művészek bojkottjáról, a jövőre esedékes Színházi Olimpiáról is beszélt az interjúban, és arról, hogy áldás vagy átok-e a büszke magyar sors.

Vidnyánszky Attilával a Nemzeti Színház évadnyitó sajtótájékoztatója után ült le beszélgetni Farkas Anita, a Mandiner újságírója. Az interjúban érintették az orosz-ukrán háború kulturális vonatkozásait, a kárpátaljai magyarság létében való fenyegetettségét, a büszke és keserves magyar történelmi sorsot, de a művészet feladatát és szükségszerű politikai küldetését is. Álljon itt elöljáróban néhány karakteres megfogalmazás az elhangzottakból:

– Az én művészetem mindig politikus volt és lesz.

– Egy szabad ország szabad fesztiválján bárki nyíltan elmondhatja a véleményét rólunk is.

– Mi még azon kevés nemzetek sorába tartozunk, amelyek nem lapulnak, nem játsszák el a kicsit.

– Nem hunyászkodunk meg, főleg ha a nálunk nagyobbak és látszólag erősebbek esztelenségeket művelnek.

– Lehet, hogy a nagy belső izzás fel is emészt minket, és hamarabb halunk meg, mint a más népekhez tartozók. De végső soron nem ez a lényeg.

– Nem tudom, mit hoz a jövő, de amíg egy fél magyar is lesz Kárpátalján, nincs veszve semmi.

***

Az új évadban egy ukrán és egy orosz rendező is dolgozik majd a Nemzetiben. Vlad Troickij és Valerij Fokin meghívása egyértelmű üzenet, hogy legalább a színházban békének kell lennie?

Nem kívánok ezzel senkinek sem üzenni vagy bármilyen módon befolyásolni. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos megőrizni a józanságunkat a világon egyre inkább eluralkodó őrület közepette. És folytatnunk kell azt a munkát, amit már sok éve elkezdtünk: a kölcsönös megértésre törekedve a kultúra, a művészet segítségével építeni a nemzetközi kapcsolatainkat, a világ legérdekesebb, jelentős alkotóival dolgozni – nemzetiségtől függetlenül.

Ha egy orosz művésznek munkát ad, azzal, legalábbis Ljubov Nepop budapesti ukrán nagykövet asszony múlt héten önnek címzett nyílt levele szerint, nyíltan a „béke orosz változatát támogatja”. 

A szomszédunkban borzalmas háború zajlik, emberek milliói szenvednek és menekülnek, és ilyenkor még a diplomatáknál is sok mindent felülír a háború logikája és retorikája. Mélységesen elítélem az erőszak minden formáját, és rettenetesen fáj, ami Ukrajnában zajlik – hiszen az emberek halálát semmi nem igazolhatja. Bízom benne, hogy mielőbb véget ér a háború, és Ukrajnába visszatérhet a béke. De én nem a béke „orosz”, „ukrán” vagy éppen „magyar” változatát támogatom, hanem azt szeretném elérni, hogy különböző emberek, népek és közösségek képesek legyenek egymást elfogadni, a kölcsönös megértés és tisztelet jegyében együtt tudjanak működni. Az évek óta tudatosan felvállalt kultúraközvetítő tevékenységem többek közt arra irányul, hogy a konfliktusos helyzetekből megpróbáljunk kiutat találni, és legalább mi ne mélyítsük tovább a szakadékot, ne tetézzük a bajt.

Ha bennünket is elragad a gyűlölködés tébolya, és elkezdünk a háború fenntartásában érdekelt politikai erők koreográfiája szerint táncolni, az még súlyosabb következményekhez vezethet.

Egy egész kultúra, egy egész nép minden polgárának kollektív, sőt visszamenőleges kiközösítése elfogadhatatlan. Szentül hiszek abban, hogy a kultúra területén nem szabad megszakítani a kommunikációt; épp a kultúra, a művészet segít még a legsötétebb időkben is árnyaltan látni a világot, túlélni bármilyen iszonyatot. A találkozásoknak létre kell jönniük, még akkor is, ha a résztvevőknek bizonyos dolgokról homlokegyenest más a véleményük. Csak így maradhat meg a lehetősége, hogy egymás felé tisztázó gesztusokat gyakoroljunk, ami pedig már a megértés előszobája. Ezért is tartom nagy szerencsének, hogy itt, Magyarországon, szabad világban élhetek, ahol senki nem szól bele, hogy kit tartok művészileg érdemesnek arra, hogy meghívjam a Nemzeti Színházba. Ezt elmondtam egyébként a litvánoknak is a MITEM-es akciójuk után.

Mint ismeretes, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón két litván színház is részt vett, és az előadásuk végén a színészek egy „Magyarok, ne legyetek közömbösek!” feliratú molinót feszítettek ki, illetve „Orbán, are you sure? Hungary 1956 – Ukraine 2022” szöveggel egy videomontázst vetítettek le.

Tudtunk a készülő akciókról, de tudomásul vettük, és nem gördítettünk akadályt a vélemény nyilvánításuk elé. Akkor is rögtön elmondtam, hogy egy szabad ország szabad fesztiválján bárki nyíltan elmondhatja a véleményét rólunk is, még ha ezzel nem is értünk egyet.

Az elmúlt kilenc év során, amióta ezt a színházi találkozót szervezzük, szinte minden évben akadtak olyanok, akik valamire meg akartak tanítani minket.

De ez nem újdonság – így élünk már több mint ezer éve itt a Kárpát-medencében: hol a tatárok, hol a törökök, hol a németek, hol pedig a kommunisták, hol az amerikaiak és az általuk irányított európai politikusok akarják megmondani, hogyan éljünk, mit gondoljunk a világról. De belül mindig is tudtuk: nekünk úgy jó, ahogy mi szeretnénk élni, és nem akarjuk, hogy ránk erőltessenek bármit. A színfalak mögött aztán csak annyit kérdeztem a litván nemzeti színház művészeti vezetőjétől: “ha én kimennék hozzád, a te színházad színpadán tudnék-e ellenkező tartalommal beszélni?” Erre csak hallgatott. És ez egyáltalán nem lepett meg. Ha megnézem a nyugati színházi-művészeti fesztiválok programját, évek óta ez megy: kiszorul minden, ami nem a mainstream hite és elképzelése mentén szólal meg. Trendi témák, trendi és egyforma módon tálalva – más nem is kerülhet oda, vagy ha igen, akkor azt kötelező jelleggel leminősítik. Ehhez képest a Nemzeti Színház, sőt, az egész magyar kulturális élet nagyon sokszínű, ahol rengeteg különböző gondolat, sokféle vita, felfogás van jelen egyszerre. És ez így van rendjén. Csak nagyon kell rá vigyáznunk, hogy így is maradjon.

A teljes interjú ITT olvasható.

Fotó: Ficsor Márton