Olyan teoretikusok, mint Antonio Gramsci és Lukács György arra a következtetésre jutottak, hogy a keresztény ideológia vakította el a munkásosztályt.

Az Amerikai Konzervatív Unió budapesti konferenciáján Orbán Viktor 12 pontot sorolt fel, amelyek betartása, követése út a konzervatív eszmék, én inkább úgy fogalmaznék, hogy a józan ész érvényre juttatásához.

Mindegyik pont fontos, de én kiemelném a saját médiát (4. pont), a közösségek építését (11. pont) és az intézmények építését (12. pont). Ezek mellett egy külön pontként foglalkoznék az európai fősodratú politikát uraló eszmék kritikájával, ami részben filozófiai (ideológiai) részben tudományos munkásságot igényel. Villamosmérnöknek tanulva az egyetemen módfelett utáltam az ideológiai tárgyakat, különösen a szocializmus politikai gazdaságtanát, ami ötszáz oldal zagyvaság volt, ám évtizedekkel később, már újságíróként rá kellett döbbennem, hogy az ideoló­giai tárgyak igenis fontosak, mert az emberek, társadalmak életét alapvetően befolyásoló politikai irányzatokat filo­zófiai alapvetések határozzák meg.

Azon a számtalan vitán, amin annak idején a Tervhivatalban részt vettem, azt is megtanultam, hogy a vita végeredményét az alapfeltevések, a kiinduló axiómák döntik el, mert az összes többi már csak logikai levezetés. Tehát ha valamit meg akarunk cáfolni, valami ellen fel akarunk lépni, akkor az alapfeltevéseket kell megcáfolni, ha az lehetséges (ha bizonyítható kérdésekről van szó), vagy elutasítani, ha értékrendbeli kérdésekről van szó. Hogy egy érthető példát is mondjak, a rendszerváltoztatás idején, pusztán az a feltevés, hogy „mint tudjuk, az állam rossz tulajdonos”, igazolta a magyar ipart és a mögötte lévő, száz évre visszatekintő kutatói bázis lerombolását.

Vagy ma, az a (nem bizonyított) feltevés, hogy a Föld hőmérséklete kizárólag az emberi tevékenység szén-dioxid-kibocsátásától függ, igazolja az Európai Unió vezetésének teljesen irracionális, az európai gazdaságot tönkretevő energiapolitikáját, amihez az orosz–ukrán háborút – a szankciós politikát – is felhasználják.

A filozófia közvetlen hatása jól kimutatható a Magyarország ellen indított jogállamisági eljárásban, amely mögött egy olyan eszmerendszer húzódik meg, aminek gyökerei száz évre nyúlnak vissza, jelesen 1923-ra, amikor a Frankfurt am Mainban lévő Goethe Egyetem keretein belül megalapították a Társadalomkutató Intézetet. William S. Lind, egy amerikai „paleokonzervatív” történész a Who stole our culture? – Ki lopta el a kultúránkat című írásában a kezdetektől levezeti, hogy a Marxtól, Lukács Györgytől induló és később Max Horkheimer, Theodor Adorno, Herbert Marcuse és mások neve által jellemzett filozófiai irányzat hogyan vezetett a woke, gender és más hasonló mozgalmakhoz, amelyek rányomják a bélyegüket mai életünkre.

De mielőtt a levezetéshez érnénk, érdemes Lind cikkének bevezető sorait idézni, ami meglehetősen furcsának tűnik a mi korosztályunk számára, akiknek Amerika azonos volt a szabadság, a jólét, a korlátlan lehetőségek, a demokrácia hazájával, éles ellentétben a Rákosi-, majd a korai Kádár-kor hazai gyakorlatával. Lind így kezdi: „Valamikor az elmúlt fél évszázadban valaki ellopta a kultúránkat. Éppen ötven évvel ezelőtt, az 1950-es években Amerika nagyszerű hely volt. Biztonságos volt. Tisztességes volt. A gyerekek jó oktatásban részesültek az állami iskolákban. Még a munkás apák is középosztálybeli jövedelmet vittek haza, így az anyák otthon maradhattak a gyerekekkel. A televíziós műsorok józan, hagyományos értékeket tükröztek. Hová tűnt mindez?”

A változás azzal kezdődött, hogy olyan teoretikusok, mint Antonio Gramsci és Lukács György az első világháború után, amikor a nyugat-európai munkásosztály nem volt hajlandó a marxista osztályharcra, arra a következtetésre jutottak, hogy a keresztény ideológia vakította el a munkásosztályt annyira, hogy az nem tudta felismerni igazi, marxista érdekeit, ezért a fő stratégiai cél a kereszténység és a nyugati kultúra lerombolása – innen az irányzat kulturális marxizmusként való meghatározása. A Frankfurti Iskola a nyugati kultúra „negligálására” kifejlesztett egy erőteljes eszközt, amelyet „kritikai elméletnek” nevezett el. Mi volt ez az elmélet?

Az hogy minden hagyományos intézményt, kezdve a családdal, vég nélküli kritikának vetettek alá. Adorno 1950-ben megjelent A tekintélyelvű személyiség című, óriási hatású köny­vében a szexuális erkölcsről, a férfiak és nők közötti kapcsolatokról és a családot érintő kérdésekről vallott hagyományos nézeteket a fasizmus támogatásával kapcsolta össze, innen eredeztethető a velük egyet nem értők fasisztaként való gyakori megbélyegzése. A hagyományos marxizmus osztályellentétekről szóló tanítását bizonyos csoportok közötti ellentétekké alakították át, amelyben az elnyomók már nem a tőkések, hanem a heteroszexuális fehér férfiak, az elnyomottak pedig a nők, a feketék és a mindenfajta szexuális kisebbség.

A kulturális marxizmus felhasználta Nietzschének az értékek átértékelésére vonatkozó filozófiáját, amely szerint a fennálló értékeket nem egyszerűen kritizálni vagy megsemmisíteni kell, hanem átfordítani ellentétükbe, ezzel új értékeket létrehozni, a régieket pedig hagyni kell kiüresedni. Ily módon minden régi bűn erénnyé és minden régi erény bűnné válik. A homoszexualitás szép és jó dolog, de aki úgy gondolja, hogy a férfiaknak és a nőknek különböző társadalmi szerepeket kellene kapniuk, az gonosz, fasiszta. Marcuse az Elnyomó tolerancia című esszéjében új értelmet ad a toleranciának, amely szerint a hagyományos, a mindenkire kiterjedő tolerancia elnyomó, az igazi toleranciát csak a fennálló elnyomással (és hagyományokkal) szembeni radikálisan intoleráns kisebbségek tudják megvalósítani. Az esszé mesterműve annak, hogyan lehet a meglévő értékeket az ellenkezőjükbe átfordítani.

A kultúrmarxista eszmék az „intézményekbe való hosszú menetelés” során az elmúlt fél évszázadban valóban elfoglalták az intézményeket, elsősorban az egyetemeket, de a közhivatalokat és az igazságszolgáltatási intézményeket is. Lind elég pesszimista, hogy hogyan lehet a helyzeten változtatni, az intézmények visszafoglalását eleve reménytelennek tartja, és helyette új intézmények létrehozását javasolja.

Én nem lennék ennyire pesszimista, de mindenképpen szükség lenne a kultúrmarxizmus olyan kritikájára, amely rámutat, hogy ez nem más, mint a kisebbség intoleráns diktatúrája a többség felett, és kínálna helyette olyan filozófiát, amely – különösen az ifjabb generáció számára – vissza tudná állítani a hagyományos, a társadalom egészét szolgáló értékrendet, mint ahogy azt a vallási filozófiák évezredeken keresztül képviselték.

Az intoleráns és társadalomellenes kultúrmarxizmussal való szembeszállás talán a legfontosabb, de emellett vannak sokkal gyakorlatiasabb, a mindennapi gazdasági és társadalmi életünket érintő politikák is, amelyekkel szembe kell szállnunk, az egyik ilyen az unió vezetésének szüntelen centralizációs törekvése. A cél, amit kitűznek, egy európai föderális állam, amelynek a feltételei azonban nem adottak.

Ez rögtön kiderül, ha mondjuk az Egyesült Államokkal, vagy a Német Szövetségi Köztársasággal hasonlítjuk össze az uniót: nincs közös nyelv, nincs közös történelmi emlékezet, nincs elég szolidaritás, nincs közös külpolitikai érdek, és legfőképp senki sem akarja a GDP-jének negyedét beadni a közösbe, hogy azt közös célokra és a gyengébben fejlett országok fejlesztésére használják, mint ahogy ez a föderációkban történik. A hetvenes években, amikor még normális emberek vezették az uniót, készült három jelentés a föderáció feltételeiről, a Werner-, a Marjolin- és a MacDougall-riport. Ezeket a mai vezetés orra alá lehetne dörgölni, hogy legalább tisztába legyenek azzal, egyáltalán miről is beszélnek.

Meg lehetne említeni még az irracionális klíma- és energiapolitikát, amivel példát akarnak mutatni a világnak. De ha ez a politika Németországban kudarcot vallott, hogyan képzelhető el, hogy azt az egész világ, különösen annak szegényebb fele követni tudja?

Még számos területet lehetne találni, ahol az uniós politika ellentmond a józan észnek. Nekem az a véleményem hogy az említett 12 pont mellé hangsúlyosan oda kellene tenni az unió politikájának kritikáját és a mellé azokat a javaslatokat, amelyek valóban Európa érdekeit szolgálják.

Szerző: Lóránt Károly közgazdász

Forrás: Magyar Hírlap

Fotó: 2022plusz