A paranoid rendszer bárhová nézett, mindenütt, mindenkiben ellenséget látott, és ezektől meg akarta szabadítani a magyar népi demokráciát.

Ezerkilencszázötvenegy május 21-től július közepéig 5182 családot, csecsemőtől az aggastyánig összesen 13 670 személyt telepítettek ki Budapestről. A hatóság huszonnégy órát adott, hogy összecsomagolják a legszükségesebbeket, felszámolják addigi életüket, elbúcsúzzanak a barátaiktól és fellebbezzenek a kitelepítési határozat ellen. Utóbbi eleve esélytelen volt, az elutasítást már a kijelölt kényszerlakhelyen vehették kézhez. Hajnalban jött a végzés és a rá következő hajnalon a teherautó, amire fölpakolhatták engedélyezett mennyiségű motyójukat, aztán estig vártak a teherpályaudvaron bevagonírozva az indulásra. Azt rebesgették, hogy nem sokáig maradnak Magyarországon, viszik őket tovább Szibériába, a Gulagra.

Volt, aki már megjárta közülük a szovjet munkatáborokat, hadifogolyként vagy malenykij robotra hurcolt civilként. Voltak tapasztalataik, de mégsem tudták elképzelni, mi várhat rájuk. Osztályidegenek voltak a saját hazájukban. Ellenségek, a dolgozó magyar nép ellenségei. Ugyan nem értették, miért sütik rájuk ezt a bélyeget, hiszen ők mindig a hazájukat szolgálták. Katonatisztként, köztisztviselőként vagy éppen képviselőként, még a többpárti parlamentben. Voltak közöttük egykori miniszterek, államtitkárok, bírók és ügyészek, tisztviselők, valaha volt földbirtokosok, nagy múltú történelmi családok leszármazottai. Bethlen, Csáky, Esterházy, Széchenyi, Zichy, olyanok, akiknek felmenői vagy éppenséggel ők maguk oly sokat tettek Magyarországért.

A kitelepítő apparátus a zárójelentés szerint jól és lelkesedéssel dolgozott, és mint a szocialista munkaversenyben, négy helyett két hónap alatt teljesítette a feladatát. A párt honorálta a jól végzett munkát, dicséretet, pénzjutalmat osztott ki, és szemet hunyt a lepecsételt lakásokból eltűnt holmik felett. A nagypolgári lakásokat az elvtársak maguknak tartogatták. Persze nem hivatalosan, mert a hivatalos verzió szerint az elkobzott ingatlanokat a dolgozó népnek juttatták. A kitelepítettek otthonukat és a kényszerűségből hátrahagyott ingóságaikat, értékeiket soha nem látták viszont.

A paranoid rendszer bárhová nézett, mindenütt, mindenkiben ellenséget látott, és ezektől meg akarta szabadítani a magyar népi demokráciát. Ellenségnek számított, aki nem volt velük, másként gondolkodott a világról, vagy nem írta alá, hogy támogatja a kormány politikáját. Ellenségnek számított, ha valaki képzett, jómódú és sikeres ember volt. Ezeket először deklasszálták, azaz megfosztották vagyonuktól, aztán az összes történelmi címüktől, rangjuktól, hivataluktól. Aki ellenállt, annak börtön, kínzás, internálás jutott.

A rendszer listázta ellenségeit. Voltak a B-listák, amivel a politikailag megbízhatatlannak ítélt személyeket távolították el a közszférából. Kilencvenháromezer közalkalmazott került B-listára, azaz az utcára. A jogi, közgazdasági ismeretekkel rendelkezők helyét képzetlen emberekkel töltötték fel.

Az alkalmasságot a párthoz, a népi demokráciához való hűség jelentette. A diplomás szakember szerencsésnek mondhatta magát, ha felvették segédmunkásnak, raktárosnak, mosodásnak. A dolgozó nép állama az időskorúaktól megvonta a nyugdíjat, nekik is munkába kellett állniuk. A Magyar Népköztársaság 1949-es Alkotmánya (amihez sokan még mindig ragaszkodnának), a szocializmus elvének megvalósítására törekedve mindenkit a képessége és a munkája szerint értékelt.

Voltak kuláklisták. „Minden kommunista ábécés gyerek tudja, hogy a kulák politikai kategória”- írta a korszak ikonikus alakja, Rákosi elvtárs. A kuláklistára a falusi „kizsákmányolók” kerültek, azaz a módos – jobban mondva dolgos – parasztgazdák. Mintegy százezer parasztgazdaság került a kuláklistára. Elvették a földjeiket, visszamondták hiteleiket, eltávolították őket a hagyományos gazdaszövetkezetek testületeiből, kulákadóval, beszolgáltatási kötelezettséggel sújtották őket. Megkezdődött a kulákság likvidálása, népies nevén a padlássöprés időszaka. Sokan feladták, de sok kulákcsaládot kitelepítettek. A vidéket is félelemben kellett tartani.

A rendszer számára továbbra is veszélyesnek ítélt, megbízhatatlan elemeket végül deportálták. Merjük kimondani, hogy a kényszerlakhelyre telepítés eszközeiben és céljaiban a zsidóság deportálásához volt hasonló! A tulajdont elvették, bírósági ítélet nélkül, hatósági erőszakkal szállítottak el a jogaiktól megfosztott és megfélemlített embereket. A deportálásban részt vevő rendőrök és ÁVH-sok semmiben sem különböztek a nyilas keretlegényektől. A fasisztának, horthystának, kizsákmányolónak, uralkodó osztálynak bélyegzett társadalmi réteget lassú pusztulásra ítélték, a végső cél a fizikai megsemmisítésük volt.

Olvasom az egykori kitelepítettek visszaemlékezéseit. Látom a hároméves kislányt, aki éjjel kettőkor nem érti, mi történik, szorongatja a babáját, és zokog, hogy ő nem megy sehova. Egy durva férfi úgy vágja földhöz, hogy csak nyekken. Látom a nyolcéves síró kislányt, amint a tanyáról naponta húsz kilométert gyalogol a falusi iskolába, hóban-sárban, sötétben, félelemmel a szívében. Nem kísérhette el senki, mert a szülők nem hagyhatták el a tanya határát és egyébként is dolgozniuk kellett a napi szerény betevőért.

Látom azt a kiskamaszt, aki ronggyá olvassa az Egri csillagokat, mert ez volt az a könyv, amit magával vihetett. Látom a kemény fizikai munkát végző kamaszokat, akik bármennyire szerettek volna, mégsem tanulhattak tovább, mert a megbélyegző „X” (osztályidegen) ott volt a nevük mellett. Vajon milyen lelki sérüléseket hagyhatott ez bennük? Hogyan számíthatott egyáltalán a szüleivel kitelepített kisgyermek osztályellenségnek?

Hogyan élte át a kitelepítést gróf Bethlen Margit, a Szovjet­unióba hurcolt Bethlen István egykori miniszterelnök felesége, akinek hatvankilenc évesen egy kulák tíz négyzetméteres földes kamráját utalták ki kényszerlakhelyül. Ő vajon miért számított veszélyesnek, a nép ellenségének?

Milyen lehetett az internáltaknak családostól a hortobágyi barakktáborban élni, disznóólból, juhakolból átalakított lakásokban, szögesdrót mögött? Hajnaltól estig fillérekért dolgozni, mert más jövedelemforrás nem volt, ráadásul a kitelepítettek kevesebb fizetséget kaptak ugyanazért a munkáért. Hogyan lehetett a mindennapos megalázást, a lelki, a fizikai terrort elviselni? Milyen lehetett az ökölbe szorult tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése? Mi tarthatta a lelket ezekben az emberekben? Talán az ártatlanságuk tudata, az erős istenhit, a megmaradt méltóság és az el nem vehető tudás.

És vajon mit éreztek azok, akik parancsra, pártutasításra ezekben a törvénytelenségekben segédkeztek? Mit éreztek akkor, és mivel magyarázták ezt később? Hogyan tudtak elszámolni a lelkiismeretükkel?

A megkönnyebbülést és a szabadulást a Sztálin halálát követő amnesztiarendelet hozta meg. Ez nem jelentette azt, hogy a kitelepítettek visszatérhettek elvett otthonaikba. A visszakövetelési igényt, a kártérítési kereseteket minden esetben elutasították. A lábukat sem tehették be Budapestre, de a nagyobb városokba vagy a határsávba sem. Saját lakásuk nem volt, anyagi javaikat elvették, és csak fizikai munkára jelentkezhettek. Gyermekeik neve mellett továbbra is ott volt az X, és csak a kitartók szerezhettek esti tagozaton érettségit, diplomát. A kitelepítés nyomorúságával azonos szintű megalázás volt a sok elutasítás.

Az amnesztiarendelet idején a párt újralistázta az osztály-idegeneket. Ezerkilencszázötven-háromban 94 827 volt belőlük. Az állambiztonságiak ennél jóval több ellenséget tartottak nyilván, mintegy kétmillió embert. Rájuk negyvenezer ügynököt állítottak. A rendszerellenes emberek listáját a titkosszolgálatok a rendszerváltásig használták.

Kevés szó esik mostanában ezekről az időkről, nagy a káosz a fejekben. A szovjet módra történt társadalomátalakítási kísérlet, azaz a kommunista ideológia átültetése a gyakorlatba vakvágányra futott ugyan, de az ideológiai agymosás sikerrel járt. Érdemes lenne felmérést készíteni generációk­ra bontva, hogy mit tudnak az emberek erről a világról, amikor – legalábbis papírforma szerint – a munkásosztály a vele szövetséges parasztsággal karöltve a szocializmust építette? Mit tudnak arról, hogyan használta fel a moszkovita pártelit diktatúrájának kiépítéséhez a tanulatlan, egyszerű embereket?

Mit tudnak arról, hogy a párt a hatalma érdekében kíméletlenül eltávolított az útból mindenkit, akit a megvalósítandó kommunista rendszer ellenségének tartott.

A kitelepítettekkel titoktartási kötelezvényt írattak alá. Aki megszegte, fecsegett, az államtitkot sértett, és ez súlyos büntetéssel járt. Így hát az érintettek nem beszéltek, negyven év után pedig már kevesen voltak, akik beszélni tudtak volna. Az iratok 1995 óta kutathatók, de az igazán terhelő papírok eltűntek a levéltárakból. A társadalom többsége nem emlékszik vagy érintettség okán nem akar emlékezni az ötvenes évek kegyetlenségeire, a meghurcolásokra. A felelős kommunista pártelit utódai gondtalanul élnek köztünk, mint azoknak az utódai is, akik ezt a velejéig romlott, törvénytelen rendszert kiszolgálták.

A bosszúállás hiányzik azokból, akik bűntelenül megjárták a pokol bugyrait. Valamiképpen mindenki megbékélt a sorsával. Élni kellett, dolgozni, tanulni, megmutatni, hogy ilyen körülmények között is van hozzá erejük. Megbékéltek a sorsukkal, de meg nem bocsátottak. Mert amit velük tettek, azt nem is lehet bocsátani.

Forrás: Magyar Hírlap

Kép: Hegedűs Róbert