Távoli rokoni kapcsolatok melegednek fel a háború miatt Kárpátalján, Debrecenben több család is fogadott rég nem látott rokonokat Belső-Ukrajnából. Közülük Balázs Irént kerestük meg, aki szintén így adott szállást csaknem negyven menekültnek – rokonsága és református hittestvérei révén. A nála vendégeskedő családtagok kizárólag békére vágynak, hogy visszamehessenek az otthonunkba, mármint abba, ami megmaradt belőle.

Irén elmondta: a férjem unokatestvérének a családja lakik nálunk. Eddig is jó viszonyban voltunk, igaz, csak esküvők alkalmával találkoztunk. A háború kitörésekor azonnal felhívtuk férjemmel a Harkov mellett lakó rokonainkat, hogy elmondjuk, szívesen látjuk családjukat, ha menekülésre kerülne sor.

Felváltva főzünk. Ahogy tudnak, ők is eljárnak bevásárolni. Nem számoljuk a rájuk költött pénzt. Igyekeznek a teendőkből kivenni a részüket, legyen szó házi- vagy a tavaszi fóliamunkákról.

Zsukovszky Miklós esperes úr megérkezésükkor segélycsomagot hozott, a diakóniai bizottság elnöke felkereste őket. A gyülekezet, a falu szívén viseli a menekültek sorsát: gyűjtöttek ruhát, cipőt, gyerekjátékot. A vasárnapi istentiszteleteket ukránra is tolmácsolják.

Hogy meddig maradhatnak? Ameddig a helyzet megkívánja. Szívesen látjuk őket, a rokonaink, ha idegenek lennének, akkor is hordoznunk kellene egymás terhét. Nem mondom, hogy mindig könnyű az együttélés, kulturális különbségeket kell áthidalnunk. Isten kegyelmének odaélését, nem pedig erőltetését tanulom most.

A családjával március közepén érkezett Dercenbe Szérová Klára Peterivná, a menekültek-befogadottak helyzetéről ezt mondta:

Harkovtól nem messze, Balaklejában laktunk. A háború kitörésekor úgy döntöttünk, a közeli nyaralónkban vészeljük át a harcokat, de oda átmenve menedék helyett a harcvonalban találtuk magunkat. Hat napot töltöttünk a pincénkben, légiriadók idejére mentünk oda le. Ültem ott, és nem tudtam elfogadni, hogy velem történik mindez. Féltem.

A nyaralónkból visszamentünk az otthonunkba néhány holmiért, kockáztatva, hogy útközben eltalál egy bomba vagy a repülő törmelék. Az udvarról láttam, hogy romokban áll a házunk. Ez volt az a pillanat, amely elindított. A nyaralónk pincéjét is lebombázták addigra, nem volt visszaút.

Biztonságban vagyunk, de például ha kombájnok járnak az utcán, a hangjukra mindig megrémülünk, tankra gondolunk. Ma viharos volt az idő, a mennydörgéstől, a villámlásoktól annyira megijedtünk, hogy többször kiszaladtunk az utcára, azt hittük, tűz alá vették a falut.

Csak imádkozni tudunk. Elkezdtem istentiszteletre járni itt, Dercenben. Én is, a gyülekezet is imádkozik a békéért, kérem, tegyék ezt önök is. Hiszem, az Úr meghallgat minket, bár a politikusok nem akarnak.

A férjemnek saját autószerelő műhelye volt, én világirodalom és orosznyelv-tanár vagyok. Furcsa az élet… Külföldön fogok munkát vállalni, a férjem nem lépheti át a határt, ezért egyedül. Sajnos a nyugdíjhoz közel kell újrakezdeni az életünket.

Forrás, teljes cikk és kiemelt kép: reformatus.hu