Borvendég Zsuzsanna: A hálózatok ma is működnek 17.

Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?

1956 novemberében vérszomjas és őrült leszámolás kezdődött. A kádári propaganda „fasiszta elemek” garázdálkodásáról szónokolt, akik a „demokratikus szocializmus”, a „népi demokrácia” rendje ellen törtek. Pedig a valódi rend maradványait 1944. március 19-én végleg felszámolták; az exlex állapotot 1945 után a szovjet megszállás és a kommunista hatalomátvétel évtizedekre rögzítette. A hazugságrendszer esszenciája, hogy Kádár a szélsőjobboldali elhajlással megvádolt ’56-os hősök ellen náci-nyilas gazemberekre támaszkodva építette a hatalmát és gazdaságát. Vigyázat, a következő sorok az emberi jóérzésre (és vérnyomásra) ártalmas elemeket tartalmazhatnak, csak erős idegzetű olvasóinknak ajánljuk!

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Emil Hoffmann, a náci hírszerzőből üzletemberré és újságíróvá vedlett antihős 1956 szeptemberében Magyarországra látogatott. Tudjuk, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) küldte részére a meghívólevelet, az utat pedig a Külügyminisztérium finanszírozta, de vajon milyen céllal?
A magyar politika Hoffmann iránt megnyilvánuló érdeklődése összefüggésben volt azzal a jelenséggel, hogy a berlini magyar diplomáciai képviselet 1955-től egyre szorosabb személyes nexusokat épített ki egyes nyugatnémet újságírókkal. Ez a nyitás a Sztálin utáni világpolitikai enyhülés látványos következménye volt: 1955. március 18-án megszűnt a hadiállapot Magyarország és az NSZK között, ezzel megnyílt a lehetőség az intézményesített párbeszéd megkezdésére is.

A Hallstein-doktrína – amelyet 1955-ben az Adenauer-kormány hirdetett meg – a diplomáciai kapcsolatok megszakítását helyezte kilátásba minden olyan országgal szemben, amelyik elismeri az NDK-t, ezért a közeledés informális csatornákon keresztül valósult meg: a magyar diplomácia képviselői a nyugatnémet újságírókkal kezdték meg az együttműködést, és őket használták közvetítőként.

Nyilas szimpatizánsból kommunista hírszerző

A különböző lapok munkatársai cserébe azért, hogy találkozókat szerveztek a nyugatnémet politikai pártok képviselői és a magyar külügyi tisztségviselők között, jelen lehettek a megbeszéléseken, arról tudósíthattak. A nyugati sajtó szimpátiájának megnyerése már ekkor megkezdődött.

Hoffmann 1955-től folyamatos kapcsolatot tartott a berlini magyar nagykövetség embereivel, különösen Kurtán Sándor főmunkatárssal, a magyar hírszerzés helyi vezetőjével. Kurtán a háború alatt maga is szimpatizált a szélsőjobboldali gondolatokkal, 1945 előtt ugyanis a Nyilaskeresztes Párt derecskei szervezeti vezetőjének a közeli barátja volt, gyakran bejárt a párt helyi székházába, részt vett az ottani munkában. 1945 őszén egy házkutatás alkalmával „fasiszta” sajtótermékeket találtak nála, amiért eljárás alá vonták, de mivel nem tudták bizonyítani párttagságát, megszüntették a nyomozást a következő magyarázattal: „Azon falusi fiatalok közé tartozik, akik a vidéken szereplő nyilas szellemi vezetőkkel érintkezésbe kerültek, de nem politikai meggyőződésből és ilyen vonatkozásban, hanem azért, mert más értelmiség, aki az egyszerű származású értelmiségi fiatalsággal egyáltalán foglalkozott volna, nem volt, s így ezen fiatalok önakaratukon kívül kerültek ezen káros mozgalom irányítóival összeköttetésbe.”

1945/46 folyamán sorozatban tartoztatták le és ítélték, lehetetlenítették el azokat az embereket, akik a korábbi kormányzati adminisztráció tisztségviselői voltak, anélkül, hogy bármiféle háborús vagy népellenes bűnt követtek volna el. Meghurcolták az embermentőket, a németekkel szembeszálló nemzeti ellenállás tagjait, de a „kisnyilasoknak” megbocsátottak. A könyörtelenül jéghideg hatalmi logika egyértelmű: akik a nácik ellen fegyvert mertek fogni, a kommunisták ellen is meg fogják tenni. A köpönyegforgató kisnyilasok, akik elvtelenül dörgölőztek az éppen aktuális hatalomhoz és gátlás nélkül kiszolgálták azt, tökéletes bázist jelentettek a kommunisták számára is.

Jól jöttek a német szocdemek

Kurtán számára tehát nem volt idegen a Hoffmann-nal és az általa képviselt politikai erővel az együttműködés, így szívesen közvetített az exnáci újságíró és kormánya között. Mivel Adenauer kancellár és a mögötte álló kereszténydemokraták elzárkóztak a szovjet blokk országaival való tárgyalásoktól, más politikai tényező után kellett nézni, így került képbe a nyugatnémet Szabaddemokrata Párt, az FDP.

Az FDP-t 1948 decemberében alapították Trizónia – vagyis a nyugatnémet megszállási övezetek – liberális pártjai, soraiban számos korábbi nemzetiszocialista politikussal. Hoffmann szerint nagytőkés csoportok álltak a hátuk mögött, akik tudatosan készültek arra, hogy a szocialista blokk összeomlásának esetére – illetve amennyiben a szatellitállamok valamelyikének sikerülne kikerülnie a szovjet érdekszférából – megkérdőjelezhetetlen legyen a gazdasági befolyásuk a térségben és behozhatatlan előnnyel induljanak más érdekcsoportokkal szemben.

Hoffmann már 1957-ben megfogalmazta, hogy Magyarországon „az iparon belül olyan változások mentek végbe, amelyek kizárják a tulajdonjogok visszaállításának lehetőségét, vagyis azt, hogy az 1945 előtti tulajdonosok visszakapják volt gyáraikat, bankjaikat stb. Ugyanez vonatkozik a mezőgazdaságra is. Ennek a német tőkecsoportnak tehát nem célja és érdeke, hogy minden tekintetben visszaálljon az országban az 1945 előtti gazdasági rendszer.”

Hoffmann „feltételezte azonban, hogy később az állam majd elad és bérbe ad bizonyos vállalatokat és ily módon fokozatosan újra visszatér Magyarország a kapitalista gazdasági rendszerhez. Éppen ezért ez a tőkés csoport, amelynek Hoffmann a megbízottja, igen nagy perspektívát lát az NSZK és a népi demokráciák közti gazdasági kapcsolatok kiépítésében, valamint abban, hogy ezen a téren megelőzzenek más nyugati tőkecsoportokat” – összegezte a hírszerzés az újságíróval folytatott megbeszélést.

Ezen sorokat olvasva az ember fejében óriási hangerővel kezd bömbölni a vészcsengő. Már 1957-ben arra spekuláltak nyugatnémet (egykori náci, majd kommunistabaráttá vált) nagytőkés körök, hogy egy gazdasági liberalizáció esetén ők kaparják ki a gesztenyét? Megnyugtatta őket, hogy az egykori tulajdonosoknak már nincs esélyük arra, hogy visszakapják elrablott vagyonukat?

Szocializmus: kapitalizmusból a kapitalizmusba

Hogy is lett volna, hiszen többségüket likvidálták, emigrációba kényszerítették, jogaiktól és emberi méltóságuktól megfosztották. És egyes nyugati nagytőkés körök számára ez örvendetes hír volt! Persze arra a megjegyzésre is csak egy kényszeredett grimasszal lehet válaszolni, hogy Magyarország lassan visszatér majd újra a kapitalista gazdasági rendszerhez.

Egy korabeli bon mot szerint mi is a szocializmus? A kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető út legnehezebb szakasza. Köszönjük, végigszenvedtük.

Az FDP és a magyar diplomácia képviselői között Emil Hoffmann volt a közvetítő, aki az Industriekurier című lap – amely a nyugatnémet nagytőke egyik vezető gazdasági orgánuma volt – munkatársaként vállalta fel ezt a szerepet. A berlini nagykövet, Safrankó Emánuel és kollégája, Kurtán Sándor aktív közreműködésével a két fél között 1956 nyarára kialakult a folyamatos párbeszéd, 1956 októberére pedig megszervezték az FDP prominens képviselőinek magyarországi látogatását.

A kétfős delegáció egyik tagja az előző részből már megismert Kurt Haller (a német megszállás alatt a nácik és a nyilasok közötti összekötő Budapesten), társa pedig Willi Max Rademacher, szintén náci előélettel rendelkező politikus–üzletember volt. Rademachernek Nyugat-Németország egyik legnagyobb szállítmányozó cége tulajdonosaként személyes érdeke fűződött a keleti kereskedelem kibővítéséhez, így politikusként aktívan lobbizott a magyar gazdasági partnerek pozíciójának javításáért.

Megtalálták Kádár gyenge pontját

Az 1956. októberi látogatás után egy rövid intermezzo következett: nehéz volt a nyugati közvélemény számára kommunikálni a szovjet tankok hátán hatalmat szerző Kádárral folytatott párbeszédet. Ráadásul Hoffmann és körei kivártak; látni akarták, mely csoportok tudják végül stabilizálni a hatalmukat, kikkel érdemes folytatni az üzletelést, és persze azt, hogy milyen bartert lehet velük nyélbe ütni. Hoffmann gyorsan és tökéletes éleslátással mérte fel a lehetőségeit, Kádár leggyengébb pontjára tapintott: a legitimáció hiányára.

Minden hatalom Achilles-sarka a legitimáció, a társadalmi elfogadottság mértéke. Kádár illegálisan került az ország élére, hiszen egy idegen fegyveres erő beavatkozása emelte őt a miniszterelnöki székbe, ráadásul olyan pozícióba, amely betöltött volt.

Nagy Imrét október 23-án a magyar nép követelte vissza a hatalomba, vagyis a legitimációja teljes volt és nem mondott le hivataláról november 4. után sem. A törvénytelen hatalomátvétel jelentette „csorbát” csak a társadalom támogatásának megszerzésével lehetett volna kiköszörülni, de a nemzet nem adta könnyen magát. Kádárnak nem maradt más választása, mint a kegyetlen megtorlás levezénylésével párhuzamosan beindítani egy propagandagépezetet, amely előkészítette számára a későbbi konszolidációt.

Gátlás nélkül használt fel mindenkit saját helyzetének stabilizálására; még az sem okozott számára kognitív disszonanciát, hogy miközben fasisztázta a hazafiként harcoló magyar hősöket, külföldön náci, belföldön nyilas segítőkre is támaszkodott. Az opportunista Hoffmann kitűnő partnerre talált az új magyar kormányban, és írói kvalitásait megcsillogtatva kezdte el már 1957 nyarán a kádári gulyáskommunizmus későbbi narratívájának felépítését.

Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész

(Címkép: Fortepan)