A CÖF-CÖKA által alapított Civil Igazságtételi Bizottság munkája alapvetően a kommunizmus idején elkövetett, máig feltáratlan és így következmények nélkül maradt bűnök bemutatását végzi. A legkevésbé feltárt terület a keresztény papok, apácák, sőt az egyszerű hívő emberek ellen folytatott hadjárat. A kommunisták jól tudták, hogy a hívő emberek közössége a legveszélyesebb emberellenes utópiájukra nézve, érthető tehát, hogy a megfélemlítés, sőt a fizikai bántalmazás is „belefért a klerikális reakció” elleni fellépésükbe. Osztie Zoltán elemzése ezeket a bűnöket tárja fel.
Sorozatunk előző részében egyéni sorsokat mutatott be a szerző. Ezt folytatjuk most.
M. Király Ilona Dr.
A magyar egyház életében sokak előtt ismeretes M. Király Ilona személye. Ki is volt Ő? Szerzetesnő, magyar-latin-francia szakos gimnáziumi tanár. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, és a párizsi Sorbonne-on fejezte be. Ledoktorált, majd belépett a budapesti Intézetünkbe. Többször fájdalommal említette, hogy szülői beleegyezés nélkül, akik egyetlen gyermeküket ekkor még nem tudták odaadni.
A noviciátus elvégzése után az Intézet budapesti leánygimnáziumában tanított. Növendékei állítják, hogy élmény volt minden órája. Szaktárgyait valóban igen magas színvonalon tanította – de ugyanilyen érdeklődéssel fordult a lelki irodalom és a teológia felé is. Intézetünkben 1917 óta működött a Ward Mária Kollégium nevű hitoktatóképző, melyet P. Bíró S.J és M. Almássy Mária alapított. Sok kiváló hitoktatónő került ki innen, akik észrevehetően fellendítették Budapest és környéke hitéletét. Ennek az iskolának bezáratása előtt M. Király Ilona volt az utolsó igazgatónője. Közvetlen elődje, M. Bali Katalin is igen kiváló szerzetesnő volt: egyénisége, lelkisége és bölcsessége Ward Mária első társnőihez tette hasonlóvá. Az Intézet ősi szellemét és az Egyház iránti hűséget magas fokban sugározta.
Amikor 1947-ben az iskolákat államosították, a hitoktatóképző még egy ideig legálisan működött a Váci utcai rendházban, majd a Szerb utcában. Intenzív tanítás folyt itt, kiváló tantestülettel, vizsgáztatással, oklevélosztással.
A pártállam a képzőt 1951-ben megszüntette, a helyiséget lefoglalta, a pecsétet elkobozta. Ezután hivatalos oklevelet már nem kapott senki – viszont igen sok leány szeretett volna tovább tanulni. Ezek a leányok Ilonka nénihez fordultak segítségért – és ő vállalta a kockázatot. Vállalták áldozatkész családok is és magánszemélyek, akiknek lakásán kis csoportokban tovább folyt a tanítás. A felelősség elsősorban Ilonka néni vállát terhelte, de a tanárokét is, hiszen legtöbben exponált személyek voltak. Nevüket megemlítem, főleg azokét, akik hosszabb ideig foglalkoztak velük: Kosztolányi István biblikumot, Pantol Márton liturgikát, Örkény János morálist, Turi Lajos egyháztörténelmet, Buzai József dogmatikát tanított. Ő csak rövid ideig: Rendi elfoglaltsága miatt átvette tőle dr. Kiss Csongor OFM, aki viszont hosszú ideig foglalkozott velük, azaz utóképzésben is részesítette a hallgatókat. Ilonka néni a latint tanította, Csiszér atya pedig az apologetikát.
A pártállam éber őrei természetesen felfedezték ezt a munkát, és minden módon tudtunkra adták, hogy figyelnek. Előfordult, hogy élesen megszólalt a csengő, és két civil ruhás rendőr végigment a lakáson. Az is gyakori volt, hogy álltak az ablak alatt és órák után elkísértek. Velem például előfordult, hogy bejöttek a munkahelyemre, papnak adták ki magukat, majd egyenesen az Aradi utcai rendőrségre vittek. Éjfélig tartottak ott és a nálam lévő minden könyvet és iratot elvették. Ugyanakkor dr. Kiss Csongort is beidézték és még néhány hallgatót. Ígéreteket akartak kicsiholni, de mi nem ígértünk semmit. A tét világos volt. „Engem üldöznek és titeket is üldözni fognak.” Meg sem fordult a fejünkben, hogy a tanulást és a tanítást abbahagyjuk. (Ugyanis szinte mindannyian tanítottunk hittant lakásokban, főként pedagógus családoknál, mert ők még templomi hitoktatásra sem küldhették gyermeküket.)
Nem ritkán előfordult, hogy katonatiszt és más párttagok gyermekeit is tanítottuk. Ilonka néni ebben a munkában mindig élen járt. E sanyarú és veszélyes körülmények között is megmutatkozott leleményessége és sokoldalúsága. Összeismertettük a különböző családok gyermekeit, lelkigyakorlatokat rendeztünk, kirándultunk stb.Pantol Márton celebrálta általában a lakásokban tartott szentmiséket. Még híre sem volt a zsinatnak, de már – a kánon kivételével – magyarul hangoztak a szövegek. A könyörgéseket közösen szerkesztettük a gyermekekkel. a kiengesztelődésnél és a Miatyánknál kezet szorítottunk. Közben az állampártiak figyelme egyre fokozódott.
A szülők állhatatosan tovább kérték az oktatást. Előfordult, hogy 25-30 gyermek volt egy-egy családnál lelki napon, Szentírás-vetélkedőn, stb. Elsőáldozásra és bérmálásra is felkészítettünk, mert hivatalosan nem merték őket szüleik. Távoli templomokba vitték a gyerekeket, messze a szülők lakhelyétől. Apró incidensek bőven akadtak, melyeken később sokat nevettünk. Például egyszer visszafelé a HÉV kocsija megtelt bőrkabátosokkal. Előzőleg igyekeztünk eszébe vésni a gyerekeknek, hogy ez egy kirándulás. Gondoltuk, hogy így esetleg elkerülünk némi kellemetlenséget. Ámde amikor a legvirgoncabb csemeténktől megkérdezték, hogy „Hol voltatok, öcsi?”, ő hangosan rávágta „gyónni”! Az arca csak úgy ragyogott. Máskor – ez az én balgaságom volt – az ÁVO-s kezébe adtam azt a cédulát, amely a vasárnapi lelki nap teljes programját tartalmazta. Egyetemista és gimnazista csapat készült erre a napra, igen kiváló lelkiatya vezetésével. Őt azonban házi őrizetbe vették, amelyről én nem tudtam. Becsengettem a névvel és címmel az atya lakásába. Egy barátságosnak álcázott férfi fogadott, mondván, hogy ő az atya öccse, és megbízása van az üzenetek át-vételére. Rövidesen megtudtam, hogy kelepcébe estem. Az említett lakásban azon a vasárnap délutánon csak a mindenre elszánt nagymama maradt, de ezúttal – hála Istennek – a várható következmények elmaradtak.
kép forrás: Veritas
A házkutatások, kihallgatások, letartóztatások azonban egyre sűrűsödtek és a nők is sorra kerültek. Számtalan zaklatás és kellemetlenkedés után 1955. december 5-én Ilonka nénit letartóztatták. A házkutatástól teljesen felfordított lakásban egyedül maradt az édesanyja. Ugyanakkor egy fiatal leányt, Ilonka néni egyik hűséges munkatársát is elhurcolták. A tanítványok nagy részét „terhelt tanú” címén állandóan háborgatták, beidézték, több helyen házkutatást is tartottak. Ilonka nénit minden áron súlyos politikai perbe akarták belekeverni francia összeköttetései miatt. Mivel ez nem sikerült, maradt a többi vád: a Ward Mária Kollégium titkos működése illetve működtetése, hitoktatás stb.
Először ő is, mint a többi fogoly, a Gyorskocsi, ill. utána a Fő utcába került – ahonnét annyi ártatlan szenvedés kiált az ég felé. Ezután Kalocsára vitték, az ismert, hírhedt női börtönbe, ahol abban az időben sok szerzetesnő raboskodott. Amikor látogatásukra mentünk Pestről, az autóbusz tele volt ismerőssel.
Egy felejthetetlen és hátborzongató élményem volt Kalocsán. Ilonka néni a többi rabbal együtt ott állt a rács túlsó oldalán. Korlát húzódott a látogatók és a látogatottak között. Neki az első szava az volt: „Hoztál?” Az Oltáriszentségre gondolt, amelyet oly fájdalmasan nélkülözött. Igen, feleltem, de lehetetlen a helyzet, mutattam az őrökre, akik mögötte álltak és elárasztották az egész termet. „Dobd be!” – szólt valami olyan felsőbbrendű bizalommal, hogy engedelmeskedtem, noha a megszentségtelenítés lehetőségétől szinte remegtem. És sikerült. Ezután már csomagban küldtük az „Eledelt”, keksz formájában, fehér papírba csomagolva, elrejtve a többi élelmiszer közé. Hónapok elteltével a Gyűjtőfogházba hozták a női politikai foglyokat. Az ország helyzete lassan változott: közeledett 1956. október 23-a.
Egymás után tértek haza a letartóztatott szerzetes és világi hívő nők. Azok voltak a szerencsésebbek, akiknek perét már letárgyalták. Általában annyi időre ítélték őket, amennyit vizsgálati fogságban már letöltöttek. Sajnos Ilonka néni ügyének tárgyalása másodfokon, október 27-re vagy 28-ra volt kitűzve. Ezt a forradalmi események miatt természetesen nem lehetett megtartani. Az elsőt még a Markóban megtartották, többünket beidéztek, mint „terhelt tanút”. Ez a tárgyalás bizonyos szempontból nevetséges volt, mert a bírák és az ülnökök hihetetlen fokban tájékozatlanok voltak egyházi ügyekben és olyanokat kérdeztek, hogy alig tudtuk megfejteni, mire kíváncsiak. Pl: Vannak-e „enciklopédiák” birtokukban? Erre a kérdésre határozottan emlékszem, és azt hiszem, hogy mindenki hozzátehetne valami hasonlót.
A forradalom leverése után Ilonka néni szerényen és visszavonultan élt édesanyjával. Latint és franciát tanított, és közben mindenben segített tanítványainak és azok családjának. Ideje nagy része imában telt. Ez mindenkori elsődleges igénye volt és nem adta fel sohasem. Börtönélményeiről alig beszélt, így nem is tudom idézni őt. Azt elmondta, hogy örömet jelentett, ha szerzetesnő volt a cellatársa. Beszélt egy Örökimádó nővérről, egy Irgalmas nővérről, és a Szociális Testvérek tartományfőnöknőjéről, Helga testvérről, aki igen kiváló személyiség volt. A cellában imádkoztak, nyelet tanultak, irodalmat idéztek: tehát békében és hasznosan éltek. A Ward Kollégiummal ebben az időben – érthetően – nem foglalkozott Ilonka néni, egy kis csapat azonban fenntartotta a folytonosságot, dr. Kiss Csongor OFM vezetésével.
Ilonka nénit szorongatta az a tény, hogy ügye még nem volt véglegesen lezárva. A szorongás nem volt alaptalan. 1958. február 7-én ismét letartóztatták. A lakást a házkutatással újra teljesen felfordították, könyveit elvitték. Most Tökölre került, a gyűjtőtáborba. Nemrégiben láttunk televíziós filmet erről a szörnyű helyről, s hallottuk zokogó idős hölgyek visszaemlékezéseit. Ő is nehezen, de türelemmel viselte ezt a helyzetet. Százan voltak egy helyiségben, ezek közül csak néhány politikai fogoly volt a sok köztörvényes között. Ezek a szerencsétlenek lázongtak a bezártság és általában a rossz körülmények miatt, ezért éjszakánként többször is felkeltették, és vigyázzba állították az egész társaságot, és hasonló módon kínozták őket. Minden hónapban egyszer meglátogattam Ilonka nénit. Órákig álltunk a forró napon vagy hideg szélben, míg sorra kerültünk. Ilonka néni fizikai állapota feltűnően romlott. Mindig kért bennünket, hogy próbáljunk tenni valamit ügyében. Mi mindent megkíséreltünk, de ez a „minden” nagyon kevés volt. Csak erre felhatalmazott ügyvédek vállalhattak ún. „nullás” ügyeket. Aki ezek közül jóindulatú volt, a pártállam azt is korlátozta. Végül, körülbelül egy-másfél év után berekesztették ügyét.
Sok imával, csendes apostoli és szellemi munkával telt ezután is az élete. Végre saját otthonhoz jutott édesanyjával Budán. Nagy lépés volt ez számukra, hiszen lakásukat a háború alatt teljesen lebombázták. Ezután édesanyja betegsége és halála következett, majd saját magán fedezte fel a rákos megbetegedés jeleit. Későn fordult orvoshoz. Utolsó hónapjaiban középkori kutatással foglalkozott, ami mindig szívügye volt. Különösen Árpád-házi Szent Margit személye és a rá vonatkozó adatok foglalkoztatták. Nagy erőfeszítéssel, de sikeresen befejezte könyvét, melyet „Árpád-házi Szent Margit és a Sziget” címen adott ki a Szent István Társulat 1979-ben. Ilonka néni 1981 Pünkösdjén halt meg, hosszas szenvedés után. Törékeny alakja, mélységes hitet és szellemi erőt sugárzó tekintete kíséri mindazokat, akik tisztelték és szerették.
(folytatjuk)
Szerző: Osztie Zoltán
(Címkép:
