Kezdjük az elején. Nagyon az elején.

Élt egyszer egy bizonyos Zbigniew Brzezinski (1928-2017; ejtsd: Zbignyev Brzsezsinszki), aki Jimmy Carter (nem túl éles eszű) demokrata elnök nemzetbiztonsági főtanácsadói pozíciójáig vitte, és – ismerve az amerikai politika működését, amelynek lényege „minél kevesebb hatalmat a nép által választott elnöknek” – Brzezinskinek nagyobb hatalma volt, erősebb befolyása volt az USA külpolitikájára, mint magának a szabadidejében földimogyorót termesztő elnöknek. Brzezinski maga Lengyelországban, Varsóban született, onnan vándoroltak ki az USA-ba még a 2. világháború előtt, de a szülei még a mai Nyugat-Ukrajna területéről – ukrán barátaim szerint Zolocsev (Ternopol megye) környékéről – származtak (az angol wikipédia szerint Berezsaniból, ott van az is közel, 15-20 km).

Zbigniew Brzezinski szívből gyűlölte a Szovjetuniót. Számtalan, a szovjet rezsimről írott munkája mellett volt egy elmélete, „A nullszint növekedés teóriája”, amely dióhéjban annyit jelentett, hogy a Szovjetuniót olyan erős fegyverkezési versenybe kell kényszeríteni, amely csődbe viszi annak a piacgazdaságoknál kevésbé hatékony tervgazdaságát. Brzezinski ördögi terve a 80-as évek végére beért, a Szovjetunió 89-90-re belerokkant a fegyverkezési versenybe és széthullott.

Igen, kedves Olvasó, jól érted, bizony nem Reagan elnök bontotta le a Szovjetuniót. Ő csak ott volt, amikor épp szétesett.

A Szovjetunió „jogi örököse” Oroszország lett. Az utolsó szovjet elnök Gorbacsov volt, az első orosz elnök Jelcin lett, aki némi felfordulással került ugyan hatalomra, de a hatalmas szovjet birodalom lényegében békésen esett szét.

Ugyanakkor maradt egy neuralgikus kérdés: a szovjet atomarzenál sorsa. Még Gorbacsov idején született egy megállapodás, hogy a láthatóan széteső Szovjetunió összevonja atomfegyvereit Oroszország területére, továbbviszi, érvényben tartja a nukleáris fegyverek területén kötött szerződéseket, cserébe a NATO nem terjeszkedik Kelet felé. Oroszország – a gazdasági nehézségei ellenére – a megállapodást a maga részéről teljesítette, így lett – többek között – atommentes hatalom a későbbi Ukrajna is (az ukránok nagy bánatára).

A Szovjetunió szétesése után Oroszország évekig gyengélkedett, a Nyugat az orosz medvét láncra fűzve táncoltatta, ami a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a láncot pár üveg vodka helyettesítette. A részeg Jelcin nem csak sanyarú képet festett az egykor büszke Oroszországról, de részegen mindent alá is írt, amit elétettek.

Ezt a Nyugat gyengeségként értékelte és szép lassan sutba vágta az egykor kötött stratégiai egyezséget, a NATO pedig elkezdett terjeszkedni Keletre. Ma Oroszország közvetlenül 4 NATO országgal határos (a három balti ország és Lengyelország), de a Fekete-tengeren keresztül további három NATO szomszédja van (Törökország, Románia, Bulgária).

És akkor került hatalomra a volt KGB-tiszt, Vlagyimir Putyin, aki valószínűleg komolyan vette Oroszország talpra állítását, és régi dicsőségének visszaszerzését. Húsz év alatt meg is csinálta. Volt némi szerencséje is, mert ekkoriban volt egy jelentős olajválság, amely váratlanul extra bevételekhez juttatta Oroszországot. Ugyanakkor elindult két kezdeményezés, amely – úgy tűnt – megbékélést hoz a Kelet-Nyugat szembenállásban.

Volt ugyanis egy NATO-orosz katonai partnerségi együttműködés (Nyitott Égbolt, 1992) valamint a 2000 évek elején Oroszország megjelent a G7-ek csúcstalálkozóin 8. tagként. Ez annyira működött, hogy egy ideig G8 csoport volt a neve.

***

Aztán valami eltört.

Először is az USA az együttműködés teremtette nyugalom árnyékában elkezdte megdolgozni, majd szép lassan bevenni Ukrajnát. Ezt talán az oroszok le is nyelték volna a széles körű együttműködésért cserébe, ám közben a Soros-szervezetek is elkezdtek beszivárogni Ukrajnába és Oroszországba.

Hogy a Soros-szervezetek a CIA kinyújtott csápjai, azt a jelen sorok szerzője mindenkinél korábban, már 2010-11 körül feltárta, bár komoly visszhangja nem volt a dolognak.

Ezzel szemben Putyin egy huszárvágással kémszervezetnek minősítette a Soros-hálózatot és az egészet kipenderítette Oroszországból. De nem csak ezt tette meg, de betiltotta az LMBTQ-propagandát is – és nem csak az óvodákban, de a közterületeken is, ezzel elejét véve a prájdoknak. Ezeket a lépéseket a Nyugat nem tolerálta.

A Nyitott Égbolt együttműködés érdemben elakadt, Putyint pedig már nem hívták meg a G7-re.

A Nyugat megvádolta Putyint Litvinyenko (Nyugatra szökött volt orosz ügynök) likvidálásával, majd szintén Putyin nyakába akarták varrni a nevetségesen átlátszó Szkripál-ügyet, majd azt is megfejelték a még átlátszóbb Navalnij-üggyel. A négy emberből egyedül Litvinyenko halt meg,

miközben a demokratikus Nyugaton – Diána rejtélyes haláltól Epstein üzlettársának minapi haláláig 2-3 tucat politikai gyilkosság történhetett. Csak a Clinton-Trump választási kampányban, csak az USA-ban egy fél tucat.

Következett az arab tavasz, amelyben az oroszok bekeményítettek: nem szavazták meg az ENSZ-ben Szíria nemzetközi felhatalmazással történő bombázását, sőt, Szíria oldalán beszálltak az ISIS elleni harcba. Pár hét alatt megmutatták az USA-nak, hogyan kell valóban lerendezni a terroristának kikiáltott ISIS-t.

Ám a Nyugat és Oroszország viszonya teljesen elhidegült.

Közben Kijevben lezajlott a Majdan – a forradalomnak nevezett, valójában az amerikaiak által feltüzelt puccs – és az USA gyakorlatilag megszállta az ukrán államigazgatást. Az elnök Poroshenko lett, akinek wikileaks igazolása volt arról, hogy az amerikaiak embere, ügynöke. Őt követte a szintén az amerikaiak zsebéből kikandikáló Zelenszkij.

Az oroszok pedig kezdték megérezni, hogy nem babra megy a játék. A Majdan után gyorsan bevették a Krímet, majd a Koszovóban kipróbált jogi konstrukcióban Oroszországhoz csatolták.

Nem volt nehéz, a Krímben ukránok alig éltek. Ugyanakkor – nyilván Moszkva támogatásával – megalakultak a keleti szakadár köztársaságok, ez bebiztosította, hogy Ukrajna NATO-tagsága nem kerülhet egy ideig napirendre.

Közben „valakik” lelőtték az MH-17-es járat gépét, a Nyugat szerint az oroszok/szakadárok, az oroszok szerint az ukránok vagy a szövetségeseik. Ám elég csak szembeállítani a nyugati, Photoshopban kreált „bizonyítékokat” az orosz légvédelem alapos és részletes beszámolójával, hogy belássuk: az MH-17 csak a szükséges áldozat volt az oroszok ellen elrendelendő szankciók megalapozására.

És akkor elérkezett 2021 decembere, amikor Putyin egy négyórás sajtótájékoztató félórás nemzetközi blokkjában – néhány nyugati újságíró kérdésére nem hagyott kétséget afelől, hogy véget vetnek a Nyugat ukrajnai wirtschaftjának.

Ugyanis a Nyugat, főleg

az USA olyan mértékben beásta magát Ukrajnába, olyan mértékben zajlott az ukránok titkos felfegyverzése, felkészítése az oroszok ellen (most látjuk, hogy ez valóban zajlott), amely már Oroszország létezését kezdte veszélyeztetni.

Ezt mérlegelte Putyin, amikor bemondta, hogy ennek véget vetnek. Nagyjából ellentmondást nem tűrő tónusban.

Ám a Nyugat nem vette komolyan. Pedig ez volt az utolsó esély a békés rendezésre.

Volt két hónap asztalhoz ülni. De a Nyugat inkább lenézte, megvetette, nem vette komolyan Putyint.

Putyin, végső lépésként – 10 évnyi türelem (és erőgyűjtés, felkészülés) után – 2022. február 24-n (a magyar legendáriumban ez jégtörő Mátyás napja) elindította a háborút. Amelynek valódi célja – a közvéleménynek adagolt nácítlanítással és demilitarizálással szemben – Ukrajna jelentős részének elfoglalása és a nyugatiak, főleg az amerikaiak kisöprése onnan egyszer s mindenkorra.

Az egykori Kijevi Rusz nem amerikai felségterület – teszi egyre világosabbá Putyin.

***

A tét óriási!

Ha Putyin elveszti ezt a háborút, Oroszországnak vége. Oroszország elbukik, minden bizonnyal szét is esik.

De ha Putyin megnyeri ezt a háborút – ennek elég jó az esélye, nagy tétben nem fogadnék ellene –, az olyan éket ver a nyugati szövetségekbe, olyan nehéz helyzetbe fog hozni egyes nyugati országokat, hogy a Nyugatnak vége. Legalábbis, ahogy most ismerjük. Ukrajnának szintén vége, ez nem is kétséges, csak idő kérdése.

Háborúzni viszont senki nem mer – talán Márki-Zay-t leszámítva – szemtől szembe az oroszokkal.

Maraton ez! Életre-halálra.

***

Végül, zárszónak: Lehet moralizálni azon, van-e joga Putyinnak háborút indítani valódi casus belli nélkül egy szomszédos ország ellen. Egy biztos. Az USA, illetve a Nyugat négy (!) jelentős háborút indított 2000 óta casus belli nélkül (amióta Putyin van hatalmon). Afganisztán, Líbia, Irak, Szíria. Akkor senki nem moralizált ezeken… Pedig csak Irakban legalább 200-250 ezer felett lehet az áldozatok száma.

A szerző hadmérnök, szabadúszó publicista

Mernyó Ferenc

Kiemelt kép: Mikhail Tereshchenko