Háború nélkül nem megy

Mindannyian azt hisszük el, amit el akarunk hinni. Ami a világnézetünknek vagy csak pillanatnyi érzéseinknek leginkább megfelel. És a gép előtt ülve, az otthon melegéből ezt minden további nélkül meg is tehetjük; tehetünk ki kék-sárga profilképet, s már nyilvánosan, a Facebookon is büntetlenül kívánhatjuk oroszok halálát. Még.

Világunkban a narratívák globális háborúja zajlik. A különböző erők, nagyhatalmak egy saját cél szerinti „valóságot” gyártottak le, amelyeket óriási médiagépezetekkel vertek bele az emberek fejébe. A média-terrorral ma már mindent el lehet érni, mindent el lehet hitetni az emberekkel, ezért van az, hogy senki nem foglalkozik azzal, hogy az egész háború kiprovokálója és egyszemélyes nyertese Amerika – mondja Bogár László a Vasárnapnak adott interjújában.

Nekem meg eszembe jut ez a film, a huszonöt évvel ezelőtti Amerikából,

amikor Hollywood még tudott és akart is görbe tükröt tartani a világ, de elsősorban önmaga elé.

Barry Levinson 1997-es szatírája, az Amikor a farok csóválja a kutyát (Wag the Dog) azt üzeni a jövőnek, hogy nem azon kell tűnődnünk, befolyásol-e a média, hanem azon, meddig mehet el a manipulációban? Létezik-e olyan határ, amelyet átlépve már nem hiszik el az emberek, amit látnak és hallanak a tévében, interneten, rádióban?

A történet szerint az amerikai elnököt egy cserkészlány szexuális zaklatással vádolja meg, épp a választások előtt 11 nappal, s ezt orvosolandó a Fehér Ház úgy dönt, az elnök külön bejáratú éceszgéberétől, Conrad Breantől kér segítséget, aki egy hollywoodi producer és a média segítségével háborút kreál, mintegy elterelve a lakosság figyelmét a valóságról.

Nem is érdekli, igaz-e? – kérdezi a Fehér Ház agytrösztje Breantől, miután tájékoztatta a szexuális zaklatásról.

Mit számít, hogy igaz-e? Ez egy hír, holnaptól mindenki ezen lovagol – válaszolja Brean.

De hasonlóképp tanulságos a CIA-vel folytatott párbeszéde is:

Két dologban vagyok biztos – mondja a CIA ügynöke –, nincs különbség jó ügy és rossz ügy között, és nincs háború.

Már hogyne lenne – válaszolja Brean –, láttam a tévében! Majd elmagyarázza az ügynöknek a lényeget:

Ha nincs háború, maga hazamehet golfozni. Mert háború nélkül nem megy!

Tény, hogy most Ukrajna és Oroszország birkózik egymással, elsül a fegyver, robban a bomba, valódi vér folyik, valódiak az áldozatok is, és mindezt nem csak a tévében, interneten, rádióban látjuk, halljuk. Csak hazánkba nagyjából 250 ezer menekült érkezett eddig, s ki tudná megvonni a végső mérleget? Háború van, ahogy azt a nyugati média tálalja? Vagy katonai beavatkozás, ahogy az oroszok? Ki támadott meg kit? Az ukránok valóban népirtást folytattak Kelet-Ukrajnában, orosz civileket legyilkolva? Ukrajna 2014-től valóban az USA bábállama? Aggódhat egy nagyhatalom, ha a szomszédjára a riválisa, egy másik nagyhatalom műveleti területként tekint, felfegyverzi, atomfegyverek telepítésének a lehetőségét veti fel, és katonai laborokat működtet?

Most Putyin tart görbe tükröt a nyugati világnak, s a helyzet az, hogy mindegy, mit gondolunk arról, jogosan teszi-e vagy sem. Nem segítünk vele az áldozatokon, és nem támasztjuk fel a halottakat. Elítélhetjük, persze. Bár ha mélyen a tükörbe nézünk, talán elsuttogjuk azt is, hogy erkölcsi alapunk elítélni csak akkor volna, ha valamennyi katonai agressziót elítéltünk volna, függetlenül az elkövető kilététől.

Február 24-én az oroszok bevonultak Ukrajnába, megtámadtak egy szuverén országot. 1999. március 24-én a NATO támadta meg Jugoszláviát, az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül. 2003. március 20-án Irakot rohanta le az USA, az Öböl-háború civil áldozatainak becsült száma mintegy 200-250 ezer fő. A casus bellit Szaddám vegyi fegyvere adta, amiről kiderült, hogy nincs, csak Washington kreálta. És ott van még Afganisztán, Líbia, illetve Szíria, amely országok megtámadásán a Nyugat nem moralizált, ahogy a civil áldozatok léte és száma sem érte el ingerküszöbünket. Igen, a miénket se, mert mi is a Nyugathoz tartozunk. Oda?

Gerő András, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója így fogalmazott a Párbajban:

„Én azt elfogadom, hogy ki kell állni a Nyugat mellett, mert a magyarok egy nyugati kultúrába tagolódtak bele. És ez a mi kultúránk, nem is kérdés. De előbb tisztázni kéne, mit értünk Nyugat alatt. Mert a Nyugatnak is vannak hatalompolitikai érdekei, amik nem feltétlenül egyeznek a magyar érdekekkel. Tehát ha a Nyugatot en bloc kezelem, és azt mondom, hogy mindenbe be kell simulni a Nyugatnak, akkor azt mondom, hogy alá kell rendelődni, akár hatalompolitikailag is. Én meg azt látom, legalábbis a magyar történelem zegzugai alapján, hogy nyugati hatalmak döntöttek arról, amit úgy hívunk, hogy Trianon, és nagyon a magyarok ellen döntöttek. Az igazság az, hogy részben nyugati hatalmak döntöttek arról is, hogy Magyarország szovjet megszállási zóna lesz, ami nekünk nem volt túl jó. A Nyugat számunkra mérce, életmód és civilizációs modell, de hatalompolitikailag mindig van egy magyar érdek, és a magyar érdeket kell képviselni, adott esetben a Nyugattal szemben is. Az ő beszéde (Róna Péter, az ellenzék köztársasági elnökjelöltje) arról szólt, hogy mindenbe be kell feküdni a Nyugatnak.”

Ezzel rámutatott a teljes magyar ellenzék végzetes és katasztrofális hibájára, erkölcsi-szellemi hiátusára, amely szerint a baloldali összefogás képtelen az önazonosságra, a magyar érdekképviseletre, képtelen magyar szemmel látni, magyar szívvel érezni, és magyar fejjel gondolkodni, csak alattvalóként tudja pozicionálni magát. Az „innovációja” annyi, hogy kimondja: „Kelet vagy nyugat, háború vagy béke”. Mintha a Nyugat bármiféle garancia lenne a békére. Az a Nyugat, amely csak ebben a században négy jelentős háborút indított, az a Nyugat, amelynek konkrétan létérdeke fegyveres konfliktusok provokálása a világban.

Orbán Viktor így foglalta össze az ukrán-orosz konfliktust a Mandinernek adott interjújában:

„Nagy geopolitikai szereplők kereszttüzében vagyunk, a NATO folyamatosan bővült kelet felé, és Oroszországnak ez egyre kevésbé tetszett. Az oroszok két követeléssel léptek fel: Ukrajna nyilvánítsa ki semlegességét, a NATO pedig azt, hogy nem fogja felvenni Ukrajnát. Ezeket a biztonsági garanciákat az oroszok nem kapták meg, ezért úgy döntöttek, hogy háborúban fogják azokat megszerezni. Ez a geopolitikai jelentősége ennek a háborúnak. Az oroszok átrendezik a kontinens biztonsági térképét. A biztonságpolitikai elképzelésük az, hogy Oroszországot semleges övezetnek kell körülvennie ahhoz, hogy ők biztonságban érezzék magukat. Az eddig köztes zónának tekintett Ukrajnát, amelyet nem sikerült diplomáciai eszközökkel semlegessé tenniük, most katonai erővel akarják azzá tenni… Pozíciócsere zajlik a világ élén. A dolgok mai állása szerint nemsokára Kína lesz a világ legerősebb gazdasági és katonai hatalma. Amerika visszaszorulóban van, miközben Kína egyre erősebb lesz. A tízmilliós Magyarországnak ügyesen kell manővereznie egy ilyen időszakban. A Nyugattal szövetségben vagyunk, de a fölemelkedő új nagyhatalommal is előnyös viszonyt szeretnénk kialakítani. Ez bonyolult, a művészet határát súroló feladat a politikacsinálók számára… Azt már tudjuk, milyen a világ, amikor angolszász dominancia van. De még nem tudjuk, milyen lesz a világ, ha kínai dominancia lesz. Egy biztos: az angolszászok igényt tartanak arra, hogy a világ az ő álláspontjukat erkölcsileg helyesnek ismerje el. Számukra nem elég elfogadni az erő realitását, nekik az is kell, hogy elfogadd azt, amit ők helyesnek tartanak. A kínaiaknak nincs ilyen igényük. Ez mindenképpen nagy változás lesz a következő évtizedekben.”

Robert C. Castel izraeli biztonságpolitikai szakértő pedig az alábbi kritikát fogalmazza meg a konfliktus kapcsán:

„Nem álltunk meg a háború kitörése pillanatában egy percre elgondolkodni, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Erre már senki sem emlékszik, de február végén a háborúnak még nem volt egzisztenciális tétje. Nem volt meg benne a közel-keleti háborúk totalitása, a dzsihád kérlelhetetlensége, a népirtás csírája. Miről is szólt a háború azon a napon, amikor dörögni kezdtek a fegyverek? Befolyási övezetekről, szövetségi rendszerekről, nagyhatalmi versenyről, büszkeségről és paranoiáról. Olyan dolgokról, amikért a nemzetek évezredeken át harcoltak, és még évezredeken át fognak harcolni egymás ellen. Korlátozott célokért, korlátozott eszközökkel. Ahelyett, hogy ezen elgondolkodtunk volna, mindent megtettünk, hogy egy korlátozott háborúból egzisztenciális háborút csináljunk. Először az ukránok, aztán az oroszok számára. Mindez sajnos elkerülhetetlen volt.

Az a civilizáció, amelyik egy esőkabátos bakfis érzelmi érettségével cselekszik, az nem lát árnyalatokat. Vagy a totális kanti béke, vagy a totális háború. Nem véletlen, hogy a tegnap moralizáló pacifistái hirtelen a háborús uszításban találták meg életük értelmét.

Nem tettük meg még a legelemibb dolgot sem, ami pedig erkölcsileg legalább olyan fontos lett volna mint ánglius nevű öreg ölőszerszámokat szállítani az ukránoknak. Venni egy mély levegőt, megpróbálni lenyelni a jogos felháborodás varangyos békáját, és hideg fejjel de-eszkalálni a konfliktust. Mindenáron. Még akkor is, ha bekövetkezik a legszörnyűbb dolog, amit az emberi képzelet megálmodni képes, és az EU pár évvel később terjeszkedik tovább kelet felé. Miért? Azért mert nincs semmi arányosság abban, hogy a világ legnagyobb államával feldúlatjuk Európa legnagyobb államát.”

A világ zavaros, emberek halnak meg, s minél közelebb dörögnek az ágyúk, annál frusztráltabbá válunk. Ömlik ránk a dezinformáció, nem tudjuk, mit higgyünk.

Ezért mindannyian azt hisszük el, amit el akarunk hinni. Ami a világnézetünknek vagy csak pillanatnyi érzéseinknek leginkább megfelel.

És a gép előtt ülve, az otthon melegéből ezt minden további nélkül meg is tehetjük; tehetünk ki kék-sárga profilképet, s már nyilvánosan, a Facebookon is büntetlenül kívánhatjuk oroszok halálát. Még.

De vajon ha a saját bőrünkön érezzük majd a háború közvetlen vagy „csak” közvetett leheletét, képesek leszünk-e valódi áldozatot hozni? És ha igen, azt kiért, miért hozzuk?

Kiemelt kép: The Day