A kelet- és közép-európai rendszerváltások időszakában a régióban egy igen markáns elszámoltatási, felelősségre vonási hangulat uralkodott a volt kommunista vezetőkkel szemben. Ennek a korszellemnek (Zeitgeist-nek) az alapján került sor több országban olyan intézkedéssorozatra, amely a volt rendszer nyilvánvalóan felelős szereplőit háttérbe szorította, eltávolította a közéletből. (Ilyen például Németországban a Stasi-akták nyilvánosságra hozatala, Csehországban a lusztrációs törvény stb.) Ezek az intézkedések egyértelműen korlátozták, gátolták a volt elit egyben maradását, a hálózat újbóli megerősödését.

Persze akkor is, ma is sokan teszik fel a kérdést – Magyarországon különösen erősen -, hogy vajon indokolt lehet-e a volt elittel, nómenklatúrával szembeni bosszúállás, aminek talán nincs mindig törvényi alapja, ráadásul a volt kommunisták végül békés tárgyalásokon engedték át a hatalmat, tehát érdemeik is vannak, miért kellene őket elkaszálni?

Nos, azt hiszem, az egyértelmű bosszúhadjáratnak, „keresztre feszítésnek” nem lett volna értelme. Ám úgy gondolom, hogy egyfajta erkölcsi számonkérés, illetve a nyilvánvaló felelősséggel rendelkezők közéletből való visszaszorítása erkölcsileg és politikailag indokolt volt – illetve Magyarország esetében indokolt lett volna. Ne feledjük ugyanis el, hogy itt, ha nem is forradalmak – hiszen békés úton zajlottak -, de forradalmi tartalmú változások mentek végbe a diktatúrák bukásával és a demokráciák létrejöttével. Márpedig az emberek számára nehezen bizonyítható, hogy valódi változások történtek, ha azok a személyek, akik egy alapjaiban diktatórikus rendszer élén álltak, az új rendszerben, a demokráciában is vezető, vagy befolyásos pozíciókban maradnak. Ez tehát egy, ha tetszik mindennapi erkölcsi elvárás, hogy akik egy igazságtalan rendszert irányítottak, ne irányítsanak egy igazságos rendszert, mert ha ez mégis így történik, akkor a rendszerváltás jelentősége foszlik semmivé.

Másfelől, mondhatnánk racionális politikai szempontból sem indokolható a régi elit változatlan jelenléte. Azért nem, mert ezen elit tagjai a diktatúrában szocializálódtak, ennek vezetési módszereit tanulták meg, a diktatúra reflexei rögzültek bennük. Márpedig, ha újra politikai-kormányzati hatalomhoz jutnak, akkor felmerülhet a kétely, hogy vajon valóban mindig a legjobban és leghatékonyabban képviselik saját hazájuk érdekeit s nem hajolnak-e meg újra meg újra az új nagyhatalmak elvárásai előtt. Persze egy-egy emberről mindig feltételezhető, hogy tud változni, ám ha az erőcentrum és hálózat egyben marad, annak egészen más a jelentősége és a veszélyfoka.

Mindez tehát azt jelenti, hogy mind a demokrácia megszilárdításának szempontjából, mind erkölcsi és politikai okokból, mind racionális megfontolásokból is indokolt lett volna a régi elit és a nómenklatúra háttérbe szorítása a rendszerváltó években, 1990-1992 táján. Ráadásul az emberek, a társadalom sem zárkózott volna el ettől, még annak ellenére sem, hogy meglehetősen nagy passzivitással figyelte a rendszerváltás eseményeit.

Tőkés Rudolf 1991-ben egy 1990. augusztusi felmérésre hivatkozott, amely szerint az emberek 51 százaléka úgy látta, a rendszerváltás az ő környezetükben sem történt meg, s várják az elmúlt négy évtized felelőseinek elszámoltatását. Ám ez nem történt meg; az Antall-kormány lényegében nem bántotta, nem nyúlt hozzá a volt diktatórikus rend elitjéhez. Körösényi azt írja, hogy a közigazgatási apparátus fennmaradt a rendszerváltáskor, itt sem (!) történt igazán személycsere.

Érdemes itt az egyébként egyértelműen baloldali beállítottságú Bayer József egy akkori tanulmányából kicsit hosszabban idézni, aki nem kis meglepetéssel kommentálja a folyamatokat (ő alapvetően az elitcserével és elszámoltatással élesen szemben állt, ami világosan kiderül a szövegből is): „Ezt a félelmet (mármint az elszámolástól és elitcserétől való félelmet – F. T.) a hatalomváltás óta eltelt időszak végül is nem igazolta vissza. Nincs széles körű politikai boszorkányüldözés, nincsenek politikai kirakatperek, véres leszámolások és hasonlók. Vannak persze kicsinyes betartások, az elitcsere gyakran nehezen igazolható prioritások mellett zajlik, s találkozunk intoleráns, denunciáló és kirekesztő megnyilvánulásokkal. De az antikommunista hisztéria alapjában mégis megmaradt a rendszerváltás ideológiai kisérő jelenségének, amely – miután a hatalomváltással elapadtak a belőle nyerhető mozgósító politikai energiák – mindjobban csillapodni látszik.” Írta ezt 1991 elején!

A tényekhez tartozik, hogy a rendszerváltó időszak döntő szakaszában történt egy kísérlet az elszámoltatásra. Ez az úgynevezett Justitia-csomagterv volt, amelyet egy, az MDF-en belüli politikai kör (Kónya Imre és mások) fogalmazott meg 1990 júniusában (sajátos módon azonban csak augusztusban válhatott nyilvánossá), célul tűzve a közelmúltról egy Fehér Könyv megírását, s a régi rend elitjének, tisztségviselőinek felelősségre vonását. Ám ez az elképzelés is kudarcot vallott, döntően azért, mert az MDF centruma, a kormány vezérkara és maga Antall József sem vállalta fel ezeket a lépéseket.

Mindennek következménye, hogy a régi elit csak ideiglenesen szorult – addig is csak részlegesen – háttérbe, hogy 1993-1994-ben megerősödve térjen vissza, s nyerje el a mandátumok 54 százalékát, azaz abszolút többséget szerezzen 1994-ben a parlamentben.

Szerző: Fricz Tamás

(Címkép: MTI/Varga László)