Miután elolvastam a „Kampány az élet kioltásáért” című cikket, fölmerült bennem, hogy ez bizony ugyanolyan déjá vu élménye lehet sokaknak, mint az a mélyen megrázó előadás, amelyet pár éve Gianna Jessen, egy abortusztúlélő tartott az ausztráliai Queen’s Hallban, Melbourne-ben, s később a világhálóra is felkerült. Mindkettő a magzatelhajtásról szól, csak éppen ellenkező előjellel.

Végül a két szemléletmód közti különbség volt az, amely e cikk megírását kikövetelte belőlem, mert a téma sokunk számára valóban déja vu élmény, azaz mintha egyszer már megtörtént volna velünk. Mikor is?

Egykor… A tudatunk megpróbálja valahová a mélybe, a felejtés birodalmába rejteni azokat a tetteinket, amelyeket valamikor, valaki ellen elkövettünk, és amelyek kellemetlen emlékként élnek bennünk.

Gianna előadása azonban nem az elkövetőről, hanem az áldozatról szólt. Róla, személyesen. Egy hetedik hónapon is túli, magzatelhajtás mellett döntő édesanya „véletlenül” megszületett gyermekéről, s arról, amit ez a gyermek immár felnőttként az élet szentségéről gondol. Mert ő valamiféle csoda folytán mégis életben maradt. És ahogy előadásában a magzatelhajtásról és az életről beszél, arról az életről, amelyet el akartak tőle venni, tőle bizony hitelesen hangzik. Ezért is annyira megrendítő.

Forrás: julieroys.com

Természetesen a magzatelhajtás ügyében az Egyház álláspontja sziklaszilárd, s amíg az ember fiatal, berzenkedik is időnként ellene. Aztán később, ahogy öregszik, ahogy emberré érik, már másképpen látja a dolgokat. Ezért is örültem, miután megnéztem Gianna előadását, s örömömben tovább is küldtem egy jó barátomnak. Ő pedig, mivel neki is tetszett, szintén terjeszteni akarta, be kívánta mutatni egy budapesti kerület szűkebb egyházközösségében. Mikor azonban a tervét megírta, egyúttal a kételyét is megfogalmazta, azt, hogy az előadás bemutatása egyeseket talán megbánthat vagy kényelmetlenül érinthet.

Bevallom, az én figyelmemet ez a lehetőség elkerülte, mert csak Gianna megdöbbentő mondataira, ennek az életben maradt fiatal, szenvedélyes nőnek a vallomására koncentráltam. Pedig ha belegondolunk, a kétség tényleg nem elhanyagolható, hiszen könnyen meglehet, hogy az előadás egyeseknek valóban a legintimebb és legfájóbb emlékeibe gázol bele. Lehetséges.

Végül is mindez akkor igazolódott, amikor később, a szűkebb ismeretségi körömben az abortusztól és a barátom aggályáról beszélgettünk, az egyik középkorú nőismerősöm bizonytalanul rám pillantva megjegyezte, hogy szerinte az aggály jogos volt, mert mint mondta:

„Nekem is gombóc nőtt a torkomban, mikor ezt az előadást megnéztem, és arra a gyerekre gondoltam, aki most 30 éves lenne, ha…”

– és azzal elfordult.

Aztán már csak a hátát láttam, de azt azért mégis észrevettem, hogy kis idő múlva óvatosan a szeméhez emelte a kezét. Később aztán elmesélte, hogy sok-sok évvel ezelőtt neki is akadt egy váratlan  „problémája“, amelynek megoldására „semmilyen kiutat nem látott”. Úgy érezte, hogy a helyzete reménytelen. Így aztán pár napra eltűnt a barátok szeme elől.

Hát igen.

Sokunknak vannak kisebb-nagyobb titkai, emlékei, amelyek gombócot eredményeznek a torkunkban, még 30 év múltán is.

Nem sokkal ezután, egy másik ismerősöm szintén elmesélte, hogy amikor a két, nagyobbacska gyermeke már iskolába járt, egy nap a felesége elújságolta az új gyermekáldást. A két gyerek között eleve nagy volt a korkülönbség, és a harmadikkal még nagyobb lett volna, mégis örültek. Aztán jöttek a vizsgálatok, és kiderült, a baba nem egészséges, s az orvos határozott lépést ajánlott. Ők pedig rágódtak és rágódtak, mérlegeltek, hátha nincs igaza az orvosnak, és hibás a diagnózis. Vagy, ha mégsem, lehetséges, hogy talán nem zavarná annyira a másik két gyermek fejlődését, mint azt először gondolták. Így aztán megbeszélték, hogy megtartják a babát. Végül azonban az idő múltával mégis másképpen döntöttek.

Helyes volt-e a döntésük vagy sem? Ki tudja? Akkor, abban a helyzetben így döntöttek. Ma, idősebb fejjel, talán nekik is más lenne a „végső” elhatározásuk. Mert az ember változik, nagyon is változik az évek során, még ha ezt gyakran nem is akarja elismerni.

Én mindenesetre változtam.

Bár az igazság az, hogy jómagam már fiatalon is, ha nem is gyilkosságnak, de bizonyos fokig gazságnak tartottam ezt a beavatkozást. Így gondolkoztam, amikor  Budapesten, a II. Női Klinika műtőjében, mint szigorló orvosnak, asszisztálnom kellett terhességmegszakításoknál. Éppen két olyan asszony volt soron, amikor kampóznom kellett a műtőben, akik gyermekei súlyos betegen jöttek volna világra. Akkor legalábbis ezzel nyugtattam a lelkiismeretemet. Fiatalos lelkesedésemben úgy éreztem, ezeknek az édesanyáknak „joguk van” a döntésükhöz, és én, az orvos „csak segítek rajtuk”. Hiszen az orvosnak ez a dolga, ez a hivatása!

Pedig ha belegondolunk, e segítség „eredményeként” naponta tucatjával halnak meg a jövendő nemzedék magyarjai az ország nőgyógyászati műtőiben.

„Értékes fajtánkat így irtjuk ki saját kezűleg”

– mondhatnánk, de rögtön ránk is sütnék a nacionalizmus, sovinizmus bélyegét.

Úgyhogy fogalmazzunk másképp!

„A fehér, európai lakosságot így tizedeljük meg Berlin, Párizs, Budapest, London, és a többi ország kórházaiban.”

Ez esetben azt kiáltanák, hogy rasszisták és fajgyűlölők vagyunk.

Hát akkor próbáljuk meg még árnyaltabban!

„E beavatkozás, az úgynevezett orvosi segítség eredményeként EMBEREK ezrei halnak meg Európában, éspedig naponta.”

Aztán gondoljunk arra, hogy mi történik, ha a rádió vagy a televízió bemondja, hogy Afganisztánban, egy robbanás következtében meghalt mondjuk négy angol és három német katona. Mit látunk néhány nap múlva? Az illető országok katonai pompával fogadják az elesettek földi maradványait, és díszes temetésen búcsúznak tőlük. Három vagy négy katonától. Persze ez így helyes, ugyanakkor senkinek sem jut eszébe arról a napi több, mint ezer gyermek-palántáról megemlékezni, akiket Európa azért veszít el, mert a szüleik úgy döntenek, hogy ne éljenek.

Nekik nem jár ki egy pompás temetés? Nem! Őket még el sem földelik!

Pedig, mondjuk ki őszintén, őket is meggyilkoltuk, ugyanúgy, mint azt az ellenséges katonát, akinek mégis adunk sírhelyet, még idegen földön is, épp mint egykor, amikor német katonák is kaptak sírokat Franciaországban, és fordítva, a franciák pedig Németországban. Elgondolkodtató. Igazán elgondolkodtató.

„Ezt nevezik születésszabályozásnak! Több gyermek a fiatal családok számára anyagilag nem lenne elviselhető” – vágná közbe a „Nagy Átlag”, miközben a prospektusában árgus szemmel figyeli a legújabb Audi felépítését és formáját.

„Végül is, ez a mai civilizált társadalmunk segítsége” – fejezi be a gondolatát, majd elégedetten csukja be a prospektusát, miközben elhatározza, hogy megveszi azt az Audi Q5-öst.

Forrás: romaikatolikus.com

Forrás: romaikatolikus.com / 11 hetes magzat

Korábban persze én sem láttam ilyen kristálytisztán. Éreztem ugyan, hogy valami nem stimmel ezzel a „segítéssel”, de hogy pontosan mi, azt megfogalmazni akkoriban még nem sikerült magamnak. Mert közhely ugyan, de az éremnek mindig két oldala van. Annyit azonban kijelenthetek – talán a saját lelkiismeretem megnyugtatására –, hogy a hosszú és változatos orvosi pályám során, ha ilyen döntésre készült valaki és a tanácsomat kérte, csaknem mindig a megszületendő gyerek mellett érveltem. Csaknem mindig…

S hogy mikor nem? Akkor, ha maga az anya is gyerek volt még. Akkor mellette álltam, amellett a 13-14 éves „gyerek” mellett, akit a szülei – a potenciális nagyszülők – hoztak el hozzám kétségbeesve, kisírt szemekkel, hogy adjak valami jó tanácsot.

Eszerint bűnös vagyok én is?

Nehéz a válasz, mert ilyenkor látja az ember, hogy a Jóisten a szabad akarat ránk ruházásával egyúttal hatalmas felelősséget is rátett a vállunkra. Mert mi is történik akkor, ha valaki – egy szülő vagy egy orvos – a magzat elvétele mellett dönt? És most csak arra a variációra gondolok, amelyben a megszületendő gyermek jó eséllyel már betegen születne.

Ebben az esetben három lehetőséget, elméleti megfontolást, és hozzáállást látok elképzelhetőnek.

Amennyiben hiszek a reinkarnációban, érdekes dologgal állok szemben. A megszületendő léleknek, amelynek ezúttal alkalma lenne az előző életében elkövetett botlásait rendbe tennie, nem adom meg a lehetőséget arra, hogy ezt megtehesse. Eltolom a megoldás lehetőségét egy későbbi alkalomra, vagyis késleltetem a lélek nemesedését.

Ha nem hiszek a reinkarnációban, de hiszek a keresztény hit tanításában, akkor más a helyzet. Nem egy lélekkel, hanem egy isteni döntéssel helyezkedek szembe. Egy isteni döntéssel, amely emberi alakban, ilyen nehézségek árán kívánt egy lelket az anyagi világba küldeni, így akarva próbára tenni, és így kívánva e lélek számára elérhetővé tenni az örökkévalóságot. Mert köztudott, hogy nem mindig a sima út vezet el a célunkhoz, ezért egy nyomorék, szellemileg együgyű ember nem biztos, hogy értéktelenebb Isten szemében, mint egy tökéletes testtel bíró, gyönyörű modell, az esetleges 140-es IQ-jával. A lényeg ugyanis nem a test, hanem amit a materiális burok takar.

A sima, kikövezett úton az ember könnyen elcsúszhat, elveszti az irányt, nem ér célba, míg ezzel szemben a göröngyösön mindig talál kapaszkodót, pedig az a nehezebb út. Mindezt akkor tanultam meg, amikor Csíksomlyón jártam. Ugyan már ezt megelőzően is vettem részt golgotai imádságokon, keresztúti ájtatosságokon, amikor vonultunk egyik feszülettől a másikig, buzgón imádkozva – miközben igyekeztünk elhitetni és bizonyítani magunknak, hogy jó keresztények vagyunk –, de az említett 2005-ös csíksomlyói golgota, az egészen más volt!

Éjszaka, a vaksötétben, kavicsokon csúszkálva, az egyre meredekebb sziklákon lépdelve haladtunk följebb és följebb a Salvatore kápolna irányába. Nem volt ám ott kiépített út, vagy lépcső, de még csak útjelző sem! Csupán egy aprócska lobogó gyertyafény jelezte az irányt, amelyet aztán az előimádkozó a kereszt elé tett, amikor elértük az első stációt. És ebben a korom sötétben, ahol közel s távol csak ez az egy kereszt világított, olyan csend volt, hogy csak a fáradt lihegésünket hallottuk. Aztán hangosan imádkoztunk és pihentünk. Igen, megpihentünk a stáció keresztje előtt, hogy aztán újra induljunk még magasabbra, fölfelé, botladozva, a következő haloványan fénylő kereszt felé. És végül fent, egészen fent az út végén, mindannyian, kivétel nélkül fáradtan rogytunk le a nedves fűbe, és szuszogva, némán örültünk, hogy végre megérkeztünk, s elértük a célunkat.

És bizony lehet, hogy egy ilyen csoszogó, botladozó, lihegő lélektől vesszük el a lehetőséget, hogy élete végén, célját elérve, boldogan mondhassa: megérkeztem.

Van ehhez jogom? Van-e jogom megtagadni tőle az életet? Vagy elvenni?

A harmadik lehetőség pedig a materialista felfogás. És ez a mi csapdánk. Ezen felfogás, ezen életszemlélet alapján történik a kiképzésünk, kisiskolás korunktól egészen az esetleges természettudományos stúdiumunk befejezéséig. Ezen a sínen indulunk el, amikor kilépünk az életbe, és alóla az orvosok sem kivételek. A test számukra – ugyanúgy, ahogy a „Nagy Átlag” számára is – a valóság, ezzel szemben a lélek csak feltételezés. Ebből a nézőpontból kell szemlélnünk a viselkedésüket és döntésüket akkor is, amikor egy fiatal lány, vagy egy érett nő, esetleg egy többgyermekes édesanya áll előttük. Ők mindhárman azért keresik fel az orvost, hogy megszabaduljanak attól az áldásos tehertől, amely váratlanul az ölükbe hullott. Azért, mert abban a pillanatban mindegyikük kilátástalannak érzi a jövőjét.

A leányzó szeretne továbbtanulni, de fél a szüleitől, hogy megtudják, mi történt vele, fél, hogy nem mehet egyetemre, és fél – talán bizony sokszor jogosan –, hogy partnere megijed a felelősségtől, nem áll ki mellette, majd végül elhagyja. Az érett nő pedig éppen most kapta meg azt az állását, amelyet a szakmai képzése vagy az egyetem elvégzése után már rég céljául tűzött ki. És most végre, igaz, jó pár év késéssel, de sikerült megszereznie. Végre, megérett a helyzet. Volt értelme tanulni! – önti el az ujjongó érzés. Volt értelme lemondani az előző évek szabadságairól és utazásairól, volt értelme talán még annak a szakításnak is, amely a nagy szerelmével történt, hiszen csak azért nem akart házasodni, mert nem akarta magát lekötni. De most megvan a várva várt állás. És ekkor – mint derült égből jövő villámcsapás – közlik vele, hogy terhes lett! Úgy érzi, kisiklott az élete, és minden tönkre ment.

És az édesanya, az a bizonyos harmadik nő? Vele mi van? Vele mi történt? Hiszen, ha más nem, akkor legalább ő már csak tudhatná, micsoda öröm egy gyermek! Tudja is, csakhogy ez már pont az ötödik gyermekük lenne, a férje pedig, a gyermekek apja már két éve nem tud elhelyezkedni, és csak alkalmi munkákból tengetik az életüket. Mi lesz velünk – gondolják –, ha ez az ötödik baba is világra jön, s talán még egészséges sem lesz?

És mindhárman, mind a három várandós anya, mint egyetlen reménységére tekint az orvosra, egyúttal úgy érzi, jogában áll megszabadulni áldásos terhétől.  A modern társadalmakban ugyanis jogilag tényleg jogában áll. Az orvos pedig dönt. És „segít”.

Aztán eltelik néhány nap, lassan minden visszazökken a régi kerékvágásba. „Csak” egy-két heti gyengélkedés volt, nem több. Majd mintha mi sem történt volna, megy az élet tovább, úgy, ahogy és ahol azt abbahagyták.

De valóban így van? Úgy megy az élet tovább, ahogy az annak előtte? Valóban megszabadultak egy tehertől? Nehéz ezt megválaszolni.

Aztán váratlanul, évek múltán, egyszer csak szembejön az interneten egy véletlenül életben maradt, életben hagyott „teher”, s a szavaival rég begyógyultnak hitt sebeket tép fel.

Déja vu?

Nem, ez valóban megtörtént! Éspedig vele. Ha nem is teljesen ugyanaz, de a történet nagyon hasonló. Ekkor az anyába fájdalom nyilall, „gombóc nő a torkában” és hirtelen minden a feje tetejére áll.

A meg nem született gyermek szobra

A meg nem született gyermek szobra / Forrás: Emberi Méltóság Központ

Az orvos pedig miután megnézte, meghallgatta Gianna előadását, másnap reggel csak áll zavartan a borotválkozó tükör előtt, s valahogy nehezére esik a szemben álló ismerős szemekbe nézni.

A tükörképe homlokán aztán egy homályos írást vél felfedezni. „Bűnös” – betűzi ki. Aztán zavartan megdörzsöli a tükröt, hátha csak az üveg párája okozza ezt a különös fénytörést, de hiába. „Bűnös” – mintha egy láthatatlan kéz finoman beledörzsölte volna az anyagba. Idegesen lehajol, mosni kezdi az arcát, majd hisztérikusan dörzsöli a homlokát, de ez sem segít. A bélyeg marad, s innentől kezdve valahányszor tükörbe néz, látni fogja.

Miért is néztem meg Gianna előadását? – gondolja verejtékes homlokkal, aztán végül beül az autójába és elindul a munkahelyére. A klinikára, ahol a műtő előtt már hárman is várnak rá: egy lány, egy érett nő, és egy négygyermekes édesanya.

Déja vu.

Gianna Jessen előadása magyar felirattal ITT tekinthető meg.

TTG

Kiemelt kép: Gianna Jessen / eu.sctimes.com