Ma ott tartunk, hogy a szisztematikus munkával végletesen elszennyezett demokratikus struktúrákat kívánják felhasználni diktátumaik legalizálására.

Az Európai Unió intézményeivel folytatott vitáinkban gyakran fordul elő a jogállamra történő hivatkozás. Egyre gyakoribb a panasz, hogy hazánk nem felel meg a jogállamsági kritériumoknak, azokat mellőzve, azokat megsértve alkot törvényeket, nem alkalmazkodik a jogállam alapjait képező „közös” európai „értékekhez”. A vádak súlyosak, ezért érdemes utánajárni, hogy milyen valós alappal rendelkeznek, hiszen a jogállam elleni vétségnek minősített ügyekben hazánktól a tagságból adódó alapvető jogokat kívánnak megvonni, mi több, anyagi, pénzügyi szankciókkal is fenyegetnek.

Rögtön kiemelendő, hogy jogállami típusú fenntartásokat az unió intézményei kizárólag olyan országokkal szemben fogalmaznak meg, amelyek a hagyományos politikai jobb és bal besorolás szerint a jobb- (valójában patrióta-szuverenista ) oldalhoz tartoznak, mint hazánk, Lengyelország vagy esetenként Szlovénia.

Ezekben az országokban a kormányok következetes demokratikus normákon alapuló nemzetérdekű politikát folytatnak, és ennek kívánnak érvényt szerezni az EU-val folytatott kapcsolatokban is. Fontos és tisztázásra szorul a demokrácia és a jogállamiság egymáshoz való viszonya, annak egyértelműsítése, hogy a két nagyon is fontos fogalom egymás szinonimája-e, esetleg részben eltérő dolgokról van-e szó, vagy éppen két egymástól eltávolodó fogalommal állunk szemben.

Az unióba ugyanis példás minősítésű demokráciaként léptünk be. Kezdjük a demokráciafogalom értelmezésével és azzal a folyamattal, ahogy a demokrácia kibontakoztatása a hivatalos rendszerváltozás után másfél évtized múlva elvitt minket az Európai Unióba. A rendszerváltozás szinte robajszerűen járt együtt korábbi, nem demokratikus intézmények felszámolásával és a demokráciákra jellemzők létrehozásával.

Felszámolódott az egypárt- vagy állampártrendszer, a helyét átadta a többpólusú pártstruktúráknak. Még a hivatalosan rendszerváltásnak nevezett idő előtt feloszlatták az egypárt magánhadseregét, a munkásőrséget. A népképviselet – a parlament – már pártok részvételével, tehát demokratikus alapon jött létre. A helyi ügyek intézésére ugyancsak demokratikus választások eredményeként jöttek létre az önkormányzatok.

Korszakos előrelépés történt az állampolgárok vállalkozási szabadsága terén is. A vállalkozás alapvető polgári joggá lépett elő. Törvényi alapokat létesítettek a társasági jogi személyek (kft., rt.) gazdálkodásának. Nem maradt korlát az állampolgárok vagyonát illetően. A korábbi diktatúrában jellemzően a csak személyes használatot magába foglaló tulajdonosi jogosultság kiterjedt a vállalkozói vagyonra is.

A kulturális életben is megszűnt a három T megkülönböztetés. A ko-rábbi kurzus egyes kulturális termékeket támogatott, másokat eltűrt, míg sok olyan is akadt, amit kifejezetten tiltott és üldözött, alkotóival, terjesztőivel együtt. A kibontakozó demokrácia jegyében mindenki olyan kulturális terméket vihet a piacra, amilyen neki tetszik, és amire talál közönséget.

Teljesen felszabadult a helyváltoztatás is. Mindenki szabadon utazhat külföldre, a tartós és végleges külföldi tartózkodás sem számít jogellenesnek, amennyiben az nem ütközik a fogadó ország törvényeibe. Természetesen mindezek a demokratikus változások még nem jelentették automatikusan, hogy tagjai lehetünk az EU-nak. Még nagyon hosszú volt a menetelés. Sokáig az volt az érzésünk, hogy még mindig legalább egy fél évtizedre vagyunk a tagságtól. A repülés nyelvén szólva a kifutópályára érdemben 1998 táján léptünk rá.

A rástartolás abból állt, hogy elvégeztük a hazai és az európai jogrend és gyakorlatok közötti finomhangolást. Igen, arról volt szó, hogy el kellett fogadnunk azokat a jogelveket és gyakorlatokat, amelyeket a korábban a közösségbe lépő országok közös akarattal a magukénak vallottak. Ez volt a feltétele, hogy demokráciánkat teljes értékűen európainak, gazdasági viszonyainkat pedig a fejlett piacgazdaságra jellemzőnek fogadják el.

Hosszú tárgyalási szakasz következett, mintegy huszonöt különféle tárgyalási fejezettel. Minden egyes fejezetben meg kellett egyeznünk minden tagországgal. Ha egy is vétót emelt, a dolgok megakadtak. A tárgyalási fejezetek között nagyon sok emberi jogi kérdéseket is érintett. Ilyen volt az igazságügyi fejezet, de a határvédelem és menedékadás, a büntetés-végrehajtás rendszere és infrastruktúrája. A feltárt hiá­nyosságok orvoslására határidőt kaptunk, esetleg időlegesen mentesültünk is a teljesítéstől (derogáció). A derogációkkal mások is élhettek velünk szemben.

Egyebek mellett a munkaerő szabad áramlása – mint uniós alapjog – a csatlakozásunk után még évekig szünetelt. Természetesen a gazdasági típusú fejezetek sem voltak túl egyszerűek. Az érvényes európai jog a termőföldet is tőkejószágnak kezeli, tehát adásvétele szabad, és nemcsak hazaiaknak, nemcsak magánszemélyeknek, de cégeknek is. Ha nem kapunk időben észhez, és nem alakítjuk ki a máig is bombabiztos szabályainkat, már régen búcsút mondhattunk volna termőföldjeink javának. A magyar földeken a magyarok legfeljebb alkalmazottként dolgozhatnának.

Az unió azokban az esetekben, amikor az adminisztratív teendők mellett az intézkedésnek befektetési vonzatai is voltak, megnyitotta részünkre az előcsatlakozási alapokat. A pénzt azonban nem lehetett csak úgy egyszerűen lehívni. A projektekért nyílt versenyben kellett a kivitelezőknek megküzdeniük, a folyósítás végső döntése mindig Brüsszelben volt. Röviden szólva rettenetesen megdolgoztunk azért, hogy minket is teljes értékű demokráciának ismerjenek el, gazdaságunkat pedig fejlett piac­gazdaságnak.

Nemcsak a NATO-ba történő belépést, de az uniós tagságot is népszavazás erősítette meg. Az érvényes és eredményes népszavazáson résztvevők nagy többsége (84 százaléka) a tagsági viszony felvételére voksolt. Felkészülésünk és csatlakozásunk folyamata részünkről maga volt a tőrőlmetszett demokrácia.

Megjegyzendő, hogy bizonyos feltételekben mégis érvényesült terhünkre negatív diszkrimináció. Az újonnan csatlakozók gazdái évekig a mezőgazdasági direkt ki­fizetések töredékéhez jutottak hozzá. Ezen belül is mi annak is a legkisebb mértékéhez (25 százalék). Egy évtizednek kellett eltelnie a felzárkózásig. Az 1999-ben bevezetett euróövezetbe történő belépésre is korábbi tagországok (Dánia, UK és Svédország) örök mentességet kaptak, de velünk szerződésben rögzítették, hogy egy későbbi időpontban a nemzeti pénzt elhagyjuk.

Csatlakozásunk idején azonban még nem volt érzékelhető, hogy a 2004–2007 között csatlakozott országok tagságuk után is csak korlátozottan részesülhetnek a konszenzusos döntéshozatalban. A helyzet igazán durva fordulatokat 2015 táján vett. Angela Merkel nyílt meghívást intézett a bevándorlókhoz, de rögtön kiderült, hogy a meghívó nemcsak Németországra, de a teljes unióra vonatkozott. Ennek értelmében akiket a németek behívtak, majd szét kell osztani a tagországok között kvóták szerint, mert a migránsok korlátlan és az érvényes nemzetközi menekültügyi szabályokat is mellőző befogadása „európai közös érték”.

Ennek elfogadásához már nem is volt szükséges előzetes konszenzus. Konszenzus ugyanis az állam- és kormányfők fórumán, a tanácsban születhet. Az új típusú „európai érték” védelmében a konszenzusos schengeni határvédelem is zárójelbe került. Akik védik a határokat, nem tisztelik az újdonsült „európai értéket”.

A határoknak az újabb „európai érték” szerint nem az illetéktelen behatolók elleni védelmet kell szolgálniuk, hanem migránsbefogadási, -igazgatási feladatai vannak. Az embereknek ugyanis alanyi joguk oda menni, ahova kívánnak, a fogadó országoknak pedig kötelességük gondoskodni róluk. A legújabb „európai érték” a nemi diverzitás számtalan, egyre bővülő tárházának kötelező befogadása, mi több, az ezekre való felkészítés (érzékenyítésnek hívják) kötelező jellegű elkezdése már óvodáskorban, valamint az ennek ellenállók kriminalizálása. Az új európai értékeket sürgősen demokratikus próba alá kell venni.

Érvényesült-e ezen újszerű „euró­pai értékek” esetében az alulról jövő kezdeményezés, esetleg annak legdemokratikusabb formái, például nagy számú aláírásgyűjtések, eredményes népszavazások, amelyeknek kényszerítő erejű, eredményes parlamenti törvények megalkotása lettek a következményei ezen értékek érdekében? A demokrácia legnagyobb üdvére valaha is kikényszerítette-e a nép (a démosz) egyetlen uniós országban is, hogy ezek az új „euró­pai értékek” törvényi védelmet kapjanak, mi több, állami, költségvetési eszközökkel jogosultak legyenek támogatásra?

Mozdultak-e meg valaha is tömegek valamelyik uniós országban annak érdekében, hogy az azonos nemű párok gyermekeket örökbe fogadjanak? Határozottan állíthatjuk, hogy ilyen, demokratikus tömegeket megmozgató kezdeményezések soha és sehol nem voltak. Helyettük az egyre szaporodó „európai értékeket” a globalista világátalakítást célzó műhelyekben állítják elő, és olyan, már nagyon is kézben tartott intézményeik, mint az Európai Parlament segítségével akarják átnyomni, majd ezekre alapozva jogállamot deklarálni.

Az ilyen típusú „jogállamnak” semmi köze nincs a demokráciához, az nem más, mint egy pénzzel jól ellátott agresszív kisebbség véleménydiktatúrája. Ma ott tartunk, hogy a szisztematikus munkával végletesen elszennyezett demokratikus struktúrákat kívánják felhasználni diktátumaik (európai értékeik) legalizálására.

Ha valóban demokratikusan kívánnak eljárni, kérdezzék meg a népeket, hogy akarnak-e számolatlanul migránsokat, szeretnék-e egyenjogúvá tenni a gombamód szaporodó nemi devianciákat a hagyományos férfi-nő kapcsolattal vagy egyetértenek-e azzal, hogy mindenki a földgolyón oda megy, ahova akar. Amíg ezeken nem sikerül túljutni, a jogállami mantra nem egyéb, mint egy eddig nem látott alattomos támadás a demokrácia ellen annak felszámolása érdekében és egy kedvük szerinti művi demokrácia előállításáért.

Szerző: Boros Imre közgazdász

Forrás: Magyar Hírlap

Fotó: 2022plusz