„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

Nagy Lajos megítélése
Anjou I. Lajos a magyar történelem kiemelkedő alakja, akit korszakokat meghatározó tettei emeltek nagy uralkodóink sorába. A történészek és a 14. századot ismerni, megérteni akaró kutatók, olvasók közmegegyezése szerint Anjou Lajos kiváló politikus, hadvezér, törvényhozó, a művészeteket kedvelő és értő, személyét tekintve pedig bátor ember volt. Vannak azonban, akik azzal szeretnének szakmai elismerést, hírnevet szerezni maguknak – és ez nem csak I. Lajosra és korára értendő –, hogy a történelmi hűség jegyében negatív képet festenek az adott személyről, illetve a magyar történelem egy-egy kiemelkedő korszakáról. (Megjegyzendő, ezt számosan a tudomány nevében azért teszik, hogy az egyébként is sok kárt okozó belső és külső támadásoktól, tragikus eseményektől terhes magyar történelemnek még az addig pozitívnak ítélt
évtizedein is foltot ejtsenek.)

Az egyik ilyen súlyos, ha nem a legsúlyosabb vád Lajos király ellen Durazzói Anjou Károly kivégzése és annak körülményei. Az előző részben  már említett első nápolyi hadjárat idején Lajos Aversába hívta össze a további harcot feladó itáliai ellenfeleit, tulajdonképpen egy béketárgyalásra. Ezen Tarantói Lajos, Johanna új férje nem vett részt, ő Avignonba menekült Johanna után, a pápa védő szárnyai alá. A találkozóra azonban Tarantói Róbert és Fülöp, továbbá Durazzói Károly és testvérei Lajos és Róbert elmentek. Lajos király lakomára hívta őket, s rangjuknak megfelelő tisztelettel és bánásmóddal viseltetett az öt herceg iránt. A lakomát követő kedélyes kockajáték közben azonban Lajos hirtelen hangot váltott. Megvádolta őket öccse, Endre herceg 1345-ben történt meggyilkolásával és Johanna támogatásával. Károly bűneinek listája ezzel még nem ért véget. A két Anjou család – a nápolyi és a magyar – közötti ellentét Bölcs Róbert nápolyi király 1343-ban bekövetkezett halálával kezdődött. Róbert végrendeletében meghagyta – felrúgva ezzel a magyar Károly Róberttal kötött egyezséget –, hogy
a nápolyi trónt kizárólag lánya Johanna, annak halála után pedig kisebbik lánya, Mária örökölheti, a magyar Endre herceg semmiképpen. Johanna és Endre házasságának története ismert. Kevésbé ismert azonban az, hogy az akkor 14 éves Máriát Durazzói Károly elrabolta és feleségül vette. Ezzel a lépésével végleg kizárta a magyar Anjou-ág öröklési lehetőségét. (Az sem változtatott bűnén, hogy korábban pártolta Lajos nápolyi hadjáratát, mert azt remélte, hogy Johanna bukásával, Mária hatalomba jutásával ő kerülhet a trónra.)

Károly a sorsát nem kerülhette el. Lajos király a hercegek tőrbe csalását már korábban eltervezte. Durazzói Károlyt Aversában azon a helyen fejeztette le, ahol Endrét három évvel korábban meggyilkolták. A többi herceget fogolyként Magyarországra hurcolták, majd később szabadon engedték őket. Az aversai gyilkosságot azonban sem a pápa, sem az itáliai uralkodók nem fogadták el törvényesnek, ami rontotta Lajos ottani népszerűségét. Ez a tette szolgáltatott okot mai napig annak a negatív megítélésnek, amely szerint Lajos lobbanékony, kiszámíthatatlan, számos téves döntést hozó uralkodó volt.

Anjou Lajos a Nagy jelzőt már a 14. század végén kiérdemelte, amikor neve előtt a Grandis latin szót olvashatjuk Lorenzo de Monachis velencei követségi titkár krónikájában. A melléknevet azonban csak a 19. századi romantikus irodalom és történelem versei, prózái, esszéi erősítették meg a magyar köztudatban. Hiszen már Berzsenyi Dániel, majd Arany János, Petőfi Sándor, illetve a kor festői, szobrászai, írói emelték a történelmi emlékezet magas szintjére Lajos királyt. Erre nem csupán – igaz, hogy sok pénzt felemésztő – hadjáratai, páratlanul
sokirányú külpolitikája, országgyarapító tevékenysége, gazdasági intézkedései adtak elegendő okot. Törvényhozó munkája, az egyházi és világi építészet, szobrászat maradandó alkotásai, kulturális pezsgést eredményező teremtő tevékenysége mellett eltörpülnek azok a negatív vonásai, amit az „oknyomozó történészek” oly szívesen hoznak felszínre.

Az 1351. évi törvények

Szent István és Szent László király országépítő határozatai, a II. András által kiadott Aranybulla európai jelentőségű alkotmánya mellett Nagy Lajos 1351-ben megjelentetett törvényei határozták meg a magyar középkort. Sőt, egészen 1848-ig, öt évszázadon keresztül döntő hatással voltak a magyar jogrendszerre.

A törvénykezés első és legfontosabb része az 1351. december 11-én Budán kiadott Ősiségi törvény. Címéből adódóan megerősítette az Árpádok
törvénykezéseit, kiemelten az Aranybullát, ám módosítva annak 4. cikkelyét. Ez a cikkely eredetileg úgy rendelkezett, hogy a nemesnek joga volt birtokát, egyéb jószágait eladni, illetve bárkire átruházni. Lajos 129 évvel később törvénybe iktatta, hogy a nemes ne rendelkezhessen szabadon ingóságairól, az kizárólag a vér szerinti utódait – beleértve az oldalági rokonságot is – illette. Utódok híján, illetve ha ahhoz az egész nemzetség a beleegyezését adta, a birtok a Szent Korona tulajdonába került. Nem nehéz belátni, hogy ez az öröklési rend az ősi – a kereszténység felvétele előtti – törzsi-nemzetségi jogrendből fakadt, azaz a nemzetségi birtoklás idejére vezethető vissza. Szép ez egy olasz apától, lengyel anyától származó magyar királytól, aki a nemzetségi birtokok osztatlan formáját támogatta. A bölcs uralkodó jól tudta, hogy ez növeli az ország katonai erejét, a nemesség királya iránti elkötelezettségét. (Azt azonban tudni kell, hogy ez sok-sok pert, sokszor igazságtalan döntéseket is eredményezett. De hát ez ma sincs másként.)

Azt azonban be kell látni, hogy ez a törvény a 18. majd a 19. század első felében már erősen gátolta a fejlődést. Nem véletlen, hogy gróf Széchenyi István /Hitel-1830/, majd Deák Ferenc munkásságának, illetve a reformkori országgyűléseknek egyik legtöbbet vitatott eleme az ősiségi törvény volt.

A gazdasági intézkedések közül kiemelkedik a kilenced törvény, ami az adózás reformját jelentette. Ez is, akár a többi törvény, a köznemesek érdekeit szolgálta. Az előző évszázadok szokásával ellentétben az új szabály előírta a kilenced, azaz a kilencedik tized szedését. A tizedik tized, a dézsma beszolgáltatását már Szent István óta törvény írta elő, ami az egyháznak járó adót foglalta magába. Természetesen a földbirtokos részére is adót kellett fizetni, ami azonban nem volt szabályozva. A nemesnek fizetendő adót eredetileg a szokásjog írta elő. Ebből idővel az következett, hogy a nagybirtokos hatalmánál fogva be tudta szedni az adót, a köznemes, a kisbirtokos már nem. Ez utóbbiak sokszor már jobbágy nélkül maradtak, mert azok a könnyebb megélhetést nyújtó nagybirtokos földjén telepedtek le. Lajos elrendelte az egységes adószedést, ami azt jelentette, hogy minden nemesnek adót kellett szednie. Aki erre nem volt képes, vagy nem akarta behajtani a tizedet, hogy így csalogassa magához a jobbágyokat, azok helyett a király szedte be az adót. A jobbágynak így már nem volt érdeke, hogy a nagybirtokos földjére költözzön, mert ott sem kapott adómentességet.

Lajos törvénykezései között jelentős szerepet játszott az úriszék intézménye. Ez a bírói ítélkezés, akárcsak a legtöbb törvény, a magyar szokásjog rendszeréből fakadt. A magyar nép társadalmi együttélése az évszázadok során kezdetben íratlan, majd közülük számos írott formában szabályozta a király, a nemes, a kereskedők, a kézművesek és a parasztok életét. Az úriszék, azaz, hogy a nemes ítélkezhetett a jobbágya felett, korábban is gyakorlatban volt. Az 1351. évi törvény ezt megerősítette, s a korábbitól eltérően a súlyosabb bűnesetekre is
kiterjesztette. Ez növelte a nemesség erejét, megerősítette a királyhoz való hűségét.

Az 1351. évi törvénykezések közé sorolható a pallosjog. A kisebb bűncselekmények dolgában a köznemesek is ítélkezhettek. A birtok határain
belül elfogott bűnözők fölött saját hatáskörben, más bíróság bevonása nélkül ítélkezhettek. Kivéve a halálbüntetést. Azt csak a király és a bárók gyakorolhatták. Pallossal csak nemes embert fejezhettek le, a nem nemeseket akasztófán végezték ki. (A birtok határán felállított akasztófa a főnemes pallosjogát jelezte. Tudni kell, hogy az első ilyen rendelkezések már Károly Róbert idején megjelentek.)

Nagy Lajos törvénykezései közé sorolható az 1343-tól gyakorolt újra adományozás rendszere. Lényege, hogy a birtokot nem csak az adományozó levélen feltüntetett leszármazottak örökölhetik, hanem minden olyan személy, aki a család (nemzetség) tagja. Ez a törvény maga után vonta, hogy akár per nélkül, akár perrel, a birtokok jelentős részét újra fel lehetett osztani.

Magyarország települései a 14. században

A 14. századi Magyarországon mintegy 14-15.000 falu és feltehetően 500-550 falusias jellegű mezőváros helyezkedett el. Egy-egy faluban a számítások szerint átlagosan 25 család élt, s egy-egy családnak 5-6 tagja volt. A hozzávetőleg 150 lakost számláló falvak mellett a mezővárosok és városok lakossága sem mutatott kiugró lakosságszámokat. A 14. századra kialakult „egységes nemesség” létszáma mintegy 45-50.000 főre tehető. A vezető réteget 35-40 család alkotta, s közülük kerültek ki a nádor, a bánok, a vajdák, a magas rangú királyi tisztviselők. Ők, a bárók álltak a familiáris rendszer élén. Ez a familiáris rendszer – felépítését, szolgáltatásait, egymástól való függését tekintve – közelebb állt a
„családi” kapcsolatokhoz, mint a nyugat-európai hűbéri rendszer. Ám Lajos korában jött létre az egységes jobbágyrendszer, ami a szolgáltatások eredményeképpen alakulhatott ki. Az adó, a robot, a kilenced, a tized, az ajándék fizetésének alapja a jobbágytelek volt. A parasztok azonban földtulajdonosok is voltak, s a kisebb nagyobb birtokuk nagysága alapján adóztak.

Mind az adózás, mind a munka sokasága tekintetében tévhitben élnek napjaik polgárai. Tévesen tudják, hogy a falvakban élő középkori paraszt a mai emberhez képest elviselhetetlen körülmények között és az éhhalálhoz közeli szinten tengődött. Megdöbbentő, hogy a 14. században a munkanapok száma a kétszázat sem érte el. Hogyan lehetett ez? Az 52 vasárnap – amikor szigorú munkatilalom volt – mellett a sokkal több napot felölelő húsvéti, pünkösdi, karácsonyi ünnepkörök, továbbá a közel negyven szent megünneplése már több, mint száz napot tett ki. Ehhez társultak a családi jeles napok – születés, lakodalom, temetés – ami sokszor egy-egy hétig is tartott. Az adó aránya pedig kisebb volt, mint a későbbi „fejlett’ kapitalizmus embert megnyomorító kizsákmányolása idején. Természetesen ez a jobbágyi életmód országonként, birtokonként, időszakokként változott.

A városok jogállásuk, lélekszámuk, gazdasági erejük folytán lehettek szabad királyi városok, tárnoki városok, személynöki városok, bányavárosok, szász városok. A szabad királyi városok már a 11-12. században kialakultak. Az első ilyen település Fehérvár volt, ami Esztergom után a királyi székhely szerepét is betöltötte. Hét település dicsekedhetett a királyi város címmel, melyek Zsigmond idején erősödtek meg. Mint a nevük is utal rá, hogy ezek a városok kizárólag a király kegyétől függtek. A nemes, akinek birtokán feküdt a település, nem gyakorolt semmilyen jogot fölötte.

A mezővárosok többek között abban különböztek a királyi városoktól, hogy nem vehették körül fallal. Ez azt jelentette, hogy a város nem élvezett akkora védettséget, mint a királyi város, továbbá nem volt vásártartási és árumegállító joga. Adózniuk kellett, de szemben a jobbágyi falvakkal, azt egy évben egy alkalommal rendezhették el. A tárnoki városok a királyi városok egyik csoportját jelentették. Kiváltságaik voltak, többek között önálló bíráskodással rendelkeztek, s a fehérvári jog helyett a budai jogot alkalmazták, amit a tárnokmester gyakorolt. A szabad királyi városok másik csoportját a személynöki városok alkották. Polgárai peres ügyekben a királyi személynökhöz tudtak fellebbezni. A
személynök a király személyének bírósági helytartója volt. Ezek közé a városok közé sorolhatjuk Esztergom, Székesfehérvár, Kisszeben, Lőcse és Szakolca településeket.

Külön említést érdemelnek a bányavárosok, amik a gazdag ezüst- és aranybányák lelőhelyén, a Felvidéken alakultak ki. Hasonló jogállással bírtak Erdélyben a jómódú, sokszor szintén a bányaművelésből és kézművesiparból kifejlődő szász városok. Megjegyzendő, hogy az erdélyi szászok, a felvidéki cipszerek és a garamvölgyi bányászok ősei – ha nem is ugyanolyan történelmi háttérrel –, de német földről érkeztek. Legismertebb ilyen települések Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Breznóbánya és még közel tucatnyi hasonló, különleges jogokkal bíró város. Erdélyben Nagybánya, Aranyosbánya, Zalatna fejlődtek a legjobban, élükön Szebennel, ahol a királybíró rendelkezett.

Körmöcbánya a Szent Katalin templommal. A felvidéki bányaváros az itt vert aranypénznek köszönheti hírét, nevét, gazdagságát. Nagybánya az erdélyi bányavárosok egyik jeles települése, ami évszázadokkal később a magyar festészet egyik központjaként vált ismertté.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25.,     26., 27., 28.