Régi újságíró kompániánk egy vasárnap este, séta közben, ismeretlen vendéglőbe tért be vacsorázni. Az étlapot tanulmányozva azt kérdem a pincértől:

– A pörkölt, ugye, déli?

– Nem, krémássan, friss: most este készült.

– Akkor hát – mondom szenvedő hangon – nem ehetek belőle. Mert nekem valami furcsa gyomorbajom van, az orvos meghagyta, hogy friss pörköltet sohase egyek, hanem csak olyant, ami legalább is délről maradt. Ugyan, kérem, tudakozódjék a konyhán: nem akadna-e véletlenül valami kis maradékpörkölt? Mert, mondom, nekem friss pörköltet a világért sem szabad ennem.

– Sajnálom, nagysád – szól a pincér bánatosan -, de maradékpörkölt nincs az egész házban, csakis frissel szolgálhatok.

– Akkor hát hozzon nekem egy porciót, burgonyával! – kiáltom diadalmas hangon.

S a fiúk harsogó kacagása tiszteli meg fényes ötletemet. De a pincér, távozóban, mosolyogva legyint egyet asztalkendőjével és visszaszól:

– Öreg pincér vagyok én már, krémmásan!

Forrás: Tóth Béla és Szalay Károly gyűjteménye

(Grafika: DeviantArt)