Amint nemrég Darmstadt felé autóztam egy afgán bevándorlókról szóló, meglehetősen felkavaró cikk sorai jártak az eszemben. Közben ki-kinéztem az ablakon, s gyönyörködve szemléltem a kivilágított kerteket, a házak ablakaiban pislogó adventi lámpafüzéreket. És a betlehemi csillagokat.

Gyönyörű volt, persze számomra a várakozás, a készülődés mindig gyönyörű. Aztán Kranichsteinbe, Darmstadt külvárosába érve dugóba kerültem, épp egy olyan lakótelep közelében, amely évek óta bevándorlóknak és menekült családoknak ad otthont. Kényszerű bámészkodásom közepette konstatáltam, hogy a toronyházak ablakai sötéten ásítoznak az utcára, mindössze két adventi lámpácska pislákol az egész házban. Lehetséges, hogy tényleg csak ennyi keresztény él itt? Aztán amikor a zebrán áthaladókra pillantottam, megkaptam a választ: valamennyi leány és asszony csadorba öltözve ment át előttem az úttesten, miközben az egyikük, egy karcsú, fiatal édesanya, féltő gondoskodással szorította a kisfia kezét.

Talán száz métert haladhattam, a sor végeláthatatlannak tűnt, a gondolataim azonban továbbra is a zebrán látott anyán és fián jártak. S ekkor önkéntelenül villant be egy kép, a filmkockák pedig maguktól kezdtek peregni.

***

Aisha – az édesanya – kinyitotta a szemét. Reggel volt, hét óra. Átnyúlt az ágy másik felére, ahol Ahmed aludt, de csak az üres párnát tapintotta. Hirtelen felült. Ahmed már elment. Nem is szólt, nem akarta felébreszteni.

„Óh, mennyire szeretem Ahmedet!” – szakadt fel Aishából a sóhaj, majd lehunyta a szemét és visszagondolt az előző hónapok zűrzavarára, ahogyan elindultak Szíriából, majd határról határra vergődtek. Az édesapja nélkül. Mert ő, a kisváros imámja akkor már halott volt. Az utóbbi hónapok bombázása során halt meg, amikor az iskolát is találat érte.

„Mennyien meghaltak” – szakadt fel ismét egy sóhaj Aisha mellkasából – „hány és hány ártatlan gyerek. És az apám is.”

Könny szökött a szemébe, de aztán mély levegőt vett, megdörzsölte az arcát és fürgén kikelt az ágyból. Miközben a fürdőszobában mosakodott és fésülködött a férjére gondolt, akivel már több mint tíz éve házasodtak össze. Ahmed elektrotechnikus volt, akkoriban egy kis vállalkozást vezetett. Most pedig nincs itthon, elment az iskolába.

„Hát, nem furcsa?” – futott át az agyán – iskolába jár, pedig már harminc éves.

„Jól meg kell tanulnom németül, ha itt akarunk élni – szokta mondogatni –, ez az én érdekem. A mi érdekünk. És ilyenkor, ha így beszél, mindig magához húz és homlokon csókol.” Ezen tűnődött Aisha, majd kiengedte a gyönyörű, háta közepéig érő sűrű haját. Megnézte magát a tükörben.

„Lassan alakulsz”– szólt némán a tükörképéhez, miközben jóleső megelégedettség futott át rajta. És valóban. Már nem látszott olyan összetörtnek, a szeme alatt sem volt olyan mély az a fekete árok, amelyet Ahmed minden este szeretettel csókolgat, mielőtt békés álomba merülnek. „Meglátod minden rendben lesz!” – szokta ilyenkor biztatgatni, hisz most már nincs okuk panaszra. Szerencséjük volt. Allah megsegítette őket. Kaptak a hitetlenektől egy másfél szobás lakást, itt, Darmstadtban. A nagyobbik szobában ők laktak, a kisebbikben pedig a tízéves Rashid. A kisfiuk.

Több gyerekük nem volt, nem akartak. Az egykori szomszédok, barátok, de főképp az imám, Aisha édesapja ezért folyton megjegyzéseket tettek: „Ez nem Allahnak tetsző dolog, nem nektek kell családot tervezni, azt Allahra kell bízni. Megmondta a próféta (áldott legyen a neve!), hogy Allah pontosan tudja, hány gyereket ad egy családnak.” Ezt hajtogatták állandóan, és nekik hallgatniuk kellett. De fütyültek rá, nem érdekelte őket.

Rashid azonban a szomszéd szobában szuszog. Rashid, aki az anyja életének egyetlen célja és értelme. „Kell ennél nagyobb öröm?” – gondolta Aisha, és nagyot sóhajtott. Nem sokára mehet is iskolába, itt, Németországban. Először.

„Hogy tetszik majd neki? Hiszen még a nyelvet sem érti!” Pedig Rashid, akárcsak az apja, több nyelven beszélt. Otthon, a családban a kurd nyelvet használta, az iskolában a gyerekekkel az arabot, s mindezek mellé az Afganisztánban született nagyapjától a dári nyelvet is megtanulta. A perzsa egyik dialektusát. Bár angolul nem tudott még, pedig Ahmed folyékonyan beszélte… Erre a gondolatra büszkén csillant fel a szeme. „Ahmed!” Ismét a tükörbe nézett és fésülni kezdte ébenfekete haját.

– Anyaaa! – hallotta meg ekkor a szomszéd szobából Rashid hangját, aki éppen felébredt. Aisha beszaladt a kis szobába, majd az ágy szélére ült, ahol a kisfia álmosan dörzsölgette a szemét. Magához ölelte és hosszan puszilgatni kezdte.

A reggeli után szépen felöltöztek. Szerencsére Rashidnak még megvoltak a Szíriából hozott ruhái, amelyek miatt itt sem kellett szégyenkezniük, ha az utcára mentek. Bár kaptak pénzt ruhára, de azért mégis szebb, amit magukkal hoztak, és szívesebben is viselték. „Az itteni divat… inkább hagyjuk!” – mosolyodott el Aisha.

Neki is volt egy-két szép ruhája, de egyébként – majdnem mindig – a kedvenc csadorját viselte. Azt a világoskéket, amelyet tavaly kapott a férjétől, a fejrészén szép hímzésekkel és gyöngysorral. A barátnője hogy megcsodálta… Aisha arca hirtelen megint elkomorodott… Padida! Ő sem él már. Meghalt annál a bombázásnál, amely után elhatározták, hogy Európába költöznek. Hogy hová, nem tudták. Aztán azt hallották az ismerősöktől, hogy a német kancellár asszony hívja a szíreket. Őket. Így több kérdés nem maradt, „Németországba megyünk!” – mondták.

Közben már be is bújt a csadorjába, a haját gondosan betűrte a fejrész alá. Még egyszer a tülörbe pillantott. Jól tette, mert egy apró hajtincs kikandikált a füle mögül. Gondosan megigazította és eltüntette a világoskék csador selyemszövete alá.

– Ott van a helyed – mondta viccesen a hajtincsnek – nem kell ezt másnak látnia, csak Ahmednek! – azzal kézen fogta a gyermekét és elindultak bevásárolni. A lépcsőházban találkoztak a szomszéd lánnyal, akinek a lakásából folyton dübörgő, hipp-hopp zene hallatszott. Vidáman, szapora léptekkel ment feléjük, kedvesen köszöntek is egymásnak. Aztán a hosszú, vörös hajú lány viccesen megfricskázta Rashid orrát, miközben rájuk mosolygott.

A liftben Rashid suttogva tette fel a kérdést:

– Anya, ő miért nem teszi a kendő alá a haját? Mit szól ehhez Allah?

– Az ő istenük nem Allah – válaszolta Aisha, szintén suttogva, bár a liftben senki sem értette a nyelvüket. Közben megálltak, a vörös hajú lány kiszállt, gyors léptekkel indult a kijárat felé, de azért még kedvesen visszanézett és Rashidra kacsintott. Aztán ők is kiléptek az utcára.

Eközben Rashid még mindig az anyja válaszán tűnődött. Mi az, hogy az „ő istenük nem Allah“? Hát több isten is van? És ez a másik isten miért engedi meg ezt a bűnt? Hogy a haját kiengedve hordja egy nő? Nyilvánosan, az utcán! Milyen isten az ilyen?

A gondolatfolyam azonban megszakadt, amikor Rashid megpillantotta a tér közepére felállított, hatalmas karácsonyfát, ahogy a közeli üzletházhoz értek. Aisha éppen be akart menni, de a fia lábai mintha gyökeret vertek volna; tágra nyílt szemmel nézte, csak nézte a fát, meg sem tudott szólalni. Ilyet még sosem látott. Az ágakon ezerszínű lámpácskák, csillogó díszek, hol ezüst, hol arany, és azok a fényes, piros papírba csomagolt dobozkák… Varázslatos látvány. A fa mögötti hangszóróból halk, kellemes zene hallatszott.

– De szééép! Ez meg micsoda? – kérdezte anyjától, és már húzta is a térre.

– Úgy hívják, karácsonyfa – válaszolta Aisha, majd elmesélte neki, hogy ilyenkor a németek mindenhová felállítják. És adventnek nevezik. Aztán december 24-én meg is ajándékozzák egymást, mert ekkor született meg a prófétájuk. Jézus.

– Nekünk is van prófétánk – válaszolta erre bizonytalanul Rashid, hiszen Mohamed történetét elégszer hallotta a nagyapjától –, de neki mégsem állítunk ilyen, ilyen… rakácsonyfát.

– Nem rakácsony, hanem karácsony – javította ki az anyja mosolyogva –, és igazad van, mi nem állítunk Mohamednek (áldott legyen a próféta neve!) ilyen fát, mert a mi istenünk…

– Akkor az ő istenük jobb – vágott a szavába durcásan Rashid –, mert ő ajándékokat ad! És hagyja, hogy ilyen szép karácsonyfát állítsanak! – dobbantott a lábával.

– Hogy mondhatsz ilyet, Rashid? – kérdezte rémülten az anyja, miközben riadtan a szája elé kapta a kezét. Hát tudnod kell, hogy a mi istenünk az igazi! Ő Allah, a mindenható isten.

– És akkor ezek itt…? – kezdte ismét Rashid, miközben értetlenül nézett az anyjára, de Aisha gyorsan a szavába vágott.

– Ezek itt hitetlenek – mondta halkan, egész közel hajolva Rashidhoz, hogy más ne hallja, s még hozzátette –, de te ezt még nem érted.

Erre Rashid hirtelen megtorpant és elkerekedett szemmel nézett az anyjára.

– De hiszen a hitetlenek dobták ránk a bombákat! Nekem ezt mondtátok. És… és ezért halt meg nagyapa, meg Padida. És Kerim is, a barátom!

Sírni kezdett, a könnyek lassan öntötték el a szemét, majd üveggyöngyként gördültek le az arcán. Aisha leguggolt, kivette csadorja zsebéből szépen hímzett zsebkendőjét, és megtörölte vele Rashid éjfekete szemét. De a gyerek zavara csak fokozódott, s ez Aishát is nyugtalanná tette.

– A hitetlenek az ellenségeink! Ezt mondtátok! Miért mondtátok ezt? És miért jöttünk az ellenségeink közé? – kérdezte, majd bizonytalanul ismét a csillogó karácsonyfára pillantott.

– Azért, mert itt béke van. És ha béke van, akkor nem az ellenségeink. Csak ha háború van, akkor azok.

– És itt nem lesz háború? – fűzte tovább a gondolatot Rashid.

– Nem tudom. De ha igen, akkor az ellenségeink lesznek – mondta ki egy szuszra Aisha, majd felállt és megigazította a csadorját – akkor ők az ellenségeink lesznek.

– És újra bombázni fognak? Itt is? Megölnek bennünket? – kérdezte riadt tekintettel Rashid.

Aisha erre ismét leguggolt, s immár az egész testében remegő gyermeke fülébe súgta:

– Nem, ne félj! Jól jegyezd meg kisfiam: anya és apa megvéd téged! Megvédünk. Ha kell, mi öljük meg őket. De megvédünk, bármi áron.

A gyerek mélyen az anyja szemébe nézett és megnyugodott. Már nem félt. „Anya és apa meg fognak védeni a hitetlenektől, és ha kell, meg is ölik őket” – gondolta, majd büszkén felvetette a fejét, aztán hátrafordult és haragos pillantással a karácsonyfára tekintett.

– Nem is olyan szép ez a fa! – mondta, majd maga után húzva az anyját beléptek egy élelmiszerboltba, hogy az előző nap felvett segélyből bevásárolhassanak.

***

Az éremnek mindig két oldala van. Ami az egyiknek siker, az a másiknak kudarc, ami az egyiknek fény, az a másiknak árnyék. Aki ott szabadságharcos, az itt terrorista, s aki ott vesztes, itt győztessé válhat. A legfontosabb kérdés az, hogy Európa mit kezd ezzel a tudással?

Samuel P. Huntington, amerikai filozófus, politológus szerint a nyugati civilizáció puszta fennmaradásának az a feltétele, hogy képes legyen elfogadni érdekei egy többcivilizációs világrendben történő érvényesítését. Annak az illúziója ugyanis, hogy más civilizációk – kínai, buddhista, ortodox keresztény, hindu, iszlám, afrikai – átveszik majd a nyugati értékeket (nem összekeverendő a modernizációval!), nem csupán a civilizációk közti konfliktusok békés rendezését lehetetleníti el, hanem azt is, hogy a Nyugat megőrizhesse egyediségét. A mainstream politika és média kiüresedő, így a gyakorlatban mit sem érő szólamai – érzékenyítés, rasszizmus, jogállamiság – szintén nem segítik a nyugati társadalmak tisztánlátását, a huntingtoni paradigma megértését. A kevert társadalmakban parázsló hétköznapi feszültség, az erőszak, a törvénytelenség vagy épp törvényen kívüliség nem az egyetemes „jó” és „rossz” harcáról szól, hanem egymástól fényévekre álló, s egymással nem (vagy csak alig) kompatibilis civilizációk összefeszüléséről.

Dr. T. Túri Gábor
Németország

Kiemelt kép: Kafarnaum / videa.hu