Akkor még fehér volt a Karácsony. Akkor még élveztük a havazást, mert nem nekünk kellett havat lapátolni. Akkor még dúlt a kommunista ideológia, de akkor még erről semmit sem tudtunk, ebből semmit sem éreztünk. Akkor még gyerekek voltunk.

Ez így persze nem teljesen igaz. Valamit igenis éreztünk,de fel nem foghattuk, hogy a rendszernek, és nem édesapánk bolondériájának köszönhettük. Azt, amit nagyon nem szerettünk – a vasárnapi templomba járást. Persze a szentmise minden alkalommal megérintett minket – bár akkor még ezt sem nagyon fogtuk fel -, a hajnali ébresztések, a félálomban öltözés, a végleg felébresztő hosszú gyalogút a téli zimankóban – na ez volt, amit mindegyikünk utált.

Nem értettük, miért kell a 6 órai misére mennünk, miért nem lehet a 10 órai Nagymisét választani. Nem értettük, miért 9öltözik apánk úgy, mint egy háborús menekült, miért a lódenkabát, miért a felhajtott gallér mögé rejtett arc – és miért a város másik végébe kell misére járnunk. Nekünk ez jelentette – akkor – a szocializmust, pedig nem is tudtunk róla. Azt, hogy bújkálni kell, nehogy ismerőssel találkozzon jóapánk, olyannal, aki talán éppen spicli, ügynök, és aki már aznap feldobja: ez a Tóth Gyuri egy klerikális osztályáruló. Becsempészte magát az újságírók közé és ott terjeszti a rendszerellenes eszméket.

Mi csak azt tudtuk, hogy milyen utálatos dolog, amikor vasárnap  hajnali  ötkor a legszebb álmunkból ragadnak ki, és bármilyen melegen öltöztetnek is, mire a templomba érünk, lefagy a fülünk is.

Csak akkor nem bántuk a dolgot, ha már hó borította az utcákat (utólag úgy emlékszem, hókotrók csak nagyritkán járták az utakat, és akkor sem tettek mást, mint lefaragtak valamennyit a vastag fehér takaróból), akkor ugyanis előkerült a szánkó. A négy gyerek (az ötödik még nagyon pici volt a hajnali misézéshez) éppen csak elfért rajta, de legalább gyalogolnunk nem kellett, apánk lihegve húzta-vonta „járművünket”, mi meg élveztük a téli örömöket.

Amit még nagyon nem szerettünk – az éjféli mise. Hiszen már megjött a Jézuska és jó lett volna inkább játszani az ajándékokkal…

Teltek az évek, már felfogtuk, miért kell bujkálnia egy újságírónak, ha hívő ember. És már az éjféli mise is teherből élménnyé szelidült…

Aztán, 1972-ben megélhettük a Jóisten karácsonyi csodatételét.

Már nem gyalogoltunk, hanem Skoda Octavia kombiban utazva jutottunk el a Mátyás templomba, vasárnap hajnalonként. Akkor még nem volt lezárva a Budai vár, a templom melletti parkolóban mindig volt szabad hely (mert autóból nem volt sok). De azon az estén, az éjféli mise előtt kordon vette körül a parkolót.

Apám letekerte a kocsi ablakát és az ott álldogáló őrtől megkérdezte, miért nem használható a parkoló?

– A hely az elvtársaknak van fenntartva! – érkezett a válasz, mire apám:

– Isten csodát tett, megtértek a pártkatonák!

Hiába, Karácsonykor bármi megeshet.

(Archiv illusztráció forrás: kitervezte.hu)