Most, hogy a választások hajrájába léptünk érdemes áttekintenünk, milyen egyenlőtlen harc folyik hazánkban. Kicsit olyan ez, mint a keresztény őslakosok és a muzulmán migránsok szembenállása.

A keresztények alapjában véve megbocsájtóak, a közösségért, a hazáért tevékenykedőek, míg a migránsok a maguk vallási fanatizmusától hajtva kirekesztőek és haragosan bosszúállóak. Számukra a hazának nincs is jelentősége, hiszen egy olyan területről jönnek, ahol nem annyira a nemzet, sokkal inkább a vallás tartotta és tartja össze a közösségeket, így számukra a nemzet fogalma másodlagos.

Épp úgy, mint a mostani magyarországi választási harcban a hazai ellenzéké.

Mert náluk is másodlagos a haza fogalma, sokkal inkább egy illuzórikus, ún. Európai Közösségben bíznak, és annak hamis fényétől vezettetve árulják el saját hazájuk érdekeit. Vádaskodnak és hazudoznak, csakhogy céljukat elérjék. Eközben az egykori magyar politikai kultúrától idegen stílust vesznek fel, bízva abban, hogy a lakosság perifériára szorult rétegét a maguk pártjára állíthatják. Hogy pedig ezután éppen ők hagyják majd magukra ezt a réteget, sőt, a réteghez tartozók számát saját politika hozzáállásuk duzzasztja még nagyobbra, az indifferens számukra. Keresik a másik oldal szemében a szálkát, miközben a maguk gerendáiról egy vállrándítás kíséretében feledkeznek meg.

Szitkozódnak, ha egy kormánypárti politikus magántulajdonnal bír, de félrenéznek, ha az ellenzéki politikusok vagyongyarapodásáról van szó. Hát nem vesszük észre, hogy mindez csak választási trükk?

Egy csavarintás a szegényebbek érzelmein, abból a célból, hogy a kormány politikusait megvesztegethető, korrupt alakokként fessék le. Az pedig még csak opcióként sem merül fel, hogy azok jelen anyagi helyzetüket kemény munkával és legális fizetéssel érték el. Vajon ugyanez elmondható a szocialista kormányok politikusairól is, élükön Gyurcsány Ferenccel?

Egyébként miért kellene magát szégyellenie a magyar kormányzópártok politikusainak, ha szép házuk, jó autójuk van, esetleg ékszert vásárolnak a feleségüknek, vagy a gyerekeik divatos ruhákban járnak? Hiszen ugyanezt egy jól menő pesti ügyvédtől, vállalkozótól, vagy orvosprofesszortól egyáltalán nem sajnálják! Sőt, természetesnek veszik.

Vegyük végre észre, hogy az Európai Unió nem az egykori szocialista országok Varsói Szerződése, és nem is a KGST. Itt nem a munkás-paraszt kormányok kommunista vezetői vannak hatalmon. Természetes, hogy egykoron, ha Kádárnak, Münnichnek, vagy Kállai Gyulának Rolex ragyogott volna a karján, az jogos elégedetlenséget szülhetett volna, de azért azt se felejtsük el, hogy ezeknek a másoktól elorzott villái éppen a Pasaréten és a Rózsadombon álltak! És átörökítve állnak még ma is, bennük pedig élnek utódaik… Nem ellentmondás-e, hogy éppen ezen utóbbiak szellemi és jogutódai – vagyis manapság a szocialista eszméket fennen hirdető magyar baloldal politikusai –, szintén százmilliós vagyonokkal rendelkeznek?

Tegyük hát félre ezt a szemléletmódot, ne tekintsük mércének, ne hagyjuk a figyelmünket elterelni, mert egyes-egyedül ez az ellen-kampányuk célja!

Ami igazán fontos az az, hogy az illető csak politikus-e, vagy hazafi is egyben! A hazájáért harcol, vagy csak saját politikai pártjáért? Mert ne felejtsük el, hogy – az ellenzék által pocskondiázott – Horthy Miklós, vagy Teleki és Andrássy gróf politikusok voltak, egyúttal azonban hazafiak is. Miközben – az ellenzékünk által nagyra tartott – Kun Béla és társai szintén politikusok voltak, de hazafisággal aligha vádolhatóak. Ugyanígy Kádár és Kállai, vagy Dobi és Apró Antal szintén csak politikusok voltak, és közben hazafiság helyett a veszett kommunista eszmét vallották magukénak, amely a szovjetek csatlós államává degradálta hazánkat.

Mondják, manapság új idők járnak. Vagy mégsem annyira újak? Orbán Viktor, a többi fideszes és KDNP-s politikussal együtt joggal nevezheti magát hazafinak, a szó nemes értelmében, míg az új baloldal feltörekvő és leszerepelt politikusai beleragadtak a szimpla politikusi státuszba, mivel a hazafiság megtisztelő címét nem érdemlik ki; politikájukkal – épp, mint kommunista elődeik – ismét csatlós állammá akarják országunkat változtatni, ahogy volt az 1989 előtt, csak most egy másik, az Európai Unió csillagainak ragyogása alatt.

Igazán elhisszük, hogyha az Európai Uniónak több beleszólása lett volna hazánk politikai és gazdasági ügyibe, akkor minden jobb lenne? Ugyanígy magunkénak tudhatnánk a családtámogatásokat, a rezsicsökkentést, és a többi – valamennyi nyugat-európai ország részéről enyhe irigységet kiváltó – példa nélküli szociális juttatást? Az ingyen tankönyveket, s a rászoruló gyerekeknek biztosított ingyen étkezést? Ilyen alacsonyra süllyedt volna a munkanélküliség? Vagyis az európai 6,7 százalékos átlaggal szemben 3,6 százalékra? (2021-es adat.) Gondoljunk csak Spanyolország vagy Görögország példájára, ahol ez 13 és 14 százalék feletti!

És gondoljunk közben arra is, hogy ugyanez a ráta 2010-ben Magyarországon is 12 százalék volt! Hiheti bárki is komolyan, hogy ez az EU-nak köszönhető?!

A vezető európai politikusoknak az a része pedig, akik a multik és a bankok megadóztatása miatt bizonyos szankciókat akartak az országra kényszeríteni, és akik ellen határozottan fellépett a magyar kormány, mára többnyire maguk is eltűntek a politika süllyesztőjében.

Ne felejtsük el! Minden egészséges nemzettudattal rendelkező nép fellázad e kényszerintézkedések és a mondvacsinált vádak ellen, nem csak a „rebellis magyar”. Az angolok már ki is léptek az unióból, a németek pedig, akik – többek között a gender- és az energiapolitikájuk miatt – manapság egyre jobban elszigetelődnek, lassan az Európai Unió migránspolitikájába fulladnak bele.

Hát ezt akarjuk? Erre az alternatívára adjuk le a voksunkat?

És még egyet nem szabad elfelejtenünk: Magyarország geopolitikai helyzetét, azon belül is a magyar nemzettestet, amely szétszabdaltságát az elmúlt száz esztendőben, mint megoldandó tehertételt cipelt a vállán az ország. Mert csonkán, olyan államokkal vagyunk körülvéve, amelyekben enklávéként élnek a magyar szigetek.

És ez kötelességet jelent egy nemzettudattal rendelkező anyaország számára!

Így a mostani magyarországi választásokra Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és még talán Ausztria politikusai is árgus szemekkel figyelnek, és – annak ellenére, hogy egyesek közülük jó politikai viszonyt tartanak fenn országunkkal, mégis – mind drukkolnak a nemzeti kormányunk leváltásáért, hiszen ez nagyban befolyásolja majd saját politikájukat is. Sokkal inkább örülnének egy olyan új politikai erőnek, amelyet EGYÁLTALÁN nem érdekel, mi történik országaikban a magyar kisebbséggel. Így nem lenne több gondjuk azzal sem, hogyan olvasszák be az ott élő magyar milliókat saját államaikba. Hiszen ezt akkor akadály nélkül megtehetnék, legalább négy év állna a rendelkezésükre.

Az áprilisi választás tehát nemcsak EGY ország választása lesz, nemcsak EGY apró, lokális esemény, hanem földrajzi és történelmi régiónk jövőjét eldöntő aktus, amely valójában nemzetünk fennmaradásának biztosítéka. Vagy éppen ezen esélyének elvesztése.

Mindezt gondoljuk át, s a tények alapján mérlegeljünk. Gondoljuk át, mit nyerhetünk. És mit veszíthetünk. Döntsük el, akarunk-e visszafordíthatatlan, nyugat-európai mintájú változásokat az országnak, magunknak, a gyermekeinknek és az unokáinknak, s mindezek tudatában adjuk le a voksunkat, ha itt az ideje!

Mert ha mindezt figyelembe vesszük és eszerint cselekszünk, akkor

„a lehetetlent is szabad lesz remélni, meglátod milyen érdekes lesz élni”

– ahogy azt Szép Ernő írta, a „Meglátod” c. versében.

Dr. T. Túri Gábor / Németország