Petícióban követelik angliai magyarok, hogy a jövő évi választásokra létesítsen a magyar állam plusz szavazóhelyiségeket 15 különböző brit városban, merthogy most borzasztó terhet jelent a vonatozás a’Orbán miatt, aki – véleményük szerint – „megfosztotta őket a levélszavazás lehetőségétől”.  

Francesca Rivafinoli írása a vasarnap.hu portálon jelent meg.

Nos, én igazán szívesen együtt éreznék, magam is voltam ugyanis külföldön élő magyar, méghozzá egy olyan országban is, ahol Gyurcsány Ferencék még a nagykövetséget is bezárták. Így nagyjából hat órát kellett utazni a voksoláshoz – de a legemlékezetesebb tortúra mégis a 2010-es választás volt, amikor a külképviseleteken (az akkori szabályok szerint) egy héttel korábban, pont húsvét vasárnap tartották az első fordulót.

Az Egyesült Királyságban legutóbb háromszor annyi városban lehetett szavazni, mint 2010-ben, de ha valakinek Angliában valóban „hatalmas ráfordítást” jelent és súlyos gondot okoz négyévente egyszer kicsengetni 40–100 font sterlinget egy vasárnapi londoni vagy manchesteri kiruccanásra, vagy egy fapados hazajövetelre (amely egyébként nyugodtan összeköthető egy jutányos fogorvosi vizittel), akkor szóljon, szívesen indítunk számára egy jótékonysági gyűjtést. Ezen ne múljék, hogy minden bristoli jobbikos leszavazhasson Gyurcsányékra.

Persze tény, hogy utazni fáradságos dolog, ám aki külföldre költözött úgy, hogy közben az itthoni címét is megtartotta, az lényegében aláírt egy hallgatólagos szándéknyilatkozatot: bizony-bizony, vállalja az időnkénti utazást. Hisz ezért kell neki mindenképp itthon is egy állandó lakhely. Meg hát hogyan is tudna felelősen dönteni az egyéni választókerületi jelöltekről, ha csupán annyit lát szülőföldjéből, amennyit exeteri bérleményében a 444-en olvas?

A tájékozatlanságnak mindenesetre eléggé meggyőző jele, hogy a petíció szerzői és érintett kommentelők határozottan úgy vélik, a Fidesz gonoszul elvette a külföldön dolgozóktól a levélben szavazás lehetőségét. „Elvenni” nyilvánvalóan olyan dolgot lehet, ami korábban megvolt – a levélszavazásról ez pont nem mondható el.

De persze hogyan is lenne ezzel tisztában az albioni expat, ha a Hírklikk is vastag betűkkel magyarázza neki, hogy az Orbán-kormány „alaposan megnehezítette számukra a voksolást”. Mivel vajon? Immár bármelyikük dönthet úgy, hogy egyetlen mozdulattal visszaküldi a lakcímkártyáját, és már folyamodhat is a levélszavazáshoz. Ja, ha ez nem opció, mert akkor csak a pártlistákra lehetne szavazni, akkor marad az utazás. You can’t have your cake and eat it, ahogy arrafelé tartja a régi-régi bölcs mondás. Vagy-vagy.

Ráadásul, ha igaz lenne Donáth Anna állítása, miszerint sokan azért voltak „kénytelenek” elhagyni Magyarországot, mert „elviselhetetlenné” vált számukra az Orbán-rendszer, akkor fel sem merülne, hogy az angliai magyarok választási hajlandóságát a városukba vitt szavazóurnával kellene növelni. Aki mintegy száműzetésben él, és vágja a centit, hogy mikor tűnik el végre a NER, azt nyilván nem fogja visszatartani a voksolástól, hogy Brightonból 1 óra 8 perc alatt (nagyjából egy órabérnek megfelelő árú retúrjeggyel) fel kell vonatoznia a londoni követségre. Az épület előtti hosszas sorban állást persze (megfelelő szervezéssel) helyénvaló lenne megelőzni, ez azonban szintén nem olyasvalami, amivel a Fidesz sújtja a momentumos világpolgárt: sajtóbeszámolók szerint 2006-ban két és fél órás sort kellett végigállni a londoni szavazáshoz, kiadós zápor közepette. Pedig a narratíva alapján akkor még senki nem menekült nyugatra – mégis ott sorakoztak türelmesen, szép számban a „húszas-harmincas éveikben járó választók”.

A teljes írást itt olvashatják.

Kiemelt kép forrása: MTI/Koszticsák Szilárd