Élem az életemet, vagy csak eltöltöm az időt? – Persze, kinek mi az élet, ugye? „Gaudete vasárnap” van, az örvendezés vasárnapja. Egy olyan nap, amikor örülünk a várakozásban. Érdekes, hiszen ez az idő akár feleslegesnek is tűnhet ma sokaknak!

Várakozni valamire ma már szinte nem természetes! Emlékszem, amikor gyermekként még a számítógép 5-10 percig kapcsolt be, állt fel, míg ma már egy perc várakozás is sok, így alvóüzemmódban vannak a gépeink. Mára szinte nem természetes, hogy várnunk kell, ezért, ha mégis ilyenre kényszerülünk, csak egy letudandó rosszra gondolunk. Ma az Egyház mégis arra hív, hogy örvendezzünk a várakozásban is.

Mit üzen nekünk ez a nap? Talán az első üzenete, hogy a várakozás ideje is lehet fontos és értelmes. Hogy ebből is lehet tanulni, ez is építhet minket. Amíg nincsen meg mindenem, addig is jó érzés, hogy már látjuk, hogy a hiányunk beteljesülést nyer.

Az adventben a régi korok messiás-várására emlékezünk, de már azzal az örömmel, hogy igazából mi már meg lettünk váltva, mi már a megtestesülés titkán túl élünk. Várva Jézus második eljövetelét, persze…

A késleltetést sokan a homloki lebenyhez kötik, aminek teljes kifejlődése a 18 életév környékére kerül, jó esetben. Addigra egészséges emberként megtanuljuk a szükségleteink kielégületlenségének kezelését. Valamint azt, hogyan kell az érzelmeinket nem rögtön kiélni. Ez egy elengedhetetlenül fontos dolog, mert hiszen e nélkül a házasságban, a barátságban, munkahelyen, vagy bármilyen emberi kapcsolatban, vagy az életünk dolgaival, saját magunkkal való kapcsolatban súlyos hátrányból indulunk.

Képzeljük csak el, hogy e nélkül belekerülünk egy olyan egyszerű szituációba, hogy a másik rossz lábbal kelt fel, mindegy, mondjuk a légnyomás miatt. Ez a bagatell dolog, ha nem tudom késleltetni a szükségleteimet, vagy nem tudom kontrollálni az érzelmeimet, hamar egy feloldhatatlan konfliktussá vadul, amelyben már csak a magam igazát szajkózom, a nélkül, hogy akár csak egyszer igazán meghallottam volna, amit a társam mondani akart nekem. – Nyilván senkinek nem ismerős, ugye? Ennek a napnak egy mélyebb üzenete, hogy csodálatos dolog, hogy tudunk várakozni! Hogy tudunk késleltetni, és tudjuk kezelni az életünkben jelenlevő hiányokat. Hogy nem kell mindent azonnal kielégíteni.

Milyen nagyvonalú és normális dolgokra leszünk képesek, ezek birtokában! Hirtelen tudjuk már a szépségét is meglátni annak, amikor valamiben nem a miénk lesz az elsőbbség, amikor megnyílik a tér a másik ember számára az életünkben.

És valahol itt is van az egész lényege: megérthetjük általa, hogy hol a helyünk a világban. Ez segít lelassulni is a rohanásban és segít megbecsülni a pillanatot és a másik személyét.

Érdekes, hogy a „carpe diem” felfogás, azaz, amikor minden pillanatot ki akarunk használni, mennyire erodálja az idő és az „itt és most” megbecsülését. Sokszor fajul egy féktelen rohanássá, ahol mindent magunkénak akarunk, így végső soron mindent elveszítünk és egyedül maradunk. Ezzel szemben a várakozás megbecsülése megnyit minket egy nyugodt és lényeglátó életre, amelyben minden a helyére kerül: már megbecsüljük az időt, amit együtt tölthetünk és a másik embert is, a hiányosságaival együtt.

A karácsony azt az üzenetet hordozza számunkra, hogy becsüljük meg az emberi létet, de lássuk meg benne az Isten nagyszerűségét is. Amikor tehát megtanuljuk megbecsülni az „itt és most” minden szépségét, hirtelen Azzal is kapcsolatba kerülünk, Aki mindezt teremtette és felemelte. Így juttat el mindez minket a karácsony üzenetéhez: az Isten eljött, hogy kapcsolatban legyünk, s erre rászánta az időt, hogy a megtestesülés a megfelelő korban és helyen történjen. Akár így is fogalmazhatnánk: az út is fontossá lesz benne, nem csak a cél, amit el szeretnénk érni. Tanuljunk meg jól várakozni és örömet találni benne, hogy így egyszer eljuthassunk az igazi céljainkhoz!

Molnár Miklós atya / vasarnap.hu

Kiemelt kép: katolikus.hu