Marx mai követői tudják-e, hogy Antonio Gramscinak köszönhetik a társadalom gondolkodásának átalakítása terén elért sikereiket? Ez a már 1937-ben, 46 éves korában meghalt olasz marxista nemcsak arra jött rá, hogy a forradalmi hevület Nyugat-Európában nem lehet sikeres, hanem arra is, hogy sok apró lépéssel el kell foglalni a legfontosabb kulturális posztokat. A hatvannyolcasok már ezen pozíciók birtokában építették a barikádjaikat, majd ezen idők elmúltával folytatták az emberek gondolkodásának átalakítására törő ambiciózus terveik megvalósítását. A tömegtájékoztatás és a tömegszórakoztatás olyan erő, amellyel szemben mindenki esélytelen, aki felismerve az antropológiai forradalom pusztító hatását, lázadni kezd. Az ellenforradalomhoz is tömegekre van szükség.

Hol találhat társakra ma az, aki szembe akar szállni a csalárd módon progresszívnak nevezett erőkkel? Nem elég szűk családi-baráti körben sápítozni az esélytelenségünkön. Csapat kell. Kézenfekvő, hogy ez a csapat egy kereszténydemokrata párt legyen. Alapelveiket, küldetésnyilatkozataikat olvasva valóban hozzájuk kell fordulni. Vladimír Palko azonban a szavakon túl a tettekre és a szavazásokra is figyelve észrevette, hogy ezen pártok többsége már nem alkalmas erre a feladatra. Félnek szavazóik esetleges elvesztésétől, és szinte rettegnek, hogy a vezető lapoktól éles kritikát kapnak majd, ezért szépen átvették a balközép gondolkodását, és ez szabja meg parlamenti munkájukat is.

A hajdani béketábor zárt világából is ki-ki szöktek emberek, olykor akár életük kockáztatásával is.

A fizikailag eltávozott disszidensek mellett számosan voltak szintén disszidensnek nevezett emberek, akik a hivatalos gondolkodást utasították el, lelkileg távolodva el a proletárdiktatúra eszméjétől. Ma már egyre többen vetik le az antropológiai forradalom kényszerzubbonyát, minden országban találkozhatunk ezekkel az új disszidensekkel.

A nyugati világ szinte feltartóztathatatlan balra csúszásával kapcsolatban írja Palko a Jönnek az oroszlánok-ban: „…mindenütt láthatók új disszidensek is, akik elutasítják ezt a mozgást, és konfliktusba kerültek saját környezetükkel. Politikusok, publicisták, aktivisták. Magányosok vagy kicsiny csoportok. Már futó böngészéssel is felfedezhetők az interneten és a blogszférában. Helyzetük kilátástalannak látszik, nincs reményük politikai áttörésre. Nem kell mindenben egyetértenünk velük. De mindenütt ott vannak Európában.” Némelyikük csalódott, megkeseredett, de vannak tettre készek, útkeresők. És egyre többen vannak olyanok, akik nem léptek fel a politikai porondra, de látják, hogy jóra nem vezet az, ami ma történik, elutasítják tehát az abnormitást és a józan ész világát szeretnék örökül hagyni gyermekeikre. Egymásra találnak-e? Megállítják-e a liberális diktatúrát, felszámolják-e az intoleráns toleranciát, visszafoglalják-e Gramsci követőitől a közvéleményformáló posztokat? Elfogadják-e a Tízparancsolatot és a keresztény tanítás teljességét, nem hagyva ki belőle önkényesen az embert próbáló részeket? Lesznek-e elegen, akik nem Istenné, hanem Istenévé akarnak lenni? Nekik szól Palkó hatodik javaslata:

Kapcsolódjatok össze! Kommunikáljatok együtt! Cselekedjetek közösen!

Mintha csak József Attila szólna, aki a Számok című versében számokhoz hasonlította az embereket, rámutatott, hogy az egy nem alkalmas sem osztásra, szem szorzásra, majd megfogalmazta a megoldást is:

Vegyetek erőt magatokon / És legelőször is / A legegyszerűbb dologhoz lássatok – / Adódjatok össze, / Hogy roppant módon felnövekedvén, / Az Istent is, aki végtelenség, / Valahogyan megközelítsétek.

Még az idők méhe rejti ezeknek a mai disszidenseknek a sorsát. Egymásra találnak? Alkotó módon részt vesznek a világ formálásában? Szétforgácsolódva eltűnnek? Érdemes megfontolniuk Vladimír Palko hetedik tanácsát: Kommunikáljanak és dolgozzanak együtt a másképp gondolkodókkal. Miért? A keresztények gondolkodása a Bibliából indul ki, és az Egyház tanítására támaszkodik. Mindkét alap az abszolút igazságot hirdeti, ezért a keresztény politikus is hajlandó feltételezni, hogy az általa elképzelt megoldások jelentik a problémákra adható egyetlen helyes választ. Erre viszont nincs semmiféle garancia.

A felsőbbrendűség éreztetése, az önteltség taszítja az embereket, márpedig, hogy a világban zajló folyamatokat újra a józan ész alapján kezeljük, többségre kell jutni, és nemcsak keresztények dolgozhatnak ezért. Nagyon sok pontban lehet egyetértőkre találni még a forradalom hívei között is.

Ám azok is fontosak, akikkel semmiben sem értünk egyet. Beszélnünk kell egymással, első körben azért, hogy értsük egymást. Ráadásul jöhet ránk olyan veszedelem, ami mellett az egymással való vitáink jelentősége eltörpül, és amit együtt kell elhárítanunk. Ha hatni akarunk másokra, nem vonulhatunk rejtekbe.

Ha a keresztények tartós egyetértést várnának például a liberálisoktól, legtöbbször csalódnának. Ennek ellenére nagyvonalúnak kell lenniük. Talán az Úristen humorához tartozik, hogy váratlanul összekapcsolódnak emberi sorsok, melyek a múltban szemben álltak egymással.

Gondolták volna a szlovák kommunista ifjak az ötvenes években, hogy a hatvanas években kizárják őket a kommunista pártból, és a nyolcvanas években a titkos egyház erejétől várják a kommunizmus legyőzését? Az antropológiai forradalom és a „politikai korrektség” olyan nem keresztények életét is pokollá teheti, akik ma még távolról sem látják ezt előre.

A jövő váratlan szövetségeket hoz majd létre.
Keressük egymást és keressük másokban a jót!

Forrás: Surján László/Felvidék.ma/A cikket változtatás nélkül közöljük

Kép: Pixabay