Világosan emlékszem, mit éreztem akkor, amikor elhagytam az anglikán egyházat, hogy katolikus legyek. Izgatott és zaklatott voltam – tudtam, hogy olyan mélységekbe merészkedem le, amilyenbe korábban soha. Annak voltam a tudatában, amit én a katolicizmus lehetetlenségének nevezek.

Itt volt egy vallás, amely (elméletben) Krisztus Király magas normáihoz, követelményeihez ragaszkodott. Még ma is mindig megdöbbenek, ha belegondolok, mit várnak el nemcsak a papságtól és a vallásosoktól, hanem minden megkeresztelttől.

Ez a vallás mindannyiunkat tisztaságra, szeretetre, bűnbánatra és megbocsátásra hív meg. Ezek mindegyike lehetetlen a meg nem újult ember számára. Hogyan tudjuk elérni a tisztaságot? Hogy tudunk hűségesek lenni egy nőhöz vagy egy férfihoz a házasságban? Hogyan tudjuk nélkülözni a mesterséges fogamzásgátlást? Hogyan tartózkodjunk a pornográfiától, az önkielégítéstől? Hogyan tudja ezt megtenni egy férfi? És ne csak elkerülje a paráznaságot és a házasságtörést, hanem tartsa is meg tisztának a szívét, és ne legyen kéjvágy az elméjében. Ez lehetetlen.

Vagy vegyük a jótékonyságot és a szeretetet. Hogyan tudunk önfeláldozóan szeretni más embereket? Ez ellenkezik az alapjainkkal, ellenkezik azzal, ahogyan „be vagyunk állítva”. Hogyan adjon valaki a nehezen megszerzett gazdagságából? Hogyan hallgassuk meg mások fárasztó panaszkodását? Hogyan harapjon valaki a nyelvébe, hogyan ne mondjon soha rosszat másokról, hogyan ne ítélkezzen mások felett? Ki tud megfelelni ennek a mércének?

Ugyanez vonatkozik a bűnbánatra is. Ki az igazán bűnbánó? Tényleg bűnbánóak vagyunk, vagy csak attól félünk, hogy lebukunk? Netán szégyelljük, amit tettünk? Ki az, aki igazán hiszi, hogy tévedett, hogy nem volt igaza? És a megbocsátás? Ki mondhatja el igazán, hogy megbocsátott azoknak, akik ártottak neki?

Ez a vallás mégis ragaszkodik ezekhez a lehetetlen normákhoz. Gondoljunk csak bele, mennyire megváltoztatták az emberiséget ezek a normák! Mindenki elfogadja – még a hedonisták és az ateisták is -, hogy szükség van valamiféle szexuális önmegtartóztatásra. Úgy gondoljuk, hogy jó dolog másoknak áldozatos módon segíteni, és hogy nemes, emberséges és igaz viselkedés, ha bocsánatot kérünk, illetve megbocsátunk másoknak. Ezek a normák a keresztény hit közvetlen örökségei, és ha valaki megsérti őket, a világ összes címoldala azt bizonyítja, hogy mennyire alapvetővé váltak.

Emberi szempontból azonban lehetetlenek. Mi ez a furcsa vallás, amely szexuális önmegtartóztatást és házastársi hűséget követel? Mi ez az evilágba nem illő hitvallás, amely arra hívja a férfiakat és nőket, hogy adakozzanak a szegényeknek, adjanak otthont a hajléktalanoknak, segítsék a betegeket, gyógyítsák a megtört szívűeket és engedjék szabadon a foglyokat? Ki meri bűnbánatra, bocsánatkérésre és megbocsátásra hívni az emberiséget? Ez egy lehetetlen vallás.

Istennél azonban minden lehetséges, és ezért van az, hogy az egyházon keresztül az emberiség átalakult. Két évezredbe telt, és a munka még nem fejeződött be, de az idők során a szentek életén és a katolikusok teljesítményén át bepillantást nyerhetünk mindabba, ami lehetséges.

A kegyelem titokzatos működése által hétköznapi férfiak és nők váltak Istenhez hasonlatossá és változtak meg belülről kifelé. Székesegyházakat, iskolákat, kórházakat építettek, családokat alapítottak, oktatták a tudatlanokat, gyógyították a betegeket és átalakították a világot.

Úgy éreztem, ha katolikus leszek, akkor egy lehetetlen valláshoz csatlakozom. Nem valami édeskés, nyájas, emberközpontú valláshoz, hanem egy olyan egyházhoz, amely szigorú és vakítóan nehéz sorsra hívott.

Olyan volt, mintha egy dombra akarnék kirándulni, de már a lábánál otthagynám az egészet, hogy helyette megkíséreljem megmászni a Mount Everestet.

Forrás: Katolikus.ma/Fr. Dwight Longenecker

Fordította: Solymosi Judit