Wéber Krisztina új könyve az utat nem csak hozta – mutatja is. A szerző sok száz éves dunai sváb család leszármazottjaként a múltat belülről láttatja, megdöbbentő hitelességgel, tárgyát megillető színvonalon. Kötetét nem véletlenül kezdi egy Herman Hesse idézettel: „Mert minden kezdetben varázs rejtezik,/amely megoltalmaz és élni segít.”

A röviden tárgyalt előzmények közel ezer évre nyúlnak vissza. Rajna és Mosel-vidéki népcsoportokat 1140-ben elsőként II. Géza magyar király telepített Erdélybe, a Német Lovag-renddel (Deutsche Orden) együtt. A következő hullám 1224-ben II. Andráshoz fűződik. A király az érkező szászoknak kiadott Nagy szabadságlevélben önálló jogrendszert és közigazgatási autonómiát biztosított, mely fejlődésüket több, mint 800 éven át szolgálta. Őket tekinthetjük a magyarországi céhes ipar megteremtőinek. Kevesen tudják, hogy Erdélyben a XIV. század közepén épült brassói (Kronstadt) Szt. Márton templom Európa legkeletibb gótikus dómja, a térképen a katolicizmus utolsó műemléke.

Buda várának a töröktől visszafoglalása után, 1686-tól a német nyelvűek több hullámban érkeztek Magyarország különböző vidékeire, köztük Wéber Krisztina ősei. Jószágaikat, szer-számaikat az ulmi kikötőben bárkákra rakodták, behajóztak és meg sem álltak a Bács-Kiskun-megyei Hartáig. Az előzmény: Németországban a harmincéves háború és a sorozatos francia betörések rettenetes véráldozattal jártak, a dunai svábok az augsburgi, majd a vesztfáliai békében már nem hittek. Az eseményeket Wéber Krisztina részletesen tárgyalja, beleértve a súlyos emberveszteséget meg a parasztság és az iparosok rohamos elszegényedését. Németek tízezrei döntöttek az elvándorlás mellett, s új hazájuknak Magyarországot választották. Beilleszkedésüket megkönnyítette keresztény hitük, legendás szorgalmuk, kitartásuk és hozzá-értésük, mely egész térségeket virágoztatott föl. Nem véletlen, hogy a bevándorló szászokat (zipsereket) az egykori magyar Felvidéken és Erdélyben ma is városépítőknek hívják. A költözők később, a XVII. században csakis földesuraik írásos engedélyével (Wegzugsbrief) távozhattak, miután jobbágyokként megváltást fizettek. Magyarországon viszont hosszabb ideig adómentességet kaptak, hogy gazdaságaikat felépíthessék. Javarészt a török által el-pusztított területeket népesítették be.

Az ulmi kikötő nyüzsgése, a roskadásig megpakolt szekerek, a különböző nyelvjárású em-berek forgataga, a bútorok, mezőgazdasági eszközök, hordók, vetőmagok, tyúkok, sertések, lovak, tehenek a bárkákat zsúfolásig töltötték. Wéber Krisztina a készülődést olyan színesen ábrázolja, mint egy jelenlévő.

A hartai svábok érkezésük után tízegynéhány évvel már épített kőtemplomukban imádkoztak, majd az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc során saját költségükön egy teljes huszárezredet állítottak ki. Végül virágzó településük készítményei, a különböző húsáruk, kolbászok és felvágottak olyan hírnévre vergődtek, hogy a piacokon és csarnokokban ma is önálló kategóriák. Szorgalmukra, hozzáértésükre jellemző egy családi történet is. A „Hoztam utat” szerzője elmesélte, hogy miután a ’70-es évek során a pártállamban nagy nehezen nyugati útlevélhez jutottak, ács édesapja vele és öccsével végigjárt néhány középkori ausztriai templomot. Felkéredzkedtek a padlásra, hogy az öreg gyermekeinek megmutogassa, a tetőszerkezet micsoda hozzáértéssel készült. Mindez persze nem csak a kisiparra jellemző. Az egykor világhírű Magyar Optikai Műveket 1876-ban a sváb Süss Nándor alapította és tette a kontinens egyik legvirágzóbb vállalkozásává. Ugyanígy a Hofherr & Schranz gépgyár, melynek alapító-ja, Hofherr Albert tevékenységéért Ferenc József császár és királytól magyar nemesi címet kapott. A német zsidó eredetű Aschner Lipót futtatta föl 1921-ben az öt kontinensre szállító Tungsram izzólámpa műveket s hozta létre máig világhírű kutató laboratóriumát. A sor hosszan folytatható, mindenesetre példázza, hogy a befogadó Magyarország iparában, mezőgazdaságában s nem utolsósorban a kultúra területein mekkora s milyen fontos szerepet játszott a németajkú népesség.

A „Hoztam utat” hosszan tárgyalja a Hartára települt dunai svábok kezdeti nehézségeit, a fátlan síkságon a bárkák anyagának fölhasználását, az utcák és terek tervezését és építését, az 1852-ben bekövetkezett tűzvészt és az újjáépítés keserves, egyben lendületes folyamatát. Színes, regényes történet, melynek minden szava drámaian igaz.

A könyv erénye és érdekessége a jeles hartai sváb festő, a méltatlanul elfeledett lelkészfi, Gallé Tibor életének és munkásságának alapos ismertetése (színes és fekete-fehér reprodukciókkal). Ezzel a szerző s az IdőJel, a könyv kiadója nem csak közös magyar-német históriánknak, művészetünknek is emléket állított –, mondhatni, hiánypótlóan.

A kötetnek nem feladata, s nem is tárgyalja félmúlt történelmünk szégyenfoltját, a magyarországi németek kitelepítését. Erre az embertelen intézkedésre a szovjet hadsereg által megszállt Magyarországon 1946-48 között kerül sor, a moszkvai emigrációból hazatért kommunisták diktátuma alapján. Csakhogy voltak, akik maradhattak, s a kitelepítettek, illetve leszármazottaik közül sokan tértek haza, akár látogatókként, akár véglegesen. Mintegy igazolva, hogy Magyarország, ahogy ezer esztendeje, ma is befogadó, ha a korlátlan s főképp ellenőrizetlen migrációs követeléseknek nem is hajlandó eleget tenni.

Utószóként idézem Wéber Krisztinának a kötethez írt előszavát: „Gyermekeimnek, unokáimnak ajánlom… Amivel kezükbe adom származásuk, gyökereik hiteles történetét. Remélve, hogy mindez – többek közt őseink példájával – hozzájárul szárnyalásukhoz is.”

Szerző: W.-Nemessuri Zoltán

Az írás az ungarnreal.de portálon német nyelven is elolvasható.

(Címképen: Német nemzetiségű gyerekek. Fotzó: Solymár online)