A tragikus kimenetelű eseményekre is lehet ünneplőbe öltözött lélekkel emlékezni, ha erkölcsi tartalmukkal a jövő generációk gyarapodását szolgálják – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából Kövér László, és kiemelte, hogy amíg a magyarságnak van erős történelemtudata, és számon tartjuk a hőseinket, csak történelmi szituáció kérdése, hogy kiderüljön, megfelelő bátorság is van-e bennünk.

Az Országgyűlés elnöke azt is hangsúlyozta, a teljes ellenzék szégyene, hogy még mindig Gyurcsány Ferenc tölti be a vezető szerepet a baloldalon.
– Mit üzen nekünk ma az 1956-os forradalom?
– Trianon után, a második világháborút követően volt egy kegyelmi pillanat a magyarok életében, amikor az 1945-ös választásokon a nemzet kifejezte igényét, hogy demokratikus, polgári társadalomban kíván élni. Mindössze 17 százalékot szerzett a Kommunista Párt, amely ezután nem sokkal – Sztálin hathatós segítségével és a Nyugat árulásával – mégis átvette a hatalmat.

Ezek után jött a Rákosi-rendszer rettenete, ami felfoghatatlan borzalmat és idiotizmust jelentett egyszerre.

Emiatt robbantak ki a Trianon óta felgyülemlett történelmi energiák a magyarokból 1956-ban. Az emberek egy normális, szuverén országban szerettek volna élni, és lerázták magukról a kommunista igát. Sajnos hamarosan kiderült, hogy az orosz tankokkal szemben nincs esélyünk, és a magyaroknak hosszú évtizedekre el kellett temetniük az álmukat a szabad Magyarországról – mégsem örökre. 1956 azt üzeni nekünk, hogy soha
nem szabad eltérni a nemzeti célunktól, elhagyni a szabadságvágytól diktált cselekvést, és elveszteni a reményt. Mindig van remény, csak kitartásra van szükség, és előbb-utóbb elérjük, amit akarunk.

– Mennyire történelem már, és mennyire a mai életünk része még 1956?
– Szerintem most érünk fordulóponthoz. Azok közül, akik átélték a forradalmat, már kevesen maradtak közöttünk, de a mi generációnk még a szüleivel – vagy a mi esetünkben Wittner Máriával és Horváth János bátyámmal is – beszélgetve úgy hallott a történelmi eseményekről, hogy amit elmeséltek, az közvetlenül átélt történelemként átadva a mi személyes
élményünkké is vált.

Amikor a nagyszüleink, szüleink az életükről meséltek, akkor a történelmünkről adtak élményszerű beszámolót. A mi gyermekeink közül viszont már csak a szerencsés kivételek halottak a nagyszüleiktől az ’56-os eseményekről, a náluk fiatalabbak számára pedig már ez a lehetőség sem adatott meg. Abban az értelemben nem történt meg 1956 feldolgozása, hogy az kollektív felszabadító élménnyé tudott volna válni. Egymás mellett, szép csöndben és igazságtétel nélkül öregedtek meg azok, akik a barikádokon voltak, és azok, akik idegen fegyverekkel lövettek rájuk. Hosszú idő lesz még, mire ennek az eseménynek a történelmi jelentősége a helyére kerül, mint 1848 vagy Szent István államalapítása, amelyek értelmezése körül nincsenek már nagy viták. Anélkül van még itt velünk 1956, hogy tudnánk, társadalmi konfliktusaink és neurózisaink részben éppen a forradalom előzményeiben illetve következményeiben gyökereznek.

– Az önök családjában van a forradalomhoz kapcsolódó történet?
– Édesapám a forradalom idején volt katona Budapesten. Két évre sorozták be, de menet közben három évre emelték a szolgálati idejét. Majd ezután sem szerelték le, így ragadt a fővárosban. Egy alkalommal teherautósofőrként ment a városba élelmiszerért, de mire visszaértek, az oroszok szétlőtték a laktanyát, és a katonák szétszéledtek.

Apám kikereste a katonakönyvét az irathalmazból, és gyalog hazament Pápára, közvetlenül tehát nem vett részt a forradalomban.

– Mit gondol arról, hogy nemzeti ünnepeink többnyire tragédiákhoz kötődnek? Hogyan lehet a szomorú eseményekben meglátni az ünnepelnivalót?
– Nem egyértelmű számomra, hogy baj lenne, hogy ilyen történelem jutott nekünk, és szomorúak az ünnepeink. Nem feltétlenül azoknál van az előny, akiknek könnyebb sorsa volt, és így nem kellett alaposan értelmezniük a saját történelmüket. Itt, az Országház Nándorfehérvári termében a Hunyadi János 1456-os diadalát ábrázoló freskón az a felirat áll, hogy „Magyarország a kereszténység védőbástyája”.

A festményt pedig Európa emblematikus katedrálisai szegélyezik. Ezt a képet akár 2015 után is festhették volna. Pedig annyi történt csak, hogy mi már átéltük egyszer, ami most Európában zajlik, és ezért tudtuk jobban értelmezni azt, amikor nagy tömegek jelentek meg a határon, és elindultak az autópályákon gyalogolva nyugat felé. Az előbb idézett felirat sem saját magunkról kiállított erkölcsi bizonyítvány, hanem mások mondták ezt rólunk korábban, amikor, ha nem is segítettek, de legalább erkölcsileg még elismerték az áldozatot, amit vállaltunk. Az oszmán birodalommal szembeni küzdelemben ugyanis demográfiai értelemben szinte összeomlott a magyarság, és ennek a végső kifejlete lett Trianon. Lehet a bukásra is ünneplőbe öltözött lélekkel emlékezni, ha van benne erkölcsi érték, mintát adó áldozatvállalás, és így a jövő generációk többek lehetnek általa. 1956-nak a végső szakasza tragédia volt, de a forradalom első napjai dicsőségesek voltak.

Nem véletlenül mondta a kiábrándult kommunista Albert Camus, hogy a magyarok többet tettek a szabadságáért, mint bármelyik nép a világon. Azt is mások mondták rólunk, hogy mi vertük be az első szöget a kommunizmus koporsójába. Az 1989–90-es rendszerváltoztatás is azok hősiességének köszönhető, akik – akár az életüket adva – részt vettek a forradalomban.

– Csak nem bánja, hogy nem „tetszettünk forradalmat csinálni”?
– Gondoljunk csak bele, van-e még rajtunk kívül itt Közép- és Kelet-Európában olyan nép, amelyik erőszak nélkül próbálta érvényesíteni a saját jogait. Nem találunk ilyet. Kérdés tehát, hogy azok jártak-e jobban, akik békések voltak, vagy akik alkalomadtán erőszakosan léptek fel?

Az észak-macedóniai albánoknak van saját állami egyetemük, a moldáviai gagauzoknak – legalább papíron – van autonómiájuk, az erdélyi magyaroknak egyik sincs.

Látszólag tehát nem volt kifizetődő a békés hozzáállásunk. Ugyanakkor mi nemcsak katonanép vagyunk, hanem jogásznemzetnek is tartjuk magunkat. Némi naivitással mindig jogi eszközökkel próbáltuk kiküzdeni az igazunkat, és nem értettük, ha a jog szerint nekünk van igazunk, milyen erkölcsi és jogi alapra támaszkodik az, aki ezt nem ismeri el.

Egészen 2010-ig tartott, mire megértettük, hogy a politika alapvetően az erők játéka, amiben annak van igaza, aki érvényesíteni tudja az álláspontját. Hála Istennek, azóta sikerült bebizonyítani, hogy demokratikus, békés eszközökkel is lehet az érdekeinket határozottan érvényesíteni, akár még annál is jobban, mint ami az erőnkből és a politikai súlyunkból következne. De nem árt vigyázni, nehogy a béketűrés balekságnak látsszon politikai ellenfeleink szemében.

A cikket teljes terjedelmében itt olvashatja el
Kép: Katona Vanda