Az a jó a különböző világmárkákban, hogy kifogyhatatlanok az ötletekben, amikor arról van szó, hogy újabb és újabb kérdésekben kell lelkiismeret-furdalást kelteni legkedvesebb fehér vásárlóikban. Francesca Rivafinoli írása a Vasárnap portálon jelent meg, amelyből egy részletet adunk közre.

Most épp a népszerű amerikai túraruházati márka, a The North Face állt elő Németországban egy sajátos kampánnyal, melynek keretében a következő üzenettel fordult a nagyközönség felé (gondosan kiiktatva a kommentelés lehetőségét): „A túrázás a fehérek, a férfiak, a polgári réteg által uralt területnek tűnik, amely sokak számára se nem hozzáférhető, se nem csalogató. Ennek változnia kell, mert a természet senkinek nem a tulajdona.”

Röviden: fehérként erdőben kirándulni, hegyet mászni kirekesztő, rasszista húzás.

Aminek hallatán először is elszontyolodunk, hisz a korábbi leckékben már megtanultuk: a klasszikus zene szintén a fehér felsőbbrendűség megnyilvánulása, a sakk dettó (mindig a fehér kezd!!), piknikezni se szabad, hisz a „-nik” szótag alliterál a „n*ger” szóval – tehát kezd eléggé leszűkülni a szalonképes szabadidős tevékenységek köre. Mégse lehet folyton csak a kanapén kuksolni és olvasni, mondjuk a Tíz kicsi – párdon, a „Mert többen nincsenek” című híres krimit.

Ugyanakkor mégis gyanús itt pár dolog. Ha ellátogatunk a The North Face webshopjába, és megpróbálunk kiválasztani egy afrikai országot, hogy oda szállíttassunk egy jó kis kezdő szettet, szomorúan kell megállapítanunk, hogy ez nem lehetséges. A cég mindenfelé postázza termékeit, ingyen: Németországba, Svédországba, Hollandiába, sőt Szingapúrba is (ahol a legszívósabbak akár a 163,63 méter magas Bukit Timah nevű dombot is meghódíthatják) – csak éppen Afrikába nem. Márpedig ha a cég pólóiban és nadrágjaiban élmény csak igazán a természetjárás, akkor talán az afrikaiak számára is illene hozzáférhetővé tenni ezt az érzést. Különösen, ha a vállalat tömegével szeretne megnyerni új, nem fehér vásárlókat. Vagy csak az a baj, ha a Fekete-erdőben kevés az afroamerikai?

Francesca Rivafinoli teljes írását itt olvashatják el.