Volt egyszer egy olimpiai álom, amit a megvezetett budapestiek elutasítottak. Elhitték, hogy olimpia csődbe viszi az országot, még unokáik is fizetni fogják a rendezés költségeit. Azóta ráébredhettek, hogy csak egy politikai szcenárió epizódszerepét osztották rájuk, aláírásukkal a jövőjüket féltő kedves fiatalok ellenzéki párttá alakulását segítettek elő.

Arra sem ébredtek még rá, hogy a sport és a sportturizmus húzó gazdasági ágazat, legalább kétszer annyit hoz, mint amennyit visz. Nem végeztek és nem végeznek azóta sem számításokat, mint például a nagyon pragmatikus németek tették.

Amikor a kilencvenes évek vége felé a német gazdaság önmagához képest mélyrepülésbe kezdett, az okosok az illetékes minisztériumban kiszámolták, mennyi rövid és hosszú távú gazdasági hasznot hozhat Németországnak az olimpia utáni legnagyobb sportesemény, a labdarúgó világbajnokság megrendezése. A számítások gazdasági fellendülést prognosztizáltak: a munkaerőpiacon egyből ötvenezer új munkahely jelenik meg, plusz százmillió euró adóbevétel, de háromszázmillióval jobban jár a vendéglátóipar és a kereskedelemben is kétmilliárdos bevétellel lehet majd számolni. Az autógyártásban ötven, a sportszergyártásban negyvenszázalékos növekedés volt várható. A vendégéjszakák számának növekedése, a focituristák által elköltött pénz, a reklám- és jegybevételek, az országimázs – lehetne sorolni a közvetlenek mellett a rengeteg közvetett hasznot.

Akkoriban Németországban szocialista–zöld koalíció volt kormányon, így senki nem hekkelte meg a nagy projektet, a 2006-os foci vébé megrendezését. Az ország gazdasági érdeke többet számított, nem volt klímahiszti, és a globális érdekkörök sem rajzolódtak még ki élesen.

A Nyári rege egyesíti a nemzetet – írták a német lapok Heinrich Heine Téli regéjére utalva, és valóban, a német futballrajongók bőrszínre és vallásra tekintet nélkül buzdították a csapatot, amely ezzel a mentális támogatással az elődöntőig masírozott. Ilyet nem láttam még! Nem volt bal- és jobboldal, egész Németország fekete-vörös-aranyba öltözött, megtanulták végre a himnuszukat, és a nap is sütött rájuk egész hónapban. Tényleg, mint a mesében. A hangulat meccsről meccsre fokozódott, de a jelenség nem nacionalista, hanem – a német média és a politika (ellenzékben és hatalmon levők) egyetértésével – patrióta volt. Németország hatvan évvel a háború után ismét mert büszke német lenni, lobogtatni a lobogóját, énekelni a himnuszát „über alles”.

Hogy miért meséltem most ezt el? Tulajdonképpen azt akartam csak megmutatni, mit ad egy sikeres sportrendezvény egy országnak: gazdasági növekedést, jó országimázst, nemzeti összetartást, szemben álló politikai erők kibékülését, patrióta büszkeséget, örömöt. Megtapasztalhattuk ezt 2017-ben, a budapesti vizes világbajnokság idején. Bár az ellendrukkerek igyekeztek az előkészületek során a rendezvény ellen hangolni a közvéleményt, és különböző vb-ellenes fórumokon zajlott a parttalan gyalázkodás, a közvélemény-kutatók szerint a budapestiek hatvanöt százaléka kifejezetten örült a kéthetes fiesztának. A kitűnő rendezéstől, a magyar sportolók eredményeitől a nemzeti büszkeség a magasba szökött: mi, magyarok megmutattuk a világnak, mire vagyunk képesek! Ország-világ, majd’ hat és fél milliárd néző – láthatta a gyönyörű Budapestet, sikereinket, a magyar csodát.

Ugyanez játszódott le idén nyáron a pandémiától sújtott Európa közepén, Magyarország volt az egyetlen ország, ahol a sikeres járványkezelésnek köszönhetően telt házas meccsek voltak. Nemzeti színű zászlóerdő, érzelmi túlfűtöttség, a nemzeti egység. Látszódott, hogy az orbáni diktatúrában milyen jól érzik magukat a magyarok.
Magyarországon a sport kiemelt támogatást kap, és sportolóink eredményeikkel ezt meg is hálálják. A kormányprogram célja azonban több mint a versenysport favorizálása: testközelbe akarják hozni a sportot, és ezáltal minél több embert az egészséges életmód irányába terelni. Ehhez megfelelő intézményi és humán-infrastruktúrára van szükség: mozogni és sportolni vágyókra, helyszínekre, ahol ezt megtehetjük és világversenyekre, ahol átélhetjük a győztes örömét és ami motivációt ad a gyerekeknek a sportolásra.

Keveseknek adatik meg a tehetség, a tehetséghez a kitartás, az az erő, ami képessé tesz nagy eredményekre. Nekünk, a többségnek csak a mozgás és a szurkolás öröme jut, de az is termel annyi endorfint, hogy boldognak érezzük magunkat. Egy sportrendezvény hatalmas közösségi élményt képes nyújtani. Ajándékozzuk meg magunkat ezzel az érzéssel!

Aki mindezt nem érti, azt csak sajnálni tudom. Az atlétikai világbajnokság a harmadik legnagyobb sportesemény a világon. Megtiszteltetés, hogy a közép-európai országok közül először mi rendezhetjük meg. Az atlétikai stadion az újjávarázsolt környezetben ott marad, csakúgy, mint a Duna-Aréna, a Puskás-Aréna, vagy az összes kritizált sportlétesítmény. Gyarapítja a nemzeti vagyont. Mindnyájan használhatjuk, élvezhetjük, és büszkék lehetünk rá. Az árát visszahozza, a világbajnokság erkölcsi hozadékát pedig nem lehet pénzben mérni.

Az atlétikai világbajnokság rendezése nem lehet politikai alkuk, kampánytémák és politikai zsarolás tárgya. Nem konvertálható sem CT-re, sem diákkollégiumra. Mert elegendő CT lesz/van a rendelőkben és a diákkollégium is megépül. Egy világverseny rendezésének joga viszont csak ritkán adatik meg.

Nagyon nem szeretném, ha az olimpiai után az atlétikai álmot is kicsinyes politikai érdekek törnék szét.

Szerző: Rab Irén