Csak ízlés dolga?

Maró gúnytól csöpögő kiszólások, leereszkedő cikizések és kínrímek faragása – ennyit sikerült összehozni a haladóknak a magyar mondavilág alakjait és nemzeti szimbólumokat idén először megidéző, hagyományteremtő Szent István-napi felvonulás után.

Az augusztus 20-i produkciót az Oktogon és a Hősök tere között láthatta a közönség, amelyen egyedi szobrok és ismert művészek elevenítették fel Magyarország alapításának történetét. De nem mindenkinek nyerte el tetszését a karneváli elemekkel tűzdelt show, ellenzéki politikusok és megmondóemberek garmadája fakadt ki a szerintük ízléstelen installációkon és látványelemeken, kezdve a rózsaszín/lila/magenta turultól egészen Szent István szobráig. Egy vállrándítás kíséretében mondhatnánk persze, hogy ízlés dolga, ám itt mégis másról van szó.

A rendezvények célja mindig valamiféle tartalom közvetítése, s ezt hol verbális, hol formai elemekkel, hol pedig a kettő elegyével érik el. A karneválok eredete például egészen az ókorig nyúlik, a görögök Dionüszosz, a rómaiak pedig Bacchus tiszteletére rendezték meg a napokon át tartó tivornyákat. Aztán a középkorban a farsang jelentette az intézményesített zűrzavar menetrendszerű rítusát, az étel, a szex és az erőszak köré rendezett, feje tetejére állított világot, az első Riói karnevált pedig 1723-ban tartották meg, s a portugál bevándorlók aligha gondolták, hogy ünnepük majd három évszázaddal később globális kisugárzású, allegorikus eseménnyé növi ki magát – ma pedig a világ egyik legnagyobb látványossága.

Aztán itt vannak a homoszexuálisok (LMBT) által rendezett felvonulások, amelyek transzparensekkel és látványos, sokakat megbotránkoztató show-elemekkel operálva üzenik a világnak, hogy a szexuális deviancia manapság ünneplendő, s arra illik büszkének lenni. Az első meleg parádét 1970-ben tartották New Yorkban, s azóta évről évre a világ számos nagyvárosában felvonulásokat rendeznek, sőt, a haladó világ már egy egész nyári hónapot adományozott a Pride-nak. Érdemes itt kiemelni, hogy míg a felvonulások, karneválok túlnyomó többsége mások sérelme nélkül, valami mellett foglal állást, addig a Pride – lényegéből fakadóan nem is tehet mást – valami ellen.

Szűkebb keresztmetszetben a Debreceni Virágkarnevál szintén látványos és sokunk által szeretett esemény, ott kicsik és nagyok is megtalálhatják a szívükhöz közelálló, káprázatos viráginstallációkat, s bár az első felvonulást hivatalosan csak 1966. augusztus 20-án rendezték, maga a kezdeményezés 1905-re nyúlik vissza, amikor is felhívás jelent meg a Debreceni Mentő Egyesület alapítására.

Az ünneplés, a felvonulások, a karneválok tehát sosem nélkülözik a színes, látványos show-elemeket, ahogy egyébként a cirkusz, a revü vagy akár a jégtánc szín- és formavilága sem illeszthető a hétköznapokéba: épp az a cél, hogy emelkedjen ki onnét. Természetesen a figyelemfelkeltő, meseszerű, sokszor kihívó installációk, a festett emberi testek és a csillogó flitterek látványát minősíthetjük giccsesnek és ízléstelennek, de akkor célszerű kimondanunk, hogy a Riói karneváltól a Budapest Pride-ig minden felvonulás giccses és ízléstelen, mivel valamennyi ugyanazon formai elemekkel operál, csupán a tartalom változik. És itt el is érkezünk a lényeghez, ahhoz, hogy a maró gúnytól csöpögő kiszólásokkal, amelyekkel a Szent István-napi felvonulást illették, nem igazán a formának üzentek: nekik nem a metál turullal és az aranyban pompázó Szent István szoborral akadt gondjuk, hanem konkrétan a turullal és Szent Istvánnal.

Perintfalvi Rita, feminista teológus (?), aki szerint Jézus, ha ma élne, kimenne a Pride-ra, így nyilatkozott az eseményről:

„Nekem tényleg semmi bajom a Turul madárral meg Emesével, akit állítólag álmában teherbe ejtett. Meg ezekkel a szép fiúkkal sincsen bajom, ahogy a C-3PO-ra hajazó aranyba öltöztetett Szent István mikulással sincsen. Csak valahogy szürreálisnak és eklektikus képzavarnak érzem. Mert ugye most akkor vagy a Turul madár ejtette teherbe Emesét vagy a Szentlélek Szűz Máriát?”

Lendvai Ildikó a Népszava hasábjain, Gurul a turul című cikkében pedig ekképpen fogalmazott:

„Kormányunk kötelességének érezte, hogy valamivel pótolja a régi május elsejéket. Akkor felvonulás volt, most felgurulás. Csak azt nem értem, hol maradt a tribün, ahonnan a miniszterelnök integethetett volna Szent Istvánnak. Azt még megértem, hogy maga nem akart a menet élén gurulni, hogy nézne ki egy kormányfő kerekeken, mint a gyerekek tologatós csattogó kacsája.”

Van annak valami diszkrét bája, amikor a kommunisták első számú cenzorasszonya egy jobboldali kormány alatt megtartott – értsd: senkit sem tapostak agyon, és senki sem halt szörnyet – augusztus 20-i rendezvényt gúnyol, méghozzá olyan rendszerrel vonva meg a lesújtó párhuzamot, amelyben ő önfeledten lubickolhatott. Tudathasadás ez a javából!

A slusszpoén pedig az, hogy innen mindössze egyetlen huszárvágással jut el a tálib hatalomátvételt követő, s Európát (is) célzó migrációs nyomáshoz, amely szerinte „Orbánéknak talált kincs lehet”. Úgy tűnik, Ildikó jó sztahanovistához illően manapság is túlteljesít, e cikkel pedig két legyet kívánt ütni egy csapásra.

De Gyurcsány sem maradhatott ki a véleményezők sorából, aki foghíjas történelmi ismereteiről nem először ad tanúbizonyságot:

„Szent István turulját vontatja 6,5 milliárdért a VII. Légió a Colosseumba Budapesten keresztül:)) Eltévedtek. Minden tekintetben.”

Gurmai Zita fia, Gulyás Balázs író, publicista a Magyar Hang portálon megjelent – kevéssé magyar hangú – cikkében (Szerethető-e a Dodzsemszentistván és a Nemváltó Turul?) így spekulál az egyik installációról:

„Csütörtökön a teljes magyar közösségi médiában végigfutott pár fotó a magenturulról, rózsaszínbe öltöztetett totemállatunkról. Mint aztán délutánra kiderült, a 4,5 méter magas szobron a magenta árnyalat csupán a fedőfólia színe, a szervezők elkövették azt a hibát, hogy egyrészt nem borították valamiféle lepellel a már tegnap kivonszolt magenturult a spoilerezés elkerülése érdekében, másrészt amikor csütörtök reggel az első hibából következően mindenki erről beszélt, nem előzték meg a PR-katasztrófát, későn reagáltak, túl későn közölték, hogy a pink szín csupán a sérülések megakadályozására hivatott fedőtollazata az ezzel együtt is ízléstelen madárnak.”

Megjegyzem, ez a gondolatsor azért különösen figyelemreméltó, mert benne foglaltatik a magyar ellenzék és kiszolgáló médiamunkásaik ostobasággal társított zsákutcás mentalitása. Először is, a szerző olyan hülye, hogy a csúcstechnológia korában nem tud beazonosítani egy védőfóliát, amely az okostelefonoktól kezdve a monitorokon át minden új, karcra érzékeny felületet borít. Aztán miután szembesült a hülyeségével, ahelyett, hogy beismerné azt, vagy legalább csöndben maradna, inkább támadásba lendül, hiszen elég arrogáns ahhoz, hogy saját hiányossága miatt másokat okoljon. Végül pedig hosszas pufogás után kinyilatkoztat, szerinte ízléstelen az installáció, végül saját zsenialitásán fellelkesülve készít magának egy montázst – Orbán ebbe nyilván belebukik.

A Telex Metálturul, guruló Szent István és egy Hip Hop Boyz-dal is előkerült a nemzeti giccsünnepen címmel, hasonló hangvételű írásban összegezte a látottakat:

„Elgurul előttem az emberhajtású, talpig arany Szent István, nyomában sétáló és mosolygó néptáncosokkal. Kulisszatitok, hogy a szoborban egy ember ül bezárva – valószínűleg összegörnyedve –, ő hajtja a Szent István-járgányt.”

Az összegörnyedt és szoborba zárt ember a hazai diktatúra sajátja – ha ezt eddig nem tudta volna a kedves Olvasó. Idekívánkozott volna még, hogy a szoborbörtön kulcsát csakis maga Orbán őrizheti, mégpedig hét lakat alatt, a Karmelita kolostor egy félreeső szobájában.

Gulyás Gergely, miniszterelnökséget vezető miniszter válaszában közel járt az igazsághoz, amikor a múlt szombati rendhagyó kormányinfón, az augusztus 20-i rendezvényeket – itt konkrétan a tűzijátékot – ért kritikus hangokat firtató újságírói kérdésre válaszolt:

„Felettébb szórakoztató, amikor a Pride-on személyesen résztvevők nevezik giccsparádénak a tűzijátékot, ahol a Szent Korona és egy kereszt jelent meg.”

És bizony, igaza van. Azoknak az ellenzéki politikusoknak és megmondóembereknek, akik a Pride-on büszkén illegetik magukat szivárványos zászlóval a kezükben (és rendre megsértődnek, ha megkérdőjelezik magyarságukat), aligha az ízléstelen giccs okoz fejfájást. És itt van a kutya elásva: ők úgy akarnak – alkalmasint giccses – magyarok lenni, hogy abban a magyarság, mint entitás, nyomokban se legyen jelen.

Kiemelt kép: Blikk / Zsolnai Péter