Felavatták Szőcs Géza emléktábláját Kolozsváron. A 12. Kolozsvári Magyar Napokon. Ennyi volna a hír. A többi jelen sorok szerzőjének margójegyzetsora.
Ott van a költő fémbe öntött képe, Kolozsvár egyik kellős közepén, a Sétatér melletti ház falán, ahol lakott. (Nem mellesleg, Kolozsi Tibor munkája az egyik legszebb emléktábla, amelyet valaha láttam… ha már így hozta a sors.)
Nagyon helyes. Ez a túlélők dolga. Hogy emlékezzenek. Ez lenne a kincses város dolga is. De nem, nem Kolozsvár állíttatta a táblát. A város egyelőre amnéziás.
Jelen voltak: sokan. Egyrészt azok, akik Szőcs Géza verseit szavalták, megzenésített verseit énekelték, megemlékező beszédeket mondtak.
Másrészt azok, akiknek ott kellett lenniük. Inthettek a költőnek, aki megtért oda, ahonnan igazából el se ment.
A bejáratnál műsorfüzetet és kitűzőt osztogattak. A kitűzőn Szőcs Géza, szájában – ej, haj, jatagánom! – vörös rózsával. Az ember elmosolyodhat a kitűző láttán, ám aztán… tényleg, Szőcs Géza bárhova kitűzhető – ablakpárkányra, templomtoronyra, hegytetőre, országházra –, például zászlóként. Amely, míg áll, biztos pont az ide-oda rángatott határok hullámzása közben: addig követhető a jó irány.
Ha szabadna ajánlanom: sétáljanak arra, a Sétatér melletti ház felé, és ha megpillantják a költő arcát azon a téglafalon, esetleg olvassák el, például ezt (itt):
Vár egy leány a múlt században,
az ablaknál áll és így beszél:
Ha én volnék a névmás,
és ő volna a név!
Ha mássalhangzó volna,
és én volnék a más,
ha ő volna a szem
és én a látomás!
Ha ő volna a szív
és én a dobogás!
Ha mássalhangzó volna,
ha ő volna a g,
én azt szeretném, bárcsak
lehetnék én az é;
vagy ő volna, mondjuk, a v,
így lehet-
én így lehet-
nék az
övé.
Forrás: foter.ro / Jean St’Ay
