A Rákosi-rendszer elég keserves volt, nemcsak nagy szegénység, jegyrendszer, de a félelem is jellemezte a korszakot. Ez volt az éjszaka érkező fekete autók, a bőrkabátos ávósok kora.

„Sine ira et studio” – harag és elfogultság nélkül – írta Annalesének bevezetőjében Tacitus, többek között Néróra utalva, akit, míg élt, kényszerűen dicsőítettek, halála után azonban ellenségei minden mocskot rákentek, többek között, hogy felgyújtatta Rómát, hogy versírásához ihletet merítsen. Ám maga Tacitus sem tudott végül elfogulatlanul írni, a mai történetírás kedvezőbbnek ítéli meg Nérót, mint az őt követő generáció korában élő Tacitus, igaz, kétezer évnek kellett eltelnie.

Persze nem szabad hibáztatni a történetírókat, hiszen csak a koruknak akarnak megfelelni, ami sok esetben egyben a megélhetés előfeltétele is, és annak jogát aligha vitathatjuk el tőlük. Én magam több mint hetven év történéseire tudok visszaemlékezni, megéltem már néhány rendszerváltást, és úgy vélem, van némi tapasztalatom a valóság és annak az utókor emlékezetében való tükröződése vagy tükröztetése közötti eltérés megítélésében.

A Horthy-rendszerről például én „horthyfasizmusként” tanultam, kisbetűvel, egybeírva. Nem volt benne más, mint zsidóüldözés, a becsületes kommunisták bebörtönzése, kivégzése, a dolgozó nép kizsákmányolása. Gábor Andor Orgovány című versét valószínűleg meg kellett tanulni, mert néhány sorára még mindig emlékszem: „Ez itt az erdő, mely, ha jár a szél, / Megborzad és borzalmakat regél (…) Valóság-erdő s mégis rém-mese: / Ez Horthy kormányzó gyümölcsöse”.

Csak jóval később, már a Tervhivatalban tudtam meg, idősebb, már a harmincas években is kormányhivatalokban dolgozó kollégáktól, hogy a Horthy-rendszerben a zsidóüldözésen kívül más is történt, többek között a példátlanul módon megcsonkított ország 15 év alatti helyreállítása. Trianon után másfél évtizeddel az ország megindult a gyors fejlődés útján, számos ipari területen, például a gépgyártásban, a gyógyszergyártásban a világ élvonalába kerültünk.

A Rákosi-rendszer elég keserves volt, nemcsak nagy szegénység, jegyrendszer, de a félelem is jellemezte a korszakot. Ekkor került sor az osztályellenség kitelepítésére, ez volt az éjszaka érkező fekete autók, a bőrkabátos ávósok kora.  A házakat „népnevelők” járták, és a „Párt” politikájának helyességéről győzködték az embereket.

Egy alkalommal hozzánk is becsöngettek, édesanyám kinyitotta a kisablakot, és mikor megtudta, hogy kik azok és miért jöttek, csak annyit mondott: mi mindennel egyetértünk, és gyorsan becsukta az ablakot. A kinn lévők nem is vártak mást, továbbmentek. Ekkor történt a téeszek erőszakos megszervezése, a parasztok verése és forró kályha mellé állítása, amelynek emléke máig kísért.

De történt-e más is? Igen, egy nagyfokú társadalmi mobilitás, amelyben olyan társadalmi rétegek kaptak lehetőséget az előbbre jutásra, amelyek számára korábban sokkal szűkebb volt a mozgástér, kiszélesedett az oktatás, általánossá vált az egészségbiztosítás. Ekkor épült az Úttörő Vasút is, gyermekkorom nagy élménye, amelyet szerencsére a rendszerváltáskor is megtartottak, csak átneveztek. Bár a magyar ipar és kutatói háttere járt volna így!

Még a rendszerváltás körüli időkben vita volt, hogy az oroszok felszabadították-e az országot, vagy elfoglalták. Akkor mondta valaki, hogy akárki akárhogy ítéli meg, számára az oroszok bejövetele felszabadulás volt, mert koncentrációs táborból vagy gettóból szabadult. Megkérdőjelezhetjük-e ezt a felfogást? Tudomásul kell vennünk, hogy annyi történelem létezik, ahányan azt átélték, és annyit kanonizálnak belőle, ahány történetíró létezik. El kell fogadnunk, hogy más embereknek ugyanarról a dologról, ugyanarról a történelmi eseményről más véleményük van.

Miért jutott mindez eszembe? Jobb meggyőződésem ellenére, mondhatni, inkább kényszerből felmentem a Facebookra, kizárólag azért, hogy érzékeljem az internet népének véleményét, ami persze főleg azokra korlátozódik, akikkel valahonnan kölcsönösen ismerjük egymást, és sajna inkább a korosztályomból kerülnek ki. Ám még így is érzékelhető az a szellem, ami a jövő évi választásokat körbelengheti, és ezen belül az, hogy a választás nem reálgazdasági viták, hanem érzelmek mentén fog eldőlni. Még szűkebben egy olyan poszt késztetett e cikk megírására, amelyben az ellenzék „Kádár népéhez” fordul támogatásért a jövő évi választásokon.

Bár a Kádár-korszakban élt nemzedékek jelentős része 2022-ben már nem lesz választó, mégis számottevő lehet azok száma, akik elmennek választani, és ha jól emlékszem, 2002-ben is mindössze hatezer szavazaton múlott az eredmény, Kádár népe tehát számít a választásokon. Különösen, hogy egy talán nem is olyan régi felmérésen Kádár János ezer év talán a harmadik legjelentősebb vezetőjének bizonyult.

Számomra világos, hogy a jövő évi választás miről fog ténylegesen szólni: az ország globalista erőknek való kiszolgáltatásáról, a migránsok beengedéséről, a genderlobbinak való kedvezésről, avagy az ország relatív függetlenségének, önálló döntésképességének megvédéséről. Csakhogy ez a lakosság nagy részének fejé­ben nem így fog tükröződni, hanem az egyszerű, érzelmekre ható jelszavak fognak dominálni, például, hogy „ezek lopnak”, „Orbán egy diktátor”, „nincs demokrácia” és hasonlók.

Ha szakmailag nézzük, a mai ellenzék őse, a Magyar Szocialista Párt születése pillanatában sem volt baloldali párt, és most sem az (ezt egyébként a baloldali értelmiség sem vitatja). Tulajdonképpen az ország összes nyavalyáját, a hetvenes évekbeli eladósodást, az ország gazdaságát leromboló privatizációt, a kétezres évek eladósodását, benne a lakosság devizában történő eladósodását az MSZP mögött lévő irányító erőknek (neoliberális közgazdászoknak) „köszönhetjük”, és ha maga az MSZP meg is szűnik, a mögötte lévő gárda megmarad, és a mai ellenzék színeiben ők vennék át az irányítást, amit a budapesti polgármesterváltás már jelez is.

Ezzel szemben az Orbán-kormány, mind az 1998 és 2002 közötti, mind a 2010-től kezdődő időszakban lényegében az ország gazdaságának konszolidálására, a külföldnek privatizált vagyon részbeni visszaszerzésére törekedett, nem beszélve az országnak a tömeges migrációtól való védelméről. Ez akkor is igaz, ha számos más kérdésben a kormány esetleg kritizálható is. Tulajdonképpen a magát jobboldalra pozicionáló Fidesz folytatott baloldali gazdaságpolitikát, míg a magukat baloldalinak nevező pártok jobboldalit. Éppen ezért a baloldali érzelmű választóknak semmiféle érdekük nem fűződik ahhoz, hogy a mai ellenzéket válasszák, de ezt meg kell velük értetni, és itt térnék vissza a történelmi ítéletekhez.

A forradalmat leverő szovjet hadsereg által a nyakunkra ültetett Kádár Jánost kezdetben az ország túlnyomó többsége utálta (de utólag a négy közül melyik lett volna jobb: Münnich? Kossa? Apró?), és rettenetes volt a szabadságharcosok kivégzése, amit akkor számban egy nagyságrenddel nagyobbnak gondoltunk.

Ám beindult egy húsz éven át tartó évi 5,5 százalékos gazdasági növekedés, amely a magyar gazdaságtörténet legdinamikusabb korszaka volt, és a lakosság nagy többsége elért egy kelet-közép-európai polgári szintet (jórészt a mezőgazdaság dinamikus fejlődésének köszönhetően, mert az adta a dollárpiacon is eladható termékek számottevő részét). A hatvanas évek második felétől a lakosság, igaz háromévente és csak hetven dollárral, de utazhatott Nyugatra.

A munkahelyek stabilak, az élet kiszámítható volt, ezért szavazta vissza 1994-ben az Antall kormány szerencsétlenkedése után az MSZP-t a lakosság 54 százalékkal, és ezért hajlamos „Kádár népe” a magukat baloldalra soroló pártokra szavazni. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy nem a globalizáció, nem a külföldi uralom, nem a migránsok és nem is a genderpropaganda hívei.

Ezért a kommunikációban célszerű lenne nem baloldalról és jobboldalról, hanem globalista és nemzetállami oldalról beszélni, ami hívó szó lenne az idősebb, baloldalra szavazó réteg számára is. Nem megszólítani őket több lenne, mint hiba, bűn lenne.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

Kiemelt kép: Terror Háza