A káfír szó gyűjtőfogalom, amelyet „hitetlennek” szokás fordítani, bár ez a szó nem fejezi ki az eredeti arab kifejezés pejoratív ízét. Talán a törökök által használt „gyaur kutya” tükrözi legjobban a káfír tartalmát. Ide tartoznak nemcsak az ateisták és a politeisták, hanem a Koránban gyakran „Könyv Népei” is. /6./

A Könyv Népei eredetileg főleg az „Allah haragvása által sújtott” zsidók és a „tévelygő” keresztények (vö. K 1,7). A Korán velük együtt említi a szabeusokat is, egy Irak területén található egyistenhívő közösséget (vö. K 2,62; 5,69). Később ide sorolták a zoroasztriánusokat és a mandeusokat és talán más, szent könyvvel rendelkező közösségeket is. (A zoroasztriánusok alapítója, a jó és rossz istenben hívő Zarathusztra a Kr. e. 6. században élt; a mandeusok egyidősek a kereszténységgel, magukat Keresztelő Szent Jánosról „János-keresztényeknek” hívták.)

A Koránban és Mohamed életrajzában sokkal több szó esik a káfírokról, illetve a Könyv Népeiről, mint magukról a muszlimokról. És a hangsúly majdnem mindenütt a megvetésen, a gyűlöleten és az ellenük folytatandó harcra való buzdításon van. A káfírokkal nem szabad barátkozni (még akkor sem, ha rokonok vagy családtagok), ki kell gúnyolni, meg kell félemlíteni, sőt (ha nem hódolnak be) meg kell ölni őket. Érdemes belepillantani az ezzel kapcsolatos szövegekbe:

K 3,28:       Hívők, ne barátkozzatok a káfírokkal más hívők helyett! Akik mégis ezt teszik, elveszítik Allah védelmét, egyedül maradnak önmaguk védőiként.

K 83,34:     Ama napon (a Paradicsomban) a hívők gúnyolni fogják a káfírokat, nászágyaikról figyelve őket. Vagy nem kéne tán megfizetni a káfíroknak mindazért, amit tettek?

K 8,12:       (Emlékezz!) Midőn Urad sugallta az angyaloknak: „Én veletek vagyok. Erősítsétek azokat, akik hisznek! És azok szívébe, akik hitetlenkednek, a rettegést fogom elhinteni. Üssétek hát őket a nyakuk felett, és minden ujjpercüket vágjátok le!”

K 33,61:     A káfírok meg lesznek átkozva, bárhol is legyenek, el lesznek ragadva és meg lesznek gyilkolva.

K 9,29:       Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek Allah-ban, sem az Utolsó Napban… Mindaddig tegyétek ezt, amíg meg nem adják akarva-akaratlanul a fejadót (dzsíjzát = eredeti arab nyelven: al-dzsízjatu). Megalázottak, megvetettek maradnak ők.

Megjegyzés: a fenti sorok a Korán kronológiailag utolsó szúrájából valók, ezért a káfírokkal kapcsolatos utolsó szavaknak is tekinthetők.

A fentieknek megfelelőek a Saría törvény káfírokkal kapcsolatos paragrafusai is:

h 8,24:        „Nem szabad zakátot (alamizsnát) adni egy káfírnak.”

w 59,2:       „A káfírokkal szemben hajthatatlannak kell maradni, keményen kell fellépni ellenük, gyűlölni kell őket, míg el nem fogadják a Magasztos Allah által kirótt sorsot.”

Mohamed kezdetben győztes csatái után a legyőzött férfiakat kivégeztette, a nőket és a gyermekeket pedig eladta. Később rájött arra, hogy jobban kifizetődik, ha alattvalóként életben hagyja a férfiakat is, akik munkájukkal és adójukkal támogatják az igazhitűeket. Először a megtámadott és kifosztott gazdag hajbari zsidóknak „kegyelmezett meg”, akiknek évente egyszer bevételük felét dzsízjaként be kellett szolgáltatniuk. (Hasonlóan jártak el velünk Rákosiék is az 1950-es években…) A zsidók után szerződést kötött a keresztényekkel is. Ennek értelmében adófizetés fejében gyakorolhatták saját vallásukat is számos megszorítással. Nem építhettek új templomot vagy gyülekezeti házat, a nyilvánosság elől el kellet tüntetniük a keresztet, nem harangozhattak, nem végezhettek körmeneteket, zarándoklatokat. Megkülönböztető öltözetet kellett hordaniuk, helyüket át kellett adniuk a muszlimoknak, szigorúan tilos volt térítő tevékenységet folytatniuk. Ezekkel az előírásokkal magyarázhatók, hogy a keresztények száma a muszlimok által megszállt területeken fokozatosan csökkent, egyesek elmenekültek, mások felvették az iszlám hitet.

A behódolt zsidókat, keresztényeket és egyéb vallásúakat nevezzük dimmiknek. Egyes dimmik, akik tehetségesek voltak és komoly hasznot hajtottak a muszlim világ számára (szakemberek, tudósok, művészek), bizonyos megbecsülésben részesültek. Köztük olyanok is akadtak, akik – mind az iszlámban, mind a kereszténységben jártasak lévén – az iszlám apologétáivá (védelmezőivé) váltak. Így a dimmi (vagy dzimmi) szó egyszerre jelenthet leigázott zsidót-keresztényt-más vallásút, illetve apologétát, aki az iszlámot védelmezi. (Például annak kimutatásával, hogy a muszlimoknak felrótt bűnöket a keresztények is elkövették. Csak arról feledkeznek el, hogy amit valaki rossz keresztényként követ el, az neki szégyen, ha viszont ugyanazt a bűnt egy jó muszlim követi el, az neki dicsőség…)

Ha egy keresztény gyűlöli a muszlimokat, már nem Jézus tanítványa. Ha viszont egy muszlim gyűlöli a keresztényeket, attól még jó muszlim, sőt ezzel lesz Mohamed igazi követője…

SzerzŐ: Márfi Gyula