Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra … amely soha nem hagyta magát legyőzni.

Közhelynek számít, hogy IV. Béla hét évi uralkodás után, 1242-ben, miután családjával együtt visszatért Trau és Klissza várából, gyökeresen változtatott uralkodói módszerein. A tapasztalatokból kiindulva többek között elrendelte a kővárak építését. Új birtokot, kiváltságlevelet, rangot csak az a nemes kapott, aki vállalta a kővár építését, illetve az ennek védelméhez szükséges katonaság kiállítását. Ezt a törekvést az 1245-ben összeült lyoni zsinat is megerősítette. Az európai uralkodók – elsősorban a pápától – utasítást kaptak az erődök építésére. A mongol hadak 1240-ig elfoglalták a Magyarországtól keletre eső területeket. Többek között az Arany Horda meghódította Halicsot és Lodomériát (Vlagyimir). Halics, más néven Galícia vagy Gácsország a 11-12. században került magyar
fennhatóság alá. Az első hadjáratot orosz kérésre Szent László vezette Halics ellen, ami aztán többször is gazdát cserélt. A térséget II. András több hadjáratban csak szívós harcok árán tudta megtartani. A mongolok általi alávetettség egészen 1349-ig tartott, amikor III. Kázmér lengyel király visszahódította a volt keresztény területeket.

Béla királyt a mongol invázió ráébresztette arra, hogy meg kell egyeznie a nagybirtokosokkal, a főpapokkal és a nemesekkel. A király változtatott birtokpolitikáján, s ezt követően már nem a földek visszavételére, hanem a magánkézen levő birtokok jogosítására törekedett. IV. Béla a 13. század közepétől kezdve már komolyabban készült egy újabb mongol támadás kivédésére. (Az 1258-ban Magyarországot is érintő második nagyobb támadás során már valóban tatárok támadtak hazánkra.) Ezt megelőzően is már korszerű kővárak épültek, amire újabb és újabb birtokadományokkal tudta rávenni a főnemeseket, főpapokat, kisebb hatalmú nemeseket. A magánvárak aránya a királyi erődítményekkel összevetve mintegy három évtized alatt már 60% fölé emelkedett. A kővárak építésével s király és családja is jó példával elől járt.

A királyi földek eladományozása miatt azonban csökkentek a királyi bevételek, ezért egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a királyi regálék (vám, sókereskedelem, új pénz veretése). Ezekben az években figyelhető meg a városiasodás (Zólyom, Körmend, Besztercebánya.) Budavár építése a „pesti Újhegyen” 1243-ban kezdődött el. Pest lakosságának nagy részét a Várhegyre költöztették. A védelmet nyújtó erőd 1255-re készült el. A városok, illetve a birtokosok kötelessége volt a nehézlovasság kiállítása is. A fent leírtak mellett a király egyik legjelentősebb tette a korábban kiűzött kunok visszatelepítése volt.

Az országába visszatérő Béla király nagysága nem csupán abban állt, hogy visszafoglalta az országot, hogy gondoskodott a nyomorba döntött népéről, hogy kiépítette a külső és belső védelmet. Ezt a legtöbb Árpád-házi király megtette volna. Béla igazi nagysága abban állt, hogy tudott szakítani korábbi politikájával, s felismerte, hogy éppen azokra kell támaszkodnia, akik ellen a mongoljárás előtt kíméletlenül fellépett. Rájött, hogy nem nélkülözheti a főnemesek, a főpapok, a városi polgárok és a nemesek segítségét, támogatását. Az új szövetségkötések, a katonai és gazdasági törekvések mellett IV. Béla egy olyan változáson ment át, ami keveseknek adatott meg. A második honalapító az ország gazdaságának felvirágoztatását például a zólyomi, körmendi, korponai, pesti telepesek (hospesek) kiváltságainak megújításával, a szepesi nemesek jogainak kibővítésével érte el. 1245-ben, az Árpád-ház korábbi gyakorlatának megfelelően IV. Béla megkoronáztatta fiát, István herceget.

1246-ban Babenberg (Harcias) Frigyes ismét Magyarországra támadt, hogy az 1241-ben elrabolt magyar területeket – amit Béla király már 1242-ben visszavett –, újra magához ragadja. A Lajta mentén zajló (bécsújhelyi) csatában azonban Frigyes elesett. Nem volt utódja, ezzel kihalt az Ausztriát uraló Babenberg-ház. (Bár a család utolsó sarja a magyarok elleni csatában elesett, ennek ellenére a nehézpáncélos német csapatok megvédték a saját területüket. Meg kell jegyezni, hogy II. Frigyes a „harcias” ragadványnévre alaposan rászolgált, mert a többi szomszédjával is folyamatosan harcban állt. Ausztria ötödik hercegének – elődei az Ostmark őrgrófja címet viselték – halála után olyan hatalmi űr keletkezett, aminek csak 1278-ban lett vége, amikor a Habsburgok kerültek hatalomba. A történelem nagy ellentmondásai közé tartozik, hogy a Babenbergek helyébe lépő Habsburgok a magyarok segítségével kerültek hatalomba.)

Tíz évvel a mongoljárás után az ország gazdasági élete virágzott, a magyar nép a hospesek támogatásával gyors ütemben építette a várakat, falvakat, a templomokat, a kolostorokat. Ezekben az években tárták fel az első arany- és ezüstbányákat, ami a pénzgazdálkodás elterjedését hozta magával. Kiemelendő, hogy 1255-ben IV. Béla a margitszigeti apácáknak adományozta a budai vásárvám bevételeit. A királyi pár – Árpád-házi Béla és Laszkarisz Mária – lánya, Margit már gyermekkorában Istennek kötelezte el magát, aki a Duna által körbevett sziget zárdájában élte szigorú, helyenként önsanyargató életét.

István herceg már az 1260-as években gyakorolta uralkodói jogait, akit aztán az ellenzéki főurak apja ellen hangoltak. Megismétlődött II. András és Béla herceg évtizedekkel korábbi egymásnak feszülése. A gazdasági és politikai élet eredményeit a belső ellentétek mellett a külhoni háborúskodások is gyengítették. 1260 nyarán került sor az első morvamezei csatára, ami IV. Béla és II. Ottokár cseh király között zajlott. A magyar vereség következtében Béla kénytelen volt lemondani az osztrák területekről. A békekötés a területi veszteség mellett azonban a magyarok számára eredménnyel is járt, hiszen Ottokár feleségül vette IV. Béla unokáját, Kunigundát.

István szórta a pénzt, megosztotta a hatalmat a bárókkal, válogatás nélkül ajándékozta oda a királyi birtokokat, halmozta a tisztségeket, hogy megnyerje magának a főurakat. Versengés indult az urak között, hogy ki tud erősebb, nagyobb várat építeni. Aki ebben lemaradt, az vazallusi (egy nagyobb urat szolgáló) szintre süllyedt. Ekkor alakult ki hazánkban a familiaritás rendszere. A magyarországi alá- és fölérendeltség, mint a nevéből is kiderül, egy családias felépítésű rendszert eredményezett. Ellentétben a nyugati hűbérúri rendszerrel, amiben a vagyoni (földbirtok) különbségek sokkal durvább módon jelentkeztek nemes és nemes között, nem beszélve a teljesen kiszolgáltatott helyzetben levő jobbágyokról. 1267-ben a királyi szerviensek nyomására a király az esztergomi országos gyűlésen kiadott egy törvényt, megerősítve az Aranybullát, ami a bárók ellenében elsősorban a szervienseknek adott rangot és biztonságot.

Ez volt az a magyar sajátosság, ami az „egy családhoz tartozás” rendszerét jelentette, s ez a korabeli Európában kivételesnek számított. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezekben az években formálódtak ki az óriási birtokkal rendelkező főúri családok – a Csák, Aba, Kán, Kőszegi, Borsa –, amelyek aztán IV. Béla halála után már szembe helyezkedtek a központi hatalommal. (Őket említi a történetírásunk kiskirályok néven.) Béla és az Erdélyt is uraló István között fegyveres harc bontakozott ki. A döntő csatára 1265-ben, Isaszegnél került sor. Ezt követően békét kötöttek, ám a feszültség apa és fia között továbbra is fennmaradt. Béla halálos ágyán családját II. Ottokár védelmébe ajánlotta. A magyar történelem egyik jeles uralkodója, a második honalapító 1270-ben 64 éves korában, természetes halállal távozott az élők sorából. (Ez rendhagyónak számított, mert a 23 Árpád-házi király közül kevesen haltak meg természetes halállal. A többség esetében feltételezhető, hogy idegenkezűség siettette halálukat.

A Magyar Fejedelemség idején a hat fejedelem személye még „védett” volt, ők kivétel nélkül természetes halállal haltak.) Bélának egész életében tartania kellett merénylettől, hiszen 3-4 évente életére törtek. Nagy királyunkat és feleségét, Laszkarisz Máriát Esztergomban, a ferencesek templomában helyezték örök nyugalomba.

A király halála után a főúri ligák szembe fordultak Istvánnal, akit eddig apja ellen támogattak. V. István (1270-1272) már uralkodásának első évében a régi ellenféllel, a cseh Ottokárral hadakozott. A viszály közepette főúri ellenfelei elrabolták gyermekét, a kiskorú Lászlót. Istvánt feldúlta a főurak, illetve az őket irányító idegen hatalom merészsége. Ezt követően minden energiáját, idejét gyermeke kiszabadítására fordította. A hatalomra törő cselszövők talán éppen ezt akarták.

István azonban 1272-ben, tisztázatlan körülmények között, 33 éves korában meghalt. IV. Béla fia gyermekkorában Klissza várában vészelte át a mongoljárást, majd volt Szlavónia, Erdélyország és Stájerország hercege. A tehetséges, de nagyravágyó ifjú óvatlan volt a főurak ármánykodásaival szemben, s vélhetően ez lett a veszte. Megemlítendő az Árpád-ház kihalását követő történelmi események megértése érdekében, hogy István herceg már apja életében ellenezte az Ottokárral kötött szövetséget. Amikor már saját külpolitikát folytatott, 1269-ben Melfiben kettős házassági és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött I. Károly nápolyi
királlyal. A kettős házasság László herceg és Anjou Izabella, valamint Árpád-házi Mária hercegnő és Anjou Károly egybekelését jelentette. Ez utóbbi házasság alapozta meg később az nápolyi Anjouk trónra kerülését Magyarországon.

István gyermekét, a tízéves László herceget a Habsburgok tartották fogva. Tették ezt annak reményében, hogy a herceget összeházasítva Habsburg Rudolf lányával, megszerezhetik a magyar trónt. Feltételezhető, hogy a László herceg elrablóinak nyomába eredő 33 éves magyar király – akinek semmiféle betegsége
nem volt – hirtelen halála nem volt véletlen. Arra nincs bizonyíték, hogy meggyilkolták volna. Az azonban tény, hogy a Habsburg érdekek oltárán – visszatekintve az eltelt évszázadokra – számos magyar történelmi személyiség, aki a haza függetlenségére törekedett, rosszkor volt rossz helyen, ezért életével fizetett. Más források szerint Gutkeled nembeli Joachim szlavón bán, az 1272-ben Dalmáciába tartó királyi küldöttségből raboltatta el a gyermek Lászlót. Az eseményt országos zavargások követték. V. István halála után fia, László került a trónra IV. László (1272-1290) néven.

László édesanyja Szejhán kun fejedelem Erzsébet nevű lánya, akinek a trónörökös a hatodik gyermeke volt. Az utolsó előtti Árpád-házi király életútját,
sokszor rendhagyó tetteit származása is meghatározta. Ám nem származása, hanem inkább a kunokat támogató politikája okán kapta már kortársaitól a Kun
László nevet. Lászlót 1277-ben a rákosi országgyűlésen nagykorúsították. A tizenöt éves fiatalember megpróbált rendet tenni a marakodó főurak között, több-
kevesebb sikerrel. A kun módra öltözködő, a kun szokásokat és életmódot követő ifjú hanyagolta a keresztény szokásokat. Feleségétől, Anjou Izabellától
elhidegült, s többnyire kun lányokkal töltötte az idejét.

Ismert esemény, ami aztán a magyar történelem egyik nagy ellentmondása lett, hogy Kun László az 1278. évi, döntő fordulatot hozó második morvamezei
(dürnkruti) csatában a nagy hatalmú II. Ottokár ellen fogott fegyvert. A döntésnek belpolitikai oka is volt, hiszen Kőszegi Henrik, a nyugati országrészek ura Ottokárral lépett szövetségre. A csata jelentősége abban állt, hogy Kun László mintegy 18.000 főnyi serege élén az akkor szinte még jelentéktelen, ismeretlen, s mindössze 2000 fős sereg élén álló Habsburg Rudolfot támogatta. A László király vezette kun-magyar-székely-besenyő had, osztrák szövetségesével az oldalán győzelmet aratott a közel 30.000 fős cseh és a német-római csapatok felett. A csatában maga Ottokár is elesett. Ezzel az eseménnyel kezdődött el a Habsburg család felemelkedése, ami aztán Európa egyik legnagyobb hatalommal rendelkező dinasztiájává erősödött. (Mi, magyarok gyakran hozzáfűzzük, hogy ha ezt Kun László tudta volna… Akkor feltehetően nem segíti Rudolfot győzelemre, akinek utódai tengernyi kínt, szenvedést okoztak a magyaroknak, s nagy részük volt többek között abban, hogy Trianon bekövetkezett.)

László csapongó politikájával szembekerült a pápával is, ami a későbbiekben végzetes lett számára. A belháború mérhetetlen szenvedést okozott az országnak, amit László király 1278-ban a Habsburg Rudolffal kötött szövetséggel, majd 1279-ben, a Tétényi Országgyűlésen próbált orvosolni. A Téténybe összehívott országos gyűlésen hozták meg a kun törvényt, ami egyik pontjában a kunok letelepedését erősítette meg, aminek azonban nagy ára volt. Mert az éppen ekkor Magyarországra érkező pápai küldött, Fülöp fermói püspök kierőszakolta, hogy a kunok térjenek át a kereszténységre. László ezt a törvényt igaz, keresztülvitte kedves kunjai körében, ezzel azonban elvesztette a támogatásukat. (Hasonló események zajlottak le, mint a mongoljárás előtt, amikor Kötöny kun vezért
meggyilkolták.)

Kun László, bár kénytelen volt végrehajtani a pápai kérést, ám azzal megtagadta kun véreit. Ami ennél is fontosabb volt, elvesztette hatalmának katonai támaszát nyújtó kunok bizalmát, fegyveres támogatását. A belháborúk tovább gyengítették az országot. A központi irányítás gyakorlatilag megszűnt, hol az egyik, hol a másik főúr ragadta magához a hatalmat. Ez vezetett 1282-ben a Hód-tavi csatához, amikor László kénytelen volt fellépni a kunok ellen. A Hódmezővásárhely melletti ütközet három napon át tartott, váltakozó sikerrel. Végül a király besenyő-székely lovasai döntötték el a csata kimenetelét. Az igazi vesztes azonban
ő maga volt, hiszen saját fegyveres támaszát semmisítette meg.

A nehézségeket tetézte, hogy 1285-ben betörtek az országba a tatárok. Ez volt a második tatátjárás, amikor valóban tatárok támadtak az országra, nagy pusztítást okozva. Eközben IV. László király kunjai körében múlatta idejét, talán már elfeledve a nagy előd, Szent László példáját. Azét a László királyét, aki egy ilyen támadás esetén azonnal ott termett serege élén és kiűzte az országból a betolakodókat. Ráadásul Kun László belekényszerült egy kétarcú politikába, amikor a pápai fenyegetésre hitegetéssel válaszolt, hogy elkerülje a kiközösítést. Lodomér váradi püspök már egyenesen keresztes hadjárat indítását kérte a pápától
Magyarország ellen. IV. Miklósnak azonban volt elég gondja. Többek között éppen ezekben az években veszítette el a kereszténység Akkon városát, a Szentföld utolsó erődítményét. Azt a várost, amelyben 1218-ban még II. András és keresztes vitézei is megfordultak.

Kun László kettős életének a körösszegi vár melletti táborban zajló mulatozás vetett véget. László királyt három kun bizalmasa, Árboc, Törtel és Kemence 1290 nyarának egyik éjszakáján orvul meggyilkolta. A fiatal, mindössze 28 éves király ily dicstelenül végezte életét. Tetemét, hitszegő életmódja ellenére a csanádi püspök temette el megszentelt földbe. (A kutatók egy része a sok évszázados hiedelemre támaszkodva vallja, hogy tulajdonképpen Kun László volt az utolsó Árpád-házi király, mert az őt követő III. Endre származása kétkedésre ad okot.)

A trónt a Velencéből érkező III. András (1290-1301) foglalta el. A 25 évesen trónra kerülő ifjú II. András harmadik feleségétől, Estei Beatrixtól származó
unokája volt. Az idegen földön nevelkedett király eleinte az egyházra és a köznemességre igyekezett támaszkodni. A bárók nem tűrték, hogy bárki, legyen az a törvényesen megválasztott király, föléjük emelkedjék. (Korábban említésre került, hogy II. Endre halálakor Beatrixnak menekülnie kellett az udvarból, s útközben, német földön szülte meg fiát, Istvánt. A kalandos életű ifjú a velencei Morosini Tomasinát vette nőül, s ebből a házasságból született meg András
herceg.)

A széthúzás, a trónviszály harcai 1290-ben olyan mélypontra süllyesztették az országot, ami a mongoljárás idejét idézte fel. Szerencsére az idegen földről érkezett királyra már nem vetült rá az a bizalmatlanság, mint a korábban menekülni kényszerülő Estei Beatrixra. Már csak azért sem, mert a bárók kezében – hitük szerint – a király olyan ütőkártya volt, amit bármikor ki lehetett játszani. Az ifjú királyt a két leghatalmasabb főúr Csák Máté és Kőszegi Henrik is támogatta, ami Andrásnak hitet, reményt adott. Az 1290-ben Óbudán tartott országgyűlésen bár fontos, de nehezen kivitelezhető programpontok születtek. Lényegét tekintve egy rendi állam alapjait vetették meg. A gond elsősorban az volt, hogy a bárók ragaszkodtak a korábban megszerzett javaikhoz. A király az 1291. évi gyulafehérvári gyűlésen az erdélyi szászokat is érdekeltté tette a kereskedelem fejlesztésében. A belpolitika és ezzel összefüggésben a gazdasági élet stabilizálódott, ám a külső támadásokkal is számolnia kellett a királynak. A legnagyobb veszélyt – már ekkor is – a Habsburgok jelentették. A magyar-osztrák háború, amely egyik félnek sem volt igazán érdeke, néhány kisebb összecsapást követően a hainburgi békével zárult. A magyar király visszaszerezte a korábban osztrák kézbe került nyugati
várakat és birtokokat, amelyek zöme a Kőszegi család tulajdona volt. A nagy hatalmú család – és a többi báró – azonban nem hajtotta végre a királyi határozatokat, s így az ország ismét anarchiába süllyedt.

A 13. század utolsó éveiben az Anjou-ház pápai támogatással egyre erőteljesebben jelezte, hogy igényt tart a magyar trónra. A trónra kiszemelt Anjou herceg Károly Róbert (Caroberto) már III. Endre uralkodása idején Magyarországra érkezett. Már akkor, amikor a király még élt, sőt az akkor 34 éves uralkodónak semmiféle betegsége nem volt. (Meg kell jegyezni, hogy Velencei Endre is már akkor Magyarországra érkezett, amikor Kun László még élt.) Ekkor azonban IV. László napjai már meg voltak számlálva.

Így volt ez III. Endre esetében is. A pápa egy újabb kísérletet tett, amikor a nápolyi királyi családot szerette volna a magyar trónon látni. II. Károly nápolyi király már 1300 augusztusában Magyarországra küldte unokáját, Carobertot, de a magyar király nem vette komolyan a veszélyt. Ez érthető, ha arra gondolunk, hogy ekkor már stabil volt a hatalma, szövetségesének tudhatta Albert német királyt, s a bárók egy jelentős része is mellette állt. Aztán bekövetkezett a „váratlan” esemény. Figyelmeztető jel lehetett volna, hogy 1300 végén váratlanul meghalt András anyja, Tomasina. Néhány héttel később az egyébként egészséges, 35 éves uralkodó 1301. január 14-én szintén váratlanul meghalt. A halál oka máig ismeretlen, de nincs kizárva a mérgezés, ami a lehetséges halálokok között már a
kortársak feljegyzéseiben is előfordult. Mint ahogy Ákos István nádor megfogalmazta, „Meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának a nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt.”

A király halála után azonnal megindult a harc a trónért, ami a magyar történelem egyik súlyos válságát idézte elő.

Mérleg
Szent László halálától az Árpád-ház kihalásáig két évszázad telt el. Ez a kétszáz év egyrészt folytatása volt az Árpádtól Szent László király uralkodásáig eltelt dicsőséges korszaknak. Másrészt azonban a trónviszályok, s különösen a királyi birtokok adományozása következtében a központi hatalom meggyengült. A mongoljárás is nagy vérveszteséggel járt, de sokkal többet ártott a Magyar Királyságnak, amikor a bárók kiskirályokként kezdtek viselkedni. A Csákok, Kőszegiek, Borsák, Abák, Kán László olyan óriási területeket mondhattak a magukénak, hogy a királyi hatalom jobbára csak a Duna-Tisza közti területre, illetve a Fehérvár, Veszprém térségre szorult vissza. Ennek ellenére az Árpádok egyben tartották az országot, a király elsőségét, tekintélyét senki nem vonta kétségbe. Az a csodálatos természeti, kulturális és történelmi egység, amit Kárpát-medencének nevezünk, a korabeli Európa egyik nagyhatalmának számított. Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a honfoglaló dinasztia soha nem nevezte magát Árpád-házinak, ők valójában a Turul nemzetségnek tekinteték magukat, bár ez a fogalom is csak Kézai Simon krónikájában fordul elő. A középkorban az Árpádok időszaka a szent királyok nemzetségének időszaka volt. Európa legtöbb népe ezt az országot évszázadokon át pogánynak, idegennek, barbárnak nevezte. Az Árpádok uralkodásának legnagyobb jelentősége abban állt, hogy az örökös támadások kelet, dél és nyugat felől soha nem tudták megtörni a Kárpát-medence népének függetlenségét, önállóságát. A pogánynak nevezett ország uralkodó dinasztiája adta az összes európai uralkodócsalád közül a legtöbb szentet, mi több, a magyar királyok apostoli hatalommal rendelkeztek. Ez azt jelentette, hogy a pápa sem szólhatott bele a Magyar Királyság egyházi szervezetének életébe. Az Árpádok olyan erős alapokat fektettek le, hogy Magyarország még két évszázad elteltével is önálló és független állam maradt.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

Az eddig megjelent részek itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14.