Magától értetődik, hogy minden nagyobb vallás szerepet játszik a közéletben, így van kapcsolata a politikával is.

A legtöbb ember nemcsak egy ország polgára, hanem valamelyik egyházi közösség tagja is, így rászorul mind az állam, mind az egyház támogatására. Az állam feladata elsősorban az, hogy gondoskodjék polgárainak természetes szükségleteiről: megélhetés, közösségi kapcsolatok ápolása, közlekedés, közbiztonság stb. Az egyházak feladata pedig elsősorban az, hogy segítse tagjait természetfeletti szükségleteik kielégítésében: vallásgyakorlás egyéni és közösségi szinten, vallásoktatás biztosítása, liturgiák, közös istentiszteletek rendezése.

Az az ember, aki egyszerre polgára egy államnak és tagja egy egyháznak, nem két személy, hanem csak egy. Az a normális, ha az állam és az egyház – egymás autonómiájának tiszteletben tartása mellett – együttműködik az említett szükségletek kielégítésében, mint ahogy a szülők – normális esetben – együttműködnek gyermekeik testi-lelki nevelésében.

Az állam és az egyházak teljes szétválasztása éppúgy egészségtelen, mint a szülők válása: külön-külön már nem tudják optimális módon segíteni gyermekeik fejlődését. De nem egészséges az államegyháziság, az állam és az egyház teljes egybeolvadása sem, mert a gyermekeknek szükségük van apára is és anyára is a harmonikus növekedéshez. A korrekt együttműködés esetén az állam segíthet az egyháznak, például a templomok karbantartásában, a lelkipásztorok anyagi támogatásában; ugyanakkor az egyház is segít az államnak: iskoláiban világi tudományokat is oktatva, részt véve a betegápolásban, a szegények gondozásában stb. Ahol minőségi lelkipásztori munka folyik: jobb az adómorál, a munkamorál, a közbiztonság és jobb állapotban vannak az állam számára is értéket jelentő egyházi műemlékek…

A fenti megfontolások alapján ideálisnak mondható a mai magyarországi helyzet és általában a kelet-európai országok helyzete. Ezzel szemben nem tekinthető optimálisnak az egyház és az állam teljes szétválasztása, ami Nyugat-Európában általános. Franciaországban például én nem mehetek be püspöki mellkereszttel egy polgármesteri hivatalba, a ruhatárban el kell felejtenem azt is, hogy egyáltalán keresztény vagyok… Ugyanakkor a vallásos polgármester sem vethet keresztet magára, ha világi hivatalnoki minőségében belép egy templomba például azért, hogy azt vendégeinek megmutassa. Ő ott nem az egyház tagja, hanem a laikus állam képviselője…

Az iszlám államok általában az ellenkező végletet képviselik. A Koránból és a szunnákból táplálkozó saría törvény vagy teljes egészében (mint például Iránban vagy Szaúd-Arábiában) vagy jelentős részben beleépül az ország törvényhozásába, beleértve a büntető törvénykönyvet is. Több országban az, aki tiszteletlenül említi Allah-ot, Mohamedet vagy a Koránt, az életével játszik: halálra ítélhetik és ki is végezhetik.

1948. dec. 10-én – Szaúd-Arábia kivételével – az összes iszlám állam képviselői aláírták az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát – azzal a megjegyzéssel, hogy az csak „a saría törvénnyel együtt érvényes”. Úgy látszik, hogy az ENSZ illetékesei már akkor is olyan ostobák (vagy jellemtelenek) voltak, mint napjainkban: nem vették észre – vagy nem akarták észrevenni -, ez az aláírás csak egy színjáték volt a muszlimok részéről. A nyilatkozat lényege az, hogy a törvény előtt minden ember egyenlő. A saría lényege pedig ennek pont az ellenkezője: a rabszolgák, a káfírok és a nők nem egyenlőek az igazhitű muszlim férfiakkal…

Szerző: Márfi Gyula