A világ aggodalommal figyeli Afganisztánt, s azon tűnődik, mi történik majd a húsz éven át megszállt országgal az amerikai csapatok kivonulása után.

„Nem azért mentünk oda, hogy nemzetet építsünk” – mondta a minap Joe Biden, és tényleg nem. Azért mentek oda – többek között –, hogy véget vessenek az Al-Kaida működésének és levadásszák Oszama bin-Ládent. Az eufória azonban, amelyet a háború kezdeti sikerei – a Talibán szinte teljes leverése, illetve Oszama és csapatai Pakisztánba menekülése – eredményeztek, mára elolvadt. A megszállásnak persze a helyiek számára is voltak előnyei, úgymint jogok a nőknek és a gyerekeknek, plurális politikai rendszer, vagy a szabad választás és vállalkozás lehetősége. 2014-től azonban a többpárti demokráciával dacolva Ghani elnök egy szűk politikai klikk kezébe adta a döntéshozatalt. Az egyre növekvő feszültségek, illetve a szovjeteket is beszámítva immár több mint négy évtizedes szüntelen háborúskodás kimerítette a népet, s a társadalom egyes rétegeiben újra előhívta a tálibok iránti rokonszenvet. Az emberek stabil kormányzásra vágynak, ami akár egy tálib vezetést is jelenthet, ők pedig jó eséllyel ragadhatják magukhoz a hatalmat, tekintettel arra, hogy jelenleg az ország harmada felett gyakorolnak teljes ellenőrzést, de akad olyan jelentés is, amely szerint ez inkább 85 százalék.

A Talibán saját bevallása szerint a békés tárgyalás híve, ezzel szemben Austin Scott Miller tábornagy, aki a megszálló amerikai csapatok utolsó főparancsnoka volt, azt vizionálta a Képviselőház külügyi bizottsága előtt, hogy káosz és vérontás várható. A polgárháború sokak szerint elkerülhetetlen, s egyelőre még az sem biztos, hogy a külügyi alkalmazottak maradnak-e, vagy az amerikaiak teljesen magára hagyják az országot augusztus 31. után. A kivonási terv legrosszabb változata az lenne, ha nem csak a katonai és állami alkalmazottakat, de minden amerikait ki kellene menteni. Hasonló evakuálási válsággal egyébként már Vietnámban és Irakban is szembe kellett nézni az USA-nak, de egyik sem volt maradéktalanul sikeres. A legsúlyosabb veszély azonban arra a több százezer emberre vár, akik a megszállás 20 éve alatt együttműködtek a nyugati kormányokkal és haderőkkel: önkéntes fegyveresek, biztonságiak, tolmácsok, beszállítók és újságírók. Sokan sürgetik a „menekülő-vízum” program felgyorsítását, 2014 óta mintegy 26 ezer ilyen vízumot bocsátottak ki, de a programba be kellene vonni Oroszországot, Kínát, Indiát, Pakisztánt, sőt Iránt is, s ami azt illeti, ennek esélye a nulla felé konvergál.

Mi történik, ha a Talibán hatalomra kerül? Elsőként visszaállítanák az iszlám törvénykezés, a saría radikális formáját, legalábbis erről beszélt a 38 éves Gul Rahim, tálib bíra, a Bildnek adott interjújában. Beszámolt még két nemrég hozott ítéletéről is, amely szerint egy férfinek a kezét vágták le, miután az betöréses lopást követett el, egy másik esetben pedig emberrablókat és embercsempészeket akasztatott fel. Elmondta még, hogy a homoszexuális férfiakra kövezés vár, vagy egy magas fal elé állítják őket, amelyet aztán rájuk döntenek. A nők előzetes engedéllyel elhagyhatják majd az otthonukat, és iskolába is járhatnak, amennyiben a tanár nő, és mindannyian viselik a kötelező hidzsábot. Megjegyzem, nem Afganisztán az egyetlen muzulmán ország, ahol hasonlók a szabályok, csak azokkal a kevésbé szegény országokkal egészen más a fényes tekintetű Nyugat nexusa.

Egyesek számára persze mindez rettenetes, másoknak üdvözlendő, s bár véleményünk nekünk is lehet, nem dolgunk megmondani, ők hogyan éljenek. Azt ugyanis mi sem szeretjük. S úgy tűnik, erre az USA is kénytelen így tekinteni, remélve, hogy Afganisztán egy jövőbeni tálib uralom alatt nem válik újra terroristaparadicsommá, amely ismét veszélyt jelentene (nem csak) a nyugati világra. Mindenesetre az amerikaiak az ott töltött két évtized alatt azt is megtanulhatták – sok egyéb mellett –, hogy az ellenség ellensége nem feltétlenül jó barát.

A bacha bazi (fiújáték) gyakorlatára szakértők már a ’80-as években felfigyeltek, amikor a szovjetekkel harcoló mudzsahedin parancsnokok fiatal fiúkat toboroztak a falvakból, szexuális kapcsolat, azaz pedofília céljából. Ez is oka volt annak, hogy a ’90-es évek közepén a népharag életre hívta a tálibokat. A gazdag és prominens pastuk ugyanis előszeretettel öltöztetik női ruhába a kisfiúkat és táncoltatják a rendezvényeiken, de olykor még feleségül is veszik őket. Miután azonban ezek a jóravaló afgánok szövetségesként léptek fel a tálibok elleni harcban, az amerikai katonáknak tudomásul kellett venniük, hogy pedofilokkal karöltve harcolnak a nemes ügyért. Későbbi interjúkból és bírósági vallomásokból derült ki, hogy a katonákat és a tengerészgyalogosokat arra utasították, ne avatkozzanak be, még akkor sem, ha az afgán szövetségesek a katonai bázisokon erőszakolják a kisfiúkat. Merthogy ez a kultúrájuk része. Némelyeknél azonban elszakadt a cérna, s a katonaság büntetésével kellett szembenézniük, ahogy annak a két amerikainak is, akik azért vertek agyba-főbe egy afgán parancsnokot, mert az egy kisfiút az ágyához láncolt. Az amerikai stratégia szempontjából azonban az USA-nak együtt kellett működni azokkal, akik ugyan rosszat cselekedtek, de mégsem jelentettek nemzetbiztonsági fenyegetést, szemben a tálibokkal.

Dee Brillenburg Wurth, az Egyesült Államok afganisztáni missziójának gyermekvédelmi szakértője úgy nyilatkozott a jelenségről, hogy

„tetszik vagy sem, a tálibok alatt több jogállamiság volt”.

Ebből pedig az következik, hogy azok az afgánok, akik veszélyben érzik a gyerekeiket, üdvözölni fogják a védelmet nyújtó tálib vezetést, amely úgy takarítja el a pedofilokat, mint a huzat. Hacsak azok nem menekülnek egy gazdag és befogadó kontinensre…

Joggal tehetjük hát fel a kérdést, az Európai Uniónak ehhez mi köze?

Egyrészt az, hogy miután az USA-t hamarosan 11 ezer kilométer és egy óceán választja el a jórészt maga okozta problémától, azonosítatlan embertömegek indulnak meg, akik közül lehetetlenség lesz kiszűrni a terroristákat. Nem mintha az afgánok többségével bármit is kezdhetne Európa, ahogy az elmúlt években ez be is bizonyosodott. Másrészt az eddig gyatrán működő visszatoloncolás az új helyzetre tekintettel teljesen le fog állni, így például a bécsi gyilkosok továbbra sem toloncolhatóak vissza. A washingtoni külügyminisztérium szócsöve, a Foreign Policy parancsba is adta, hogy

„az EU-s államoknak, különösképpen azoknak, akik részt vettek a NATO-misszióban, ki kell venniük a maguk részét az afgán menekültek elszállásolásából”, s önérzetesen még azt is hozzátette, hogy az önző európaiak „az elmúlt években azzal a kifogással deportálták őket, hogy nem háborús menekültek, hanem gazdasági migránsok. Most viszont az országban teljes körű polgárháború dúl”.

Egy szó, mint száz, a nemzeti konzultáció kérdései között nem csupán megszokásból szerepel a migráció, s a miniszterelnök sem kampányfogásnak szánja, amikor az amerikai csapatkivonások borítékolható következményeiről beszél. Így áll a helyzet, és ez nem jó. Nagyon nem. Egyedül talán a fanatikus jogvédők és a nyílt társadalom szerelmesei csorgathatják nyálukat a polgárháborús aduászra, amikor Európa kapuit újfent muzulmán tömegek döngetik majd.

Fotó: AFP / A tálib küldöttség tagjai Katarban