Az egyik Facebook-barátom, aki nemcsak a hálón a barátom, a következőket posztolta: „Vigyázat! Katasztrofális híreim vannak a második covidoltást követő mellékhatásokról. Öt héttel ezelőtt kaptam meg, és ez alatt az öt hét alatt pontosan öt héttel öregebb lettem.”

A Facebook-algoritmus szigorú figyelmeztetése fél órán belül megérkezett: nem odavaló, téves információ, a felhasználó legyen kedves a Facebook covidinformációs központját felkeresni, ezt a hírt mostantól mások már nem láthatják. Azon kívül, hogy az ember másodszor is jót derül, de ha eközben elgondolkodik, akkor a torkán akad a nevetés. Itt tartunk? Vége a humornak, ha a magasságos Fb. úgy akarja?

Mert annyira hülye az algoritmusa, azaz annyira korlátoltak azok, akik programozták, hogy az információt nem tudja megkülönböztetni a humortól? Igen, annyira hülye. De nem ez a baj. A baj sokkal mélyebbről gyökerezik és a kihatásai beláthatatlanok. Hová jutottunk, hogy néhány világot behálózó adatgyűjtő privát cég mondja meg nekünk, hogy mit mondhatunk és mit nem?

Rettenetes bajok vannak a szólásszabadsággal világszerte. Újságírókat gyilkolnak meg – itt, a szomszédban is –, szállítják le az eltérített repülőről, megölik, feldarabolják és sósavban oldják fel egy NATO-országbeli nagykövetségen, kínozzák meg vagy vágják le a fejét. Mi szörnyülködünk, de igazán nem foglalkozunk vele, egészen addig, amíg a cenzúra ilyen nevetségesen piti formában szembe nem jön velünk a Facebookon, a YouTube-on vagy a Twitteren. Akkor pedig vérmérsékletünk szerint vagy felháborodunk vagy behúzzuk fülünket- farkunkat, de tenni nem nagyon tudunk ellene. És ez a baj.

Annak ellenére, hogy az európai országokban nem hajszálra ugyanaz a helyzet, de vannak egységes tendenciák, mivel a világhálót majdnem mindenki használja. A covid nevű pandémia pedig végképp a felszínre hozta az amúgy is meglévő összefonódásokat és fonákságokat.

Németországban sokáig nem volt probléma a szólás- és véleményszabadsággal, bár életem egyetlen általam kezdeményezett perét éppen ebben a témakörben folytattam le, és akkor még – 2005-ben – meg is nyertem. Ugyanis írtam egy cikket arról, hogy a tartományi fogorvosi kamara egyik napról a másikra megvonta az anyagi támogatást azoktól a mellékállásban szaktanárként dolgozó fogorvosoktól – (így tőlem is) –, akik bevitték a szakközépiskolába a valóságot, azaz mindennapi gyakorlati tapasztalataikat az oktatásban hasznosították.

A cikk ugyan a fogorvosi kamara rövidlátása ellen fogalmazódott, de az iskolai tanárok sértődtek meg miatta és az iskola felügyeleti szerve, azaz az illetékes kormányhivatal engem a cikk miatt megrovásban részesített, ami természetesen belekerült a személyzeti aktámba. Ez hidegen is hagyhatott volna, mert az iskolai oktatásom honoráriuma legfeljebb egy jó vacsorára volt elegendő, azaz a megélhetésem nem függött tőle.

De akkor – és ma is – úgy gondoltam, hogy ekkora butaságot azért nem lehet annyiban hagyni, hiszen két dolgot árult el ez a megrovás: egyrészt, hogy a tanároknak súlyos problémáik voltak a szövegértelmezéssel, másrészt, hogy a felettes hivatalnak súlyos problémái voltak a német alkotmány szövegének gyakorlati alkalmazásával. Utóbbit a fiatal bírónő két perc alatt meg is állapította, és felvilágosította a hivatalt, hogy két jogi viszony közül az alaptörvényt kell előnyben részesíteni, tehát a véleményszabadság előbbre való a munkáltatóval szembeni lojalitásnál. Azaz akkoriban még minden a legnagyobb rendben volt.

Aztán jött 2010. Thilo Sarrazin egy szociáldemokrata közgazdász, volt berlini szenátor, a „nemzeti” azaz szövetségi bank egyik igazgatója, elgondolkodott egy kicsit az ország általános helyzetéről, a már 2015 előtt is meglévő bevándorlás társadalmi hatásairól. Többek között arra a következtetésre jutott, hogy a muzulmán bevándorlók jelentik az egyetlen igazi problémát, mindenki más elég jól belesimul a német társadalomba.

A könyvből nagy botrány lett, Sarrazint „közös megegyezéssel” eltávolították az állásából, ami őt anyagilag körülbelül annyira érdekelte, mint engem az iskolai megrovás, mert a művét sok százezer példányban adta el, és az azóta megjelent újabb könyvei is kivétel nélkül bestsellerek lettek, azaz a szerzői jogdíjak bőven pótolták a keresetkiesést.

A fősodratú értelmiség legnagyobb bánatára Sarrazin egyetlen tényszerű megállapítását sem lehetett soha jogilag támadni, mert olyan pontosak voltak az idézett számok és a feltárt összefüggések, hogy legföljebb a következtetései voltak vitathatóak, ami viszont akkor még a véleményszabadság tárgykörébe esett. A kancellár asszony csak annyit mondott a könyvről, hogy „nicht hilfreich”, azaz hogy nem hasznos. Állítólag nem is olvasta…

Viszont a német társadalom mélyen hallgatott, senki sem ment ki az utcára, hogy tiltakozzon egy szerző meghurcolása, megrágalmazása, ellehetetlenítése ellen, vették és olvasták a könyvet, de a szerző szabadságjogait illetően hallgattak, mint a sír. Én innen számítom a német véleményszabadság jelentős csorbulásának a kezdetét.

A kiváló cikk teljes terjedelmében itt olvasható