„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra … amely soha nem hagyta magát legyőzni.

Baranyai Decsi János, a Marosvásárhelyi Református Főiskola tudós tanára 1598-ban így ajánlotta a felvidéki Thelegdi János rovásírás tankönyvét:

„…Ezen betűket bárki igen rövid idő alatt, igen könnyen… megtanulhatja. Miért is ezen betűket nemcsak arra tartom érdemesnek, hogy minden iskolában tanítsák és a gyermekekbe csepegtessék, hanem arra is, hogy minden rendű honfitársunk, gyermekek, öregek, asszonyok, nemesek és parasztok, egy szóval mindazok, akik azt akarják, hogy magyarnak neveztessenek, tanulják meg.”

Mi is az a rovásírás?

A rovásírás egy jellegzetes, vonalas, többnyire egyenes szárú betűkből álló régi írásfajta, amely minden íráshordozóra, (kő, fa, fém, pergamen, papír, selyem, stb.) alkalmazható. Rovásírása más népeknek is volt (például pelazg, föníciai, etruszk, görög, germán, türk), azonban írástörténeti kutatásaim azt bizonyítják, hogy ezek a magyarok elődeinek rovásírásából fejlődtek ki.

A magyar rovásírás nemzetünk legértékesebb művelődéstörténeti kincsei közé tartozik, használata a hagyományőrzés nemes formája. Sajnos tananyagként még nem került be a tantervbe, bár szakkörök szervezhetők a tanítására. Szerencsére van néhány tanár, aki említi, így például Bánhegyi Ferenc az Apáczai Kiadónál megjelent Hon- és népismeret című tankönyvében.

Forrai Sándor munkásságáért 2013-ban Magyar Örökség Díjat kapott, majd 2014-ben a rovásírás bekerült az Unicode-ba, az írásrendszerek nemzetközi szabványába. Azonban egyik sem hivatalos ajánlásra, hanem a „dilettánsnak” bélyegzett magánemberek kezdeményezésére történt.


Krónikásaink, történetíróink is megemlékeztek régi írásunkról, többek között Kézai Simon, Kálti Márk, Thuróczy János, Antonio Bonfini, Verancsics Antal, Szamosközi István, Bél Mátyás és szkíta-hun írásnak nevezték. A rovásírás elnevezést a 20. század elején Tar Mihály juhász, aki őseitől tanulta és Fadrusz János, legnagyobb szobrászaink egyike, a kolozsvári Mátyás szobor alkotója adta régi írásunknak, amellyel tökéletesen kifejezték fába róható, kőbe véshető, papírra egyaránt írható jellegét. Székely-magyar rovásírásnak is nevezik, mivel legtöbb emlékét a székelyek őrizték meg számunkra. 1945. utáni fennmaradása a cserkészmozgalomnak is köszönhető.

Rovásírásunk magyar nyelvünkkel együtt fejlődött, mert minden hangunkra van benne jel, ezért mondhatjuk, hogy a mienk és nem vettük át senkitől. A betűírások közé tartozik, ahol minden hangot egy külön betű jelöl, így még a
legelvontabb fogalmat is könnyen le tudjuk jegyezni. Amikor a 10-11. században át kellett térnünk a latin betűs írásra, ebben 13 hangunkra nem volt jel (TY, GY, NY, LY, SZ, ZS, CS, K, J, Á, É, Ö, Ü). Így alkalmatlan volt szép magyar nyelvünk lejegyzésére és írásbeliségünket erősen visszavetette.

Bizonyíték a rovásírás arra, hogy köznépünk jelentős része értett a betűvetéshez, olyan korokban, amikor még a frank császár, Nagy Károly sem tudott írni, saját életrajzírója, Einhard tanúsága szerint. Ebből a korból (7-8. század) származik a Szarvasi Tűtartó, köznépi női sírból került elő és 60 rovásjelből álló szöveget karcolt a juh csontba írástudó készítője.

Keresztény névünnepek rovás botnaptáron

Legismertebb rovásemlékeink közé tartozik a gyergyószárhegyi, körülbelül 200 szavas rovás botnaptár a 11. és 13. század közötti időszakból. Luigi Ferdinando Marsigli olasz gróf másolatában maradt fenn. Marsigli kétségkívül a 17-18. század legnagyobb hatású külföldi személyisége. Nem csak kalandos élete, hanem művelődéstörténeti hagyatéka miatt is. 1658-ban született Bolognában és ugyanott hunyt el 1730-ban. A közbeeső időben azonban nem sokat tartózkodott otthon. Többek között térképész, hidrológus, botanikus, csillagász, könyvgyűjtő, író, rajzoló, festő, természettudós, hadmérnök, titkos ügynök volt. Egyszer báránybőrbe rejtőzve szökött meg a török fogságból. Volt török pasa rabszolgája Budán, később ugyanott, a várat visszafoglaló császári tábornok.

Marsigli 1682 őszén, 24 évesen, a török elleni harcok önkénteseként érkezett hazánkba, ahol több mint húsz évet töltött kisebb megszakításokkal.


Marsigli 1690-ben Gyergyószárhegyen, talán a ferences kolostorban, vagy valamelyik ottani kápolnában lemásolt egy botra rótt székely naptárt, ezzel legterjedelmesebb rovásemlékünket mentette meg.

A naptár három részből áll: 1. keresztény ünnepek és az egyház jeleseinek névünnepei, 2. Jézus életével kapcsolatos bibliai város és személynevek, 3. Vegyes feljegyzések. Ezeken kívül Marsigli kézirata még egy rovás ábécét is tartalmaz.


A boton több mint kétszáz szó volt olvasható, ebből következtetve körülbelül 130-150 cm. hosszúságú, négy oldalának szélessége pedig 2-3 cm. lehetett. A botot és a másolatot, vagy csak a másolatot Marsigli hazaküldte gyűjteményébe, amelyet a Bolognai Egyetemi Könyvtárban őriznek. A botnaptár másolata az 54. kötetben található, ahol Marsigli ezt írta olasz nyelven: „A Székelyföld régi scita lakói nyelvének fára faragott gyűjteménye, mely a katholikus hitre először áttértek használatára a mozgó* ünnepek naptárát tüntette fel, s amelyet ugyanazon fadarabról magam gyűjtöttem s küldtem el olaszországi gyűjteményembe akkor, midőn Erdély szorosait elzártam.” (*Nem a mozgó, hanem az állandó ünnepek naptáráról van szó).

A botnaptár közkinccsé tételét Dr. Sebestyén Gyula néprajzkutatónak köszönhetjük, aki tanulmányt, megfejtést készített és fényképekkel együtt az 1915-ben megjelent, A magyar rovásírás hiteles emlékei című könyvében közzétette. Véleménye szerint a naptár Árpád-kori.

A naptár betűinek száma 914 lenne, de a gyakorlott rovó rövidítéseket, azaz összerovásokat, ligaturákat, és magánhangzó kihagyásokat alkalmazott helymegtakarítás céljából, így a jelek száma 671 lett. A botnaptárt az elhasználódás miatt időnként újra rótták és kiegészítették. A római kereszténységre való áttérítés idején készülhetett az első példány, tehát a 11. században, amikor a hívek még jobban ismerték a rovást, mint a latin betűket. A magyar szentek közül István, Imre, László és Erzsébet szerepelnek. Ezek szerint a 13. században is kiegészítették.

Hat Boldogasszony ünnep van a naptáron, november 21-től december 13-ig kimaradtak a napok, talán másolási hiba miatt, így nincs rajta a december 8-i Mária ünnep. A Botnaptár utolsó szava az ÁLDÁS szó, az ősmagyar vallás köszöntése, ezt a másolaton erősen áthúzgálta valaki, de olvasható.


Bárczy Zoltán rovásírás kutató a szálka és görcsmentes jávorfából (juharfa, iharfa) elkészítette a rovásbot másolatát, ezt Forrai Sándornak ajándékozta. Kisari Balla György tudományos térképész kérésére Gurmai Ferenc, a Néprajzi Múzeum fafaragója három példányban rótta juharfa botra a székely naptárat. Gurmai egyik másolatát Kisari Balla György Bolognába vitte, ahol a gróf hagyatékát tartalmazó gyűjteménybe került.


A külföldi tudósok közül talán Marsigli tett a legtöbbet a Kárpát-medence természeti és művelődéstörténeti kincseinek legalább papíron való megőrzéséért. Azonban véleményét a magyarságról az őt alkalmazó Habsburgok szemüvegén keresztül alakította ki. Amikor a francia Napkirály, XIV. Lajos a Rákóczi szabadságharc megsegítésére akarta küldeni, Marsigli ezt visszautasította, mert „felfogása szerint a törvényes uralkodó ellen lázadókkal nem harcol együtt” (Kisari Balla Gy. 2005).

2003-ban megjelent könyvemben ezt írtam Marsigliről: „…megérdemelné, hogy tiszteletbeli magyarrá válasszuk és talán jobb időkben megvalósul Forrai tanár úr álma, hogy Ópusztaszeren szobrot állítanak neki.” Ezt a rajongást ma már árnyalja, hogy a gróf nem ismerte fel a Rákóczi szabadságharc jelentőségét. Hadmérnöki tapasztalatával bizonyára diadalra vitte volna szabadságharcunkat, megmentve ezzel több ezer értékes magyar életet és máig ható politikai előnyöket szerezve hazánknak. Életéről bővebben olvashatnak Beliczay Jónás, Forrai Sándor, Kisari Balla György, Sebestyén Gyula, Veress Endre, Vékony László műveiben.

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8.

Friedrich Klára írását közzétette:
Bánhegyi Ferenc

(Címkép forrás: meska.hu)