Igazán mozgalmas hétre tekinthetünk vissza, a forró nyár beköszönte ellenére sem mondhatjuk, hogy álmosító, unalmas napokra ébredtünk volna. Az országgyűlés határozottan, a szivárványos hangzavar ellenére is elfogadta a gyermekvédelmi törvény módosítását, a Puskásban a magyar válogatott két ízben tette ki szívét-lelkét a stadion gyepére, minek következtében örömkönnyekkel zártuk a második felvonást, a miniszterelnök pedig jól artikuláltan foglalta össze az Európai Unió jövőjével kapcsolatos magyar elképzeléseket. Szóval, építkeztünk.

Pontosabban folytattuk az építkezést, azt a tevékenységet, amely a rombolás ellentéte. Eme építkezés egyik szimbolikus beteljesülése volt a szombat esti francia-magyar mérkőzés parádés gólja, majd végeredménye: döntetlen a világbajnok csapat ellen. Mindezt egy olyan stadionban, amely építése, s léte megannyi kritikát kapott és kap ma is. Mert minek, úgyse, akkor se. Aztán mégis. Karácsony a stadionstopja, Fekete Győr meg a NOlimpiája dacára szelfizett ott, a gyűlölt stadionban. Fő a következetesség.

A gyűlölet persze sosem következetes, s ennek iskolapéldáját az LMBTQ-közösség hisztériája ékesen példázza, amely a gyermekvédelmi törvény elfogadása után zúdult a magyar kormányra, s a törvény támogatóira, azaz a többségi társadalomra. Ha a gyűlöletben logikát keresünk, az alábbiakat mondhatjuk el: felismerhető szóhasználatáról, indulatáról és egzaltáltságáról.

Lemond a megismerésre és megértésre való törekvésről, nem árnyalt, célja a másik megsemmisítése; az ne is létezzen. Nem érvel, csak ürügyet keres, s gyakorta tünteti fel magát az áldozat szerepében. A gyűlölet nem képes gondolkodni, véleményét árnyalni, mivel rég átadta magát elfogultságának, ezért maga sem észleli, amikor hamisít. Márpedig természetéből fakadóan szüksége van a hamisításra. Rossznak akarja látni és láttatni a másikat, ez pedig hamisítás és torzítás nélkül nem megy. Be kell sároznia, le kell rántania, el kell vitatnia az erényeit, meg kell rágalmaznia, indulatból vagy tudatosan félre kell magyaráznia a másik tetteit. S minél inkább tombol, minél radikálisabb, annál többet téved. Tévedése pedig megszégyenülését hozza el, ami miatt ismét az áldozatát okolja, és tehetetlennek érzi magát, hiszen nem ért célba.

Mivel a gyűlölet nem megismerni akarja a másikat, hanem eltaposni, ezért vádakat fogalmaz meg. A vádak egyenkénti cáfolata persze semmin sem változtat, mert a szándék volt előbb, a módszer és az eszköz csak utána. Minden megcáfolt vádra jut tíz újabb. Persze a vád is csak álca, amely segítségével a gyűlölet objektív, igaz köntösbe bújik. Végül pedig odáig fajul, hogy azokat is gyűlöli, akik nem osztják gyűlöletét.

Erről is szól a nyugati világból kisarjadt, s hódító útjára indult meleg-, vagy kibővített nevén LMBTQ-lobbi, amely magyarországi zsákmányszerző körútját most megakasztotta a gyermekvédelmi törvény. Mert innentől kezdve nem lehet csak úgy bemenni az iskolákba, óvodákba, és a szülők beleegyezése nélkül, az érzékenyítés hazug leple alatt a homoszexualitást és egyéb devianciákat népszerűsíteni. És ez elviselhetetlen számukra. Ezért a közösségi médiát elöntötte az inkoherens, képtelen vádaskodás, a hisztéria és az arcpirító hazugságok. Az áldozati köntösbe bújt aktivisták őrjöngését pedig messze viszi a szél, egészen Brüsszelig, sőt, még az Óperencián is túlra, a szivárvány hazájába. Bár ott most épp egy másik varázslattal vannak elfoglalva, többek között szobrot állítottak egy afroamerikai drogos bűnözőnek.

Zárójelben jegyzem meg, hogy míg a #metoo mozgalom számára az is tárgyiasítás és szexualizálás, ha egy férfi megdicséri egy felnőtt nő haját/ruháját/kinézetét, addig az LMBTQ-k számára teljesen rendjén való óvodás gyerekek traktálása buzimesékkel, deviáns emberek, például nőnek öltözött, randa, szőrös férfiak előadásában. Mert egy felnőtt nő nem bír el egy disznó viccel, ellenben az ovisok értelemszerűen képesek helyén kezelni az aberrációt. Mondanom sem kell, a #metoo és az LMBTQ aktivistáinak tábora jelentős metszettel bír, de még ennél is gyönyörűbb, ahogy a haladó politikai elit egyszerre áll ki mindkét, egymással totálisan szemben álló, beteg divathóbort mellett. Persze mi, konzervatívok vagyunk a hülyék, ha ebben némi ellentmondást vélünk felfedezni. Zárójel bezárva.

Az építés ellentéte tehát a rombolás, s ha már megemlítettük Brüsszelt, nézzük a kinyilatkoztatásra szakosodott, ám a cselekvést és felelősségvállalást mellőző uniós elit eredményeinek számszerű mérlegét. Az EU míg 2008-ban a világ GDP-jének 25 százalékát adta, 2019-re ez 18 százalékra zsugorodott, s míg 2008-ban a világ összes ipari hozzáadott értékének 22 százalékát adta, ez 2019-re 15 százalékra csökkent. Míg 2001-ben a világ 50 legnagyobb cége között 14 volt európai, ma mindösszesen ezt csak 7 vállalat mondhatja el magáról. Jelenleg a világ 10 legnagyobb pénzügyi központja közül egyetlen egy sem választott magának európai uniós helyszínt. Szabadalmak tekintetében pedig, míg 30 évvel ezelőtt az EU 7-szer annyi szabadalmi bejelentést tett, mint Kína, ma Kína 14-szer annyit tesz, mint az Európai Unió. Szintén az elmúlt három évtized mérlege, hogy míg az USA több mint 30 százalékkal növelte a katonai kiadásait, Kína a kilencszeresére emelte, addig az EU ott áll, ahol 30 éve. Eközben pedig polgárainak mindössze csak a negyede gondolja azt, hogy a következő nemzedék jobban fog élni, mint a jelenlegi.

Ezek a jogállamiságot és szivárványos többletjogokat hörögve követelő uniós elit valós eredményei. A számok nem hazudnak, a kinyilatkoztatásokból pedig még sosem épült semmi. A helyzet nem épp megnyugtató, nekünk azonban nincs okunk a kardunkba dőlni. Megszoktuk már, hogy ellenszélben kell élnünk, s építenünk, van benne gyakorlatunk. Csak tegyük a dolgunkat, s menjünk előre a magunk vágta ösvényen, higgadtan, kimérten; úgyis, ha göröngyös az út, akkor is, ha elbizonytalanítanak. Vegyünk példát a nemzeti válogatott tagjairól, akik elhitték, hogy sikerülhet, a nehézségek ellenére. És sikerült is. Mégis sikerült.

A kiemelt kép illusztráció / 2022plusz