„Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották” – tudhatták meg 1958. június 16-án a sajtóból a magyarok, akkor már második esztendeje szenvedték el a kádári kommunista hatalom megtorlását. Bár a helytartónak nevezett, a tömeges megtorlásokért felelő Kádár János Nagy Imre és társai kivégzésével próbálta megtörni a nemzet gerincét, éppen ezen a napon, az 1989. június 16-i újratemetésen folytatódott a magyarság háborús megszállásokkal félbetört történelme.

Az 1958. június 9-15. között lezajlott zárt és gyorsított bírósági eljárás során Nagy Imrét és társait a népi demokratikus államrend elleni szervezkedésben való részvétellel, illetve szervezkedés vezetésével, a volt miniszterelnököt ezenkívül hazaárulással, Malétert pedig zendüléssel is vádolták. A vádak alapján lehetett tudni, hogy Nagy Imrére halálos ítélet várt, de Maléter Pál és Gimes Miklós újságíró ugyancsak erre számíthatott. A per koncepciós jellegét az is alátámasztja, hogy a volt kormányfő kettejük közül egyikkel sem volt közelebbi kapcsolatban.

A per alatti törvénytelenségekre jellemző, hogy a vádlottak a vizsgálati szakaszban nem konzultálhattak ügyvédjeikkel, akiknek pár nap alatt kellett elolvasniuk a több ezer oldalas peranyagot. A zárt tárgyalás is sértette a vádlottak jogait. 

Az 1986-tól feléledő, a Kádár-diktatúra által rendszerint brutális eszközökkel feléledő, a kommunista hatalommal szembeni tömegtüntetések sorába illeszkedett a Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulójára a  Történelmi Igazságtételi Bizottság kezdeményezett 1988. június 16-ra.

Az eseményt a Belügyminisztérium ellenséges, ellenforradalmi akciónak minősítette, ezért a rendőrség aznap az 1986. március 15-i „lánchídi csatához” hasonló módszerekkel lépett fel – írta az ujkor.hu.

Aznap délután a Batthyány-örökmécseshez vezető utakat lezárták, ám 100-200 fő mégis megjelent a helyszínen. A rendőrség 16 személyt – köztük Tamás Gáspár Miklóst, Demszky Gábort, Hodosán Rózát és Orbán Viktort – állított elő, Könczöl Csabát pedig gumibottal bántalmazták.

Nagy Imre, az 1956-os forradalom miniszterelnökének és társainak 1989. június 16-i újratemetése a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseménye volt.

Budapesten, a Hősök terén reggel 7 óra után néhány perccel még folytak az előkészületek. Az előző napokban gigantikus ravatallá alakított Műcsarnok homlokzata előtt már a helyükön sorakoztak Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsói és az ismeretlen mártírokat jelképező koporsó, melyre az 1956-os forradalmat szimbolizáló lyukas magyar zászlót terítettek.

10 óra 10 perckor a virágot hozók lassan kígyózó sorba rendeződtek, a hangszórókból felhangzott az 1956-ot követő kivégzések áldozatainak névsora, Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül sorolták a neveket.

12 óra 30 perckor pedig egy percre megállt az élet és országszerte megszólaltak a harangok. A járókelők egy perces néma megállással, a gépjárművezetők megállással és dudálással tisztelegtek Nagy Imre és mártírtársainak emléke előtt.

Június 16-a a bolsevizmus összeomlását, a rendszerváltást követően végleg történelmünk egy fontos dátumává vált: az Országgyűlés 1996. évi LVI. törvényben rendelkezett Nagy Imre mártírhalált halt magyar miniszterelnök és mártírtársai emlékének törvénybe iktatásáról.

Mindezeken túl egy másik június 16-a is bekerült amagyar történelembe. Ugyanis 1991-ben, ezen a napon hagyta el hazánkat az utolsó – addig „ideiglenes hazánkban állomásozó”  – szovjet csapatot szállító vonatszerelvény.

Az írás teljes terjedelmében a Hirado.hu-n, itt olvasható.