Az iszlám következetesen elutasítja a reinkarnációt, mint a kereszténység is. Hogy mi történik az emberrel a halál előtt, a halálban, illetve a halál és a feltámadás közt, erről vélemények vannak, de biztos tanítás nincs.

A keresztény tanítás szerint a halál után Isten azonnal megítéli lelkünket, amely vagy a mennyországban, vagy a purgatóriumban vagy a pokolban várja a test feltámadását. (Zárójelben megjegyzem, hogy a halál közeléből visszatért, többnyire – orvosok által – újraélesztett emberek egy része másodpercek alatt átélte egész addigi életét vagy annak egy jelentős részét annak erkölcsi kiértékelésével együtt, és ez azt valószínűsíti, hogy a halálban lelkünk kilép az időből, és ha nem is részesül az idő feletti örökkévalóságban, az időhöz kötött várakozás sem lehet osztályrésze…)

Mindenesetre az Utolsó nap (a Feltámadás Napja vagy Utolsó Ítélet) az iszlám hitnek éppúgy alapja, mint a mi hitünknek. Jézus szavai szerint „azokban a napokban …a Nap elsötétedik, a Hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek” (Mk 13, 24-25). A Koránban hasonlókat olvasunk: „A Nap felgöngyöltetik, …a csillagok lehullanak, … a hegyek elmozdíttatnak, …a tengerek lobogó lánggá változnak” (K 81,1-6); „és azon a napon, amikor megfúvatik a Trombita, megretten az, aki az egekben és a földön van. …És látod a hegyeket, amiket élettelenül mozdulatlannak gondoltál, elindulni, mint a felhőket…” (K 27,87-88).

Az Utolsó Nap nemcsak a világ átalakulásának és újrateremtésének napja, hanem a holtak feltámadásának és megítélésének napja is. Jézus szerint „elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és eljönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra” (Jn 5,28-29). A Korán ezt a napot több ízben a Feltámadás Napjának nevezi (23,16; 56,1), amelyen elkezdődik az igazhitűek és a hitetlenek feletti ítélkezés, melynek végén mindenki a helyére kerül. A jók a Paradicsomba, a gonoszok a Pokolra jutnak.

A Biblia az üdvözültek otthonáról több képet használ, mint a Korán. Sajnos, sem a teológia, sem az igehirdetés nem foglalkozik ezekkel. Beérjük Aquinó-i Szent Tamás túlontúl intellektualista megközelítésével, az ún. „visiobeatifica”-val, amit boldogító színelátással szoktunk fordítani. Ám a láthatatlan és felfoghatatlan Isten „boldogító színelátása” az egyszerű embernek nem mond semmit. Az elhunytak „lelkiüdvéért” szoktunk misézni, lelkigyakorlataink jelmondata pedig a „mentsd meg lelkedet…” A „mennyegzői lakomáról” (Jel 21,9-27), a „visszanyert paradicsomról” (Lk 23.43), az „új égről és új földről” (2 Pt 3,13; Jel 21,1) szinte teljesen megfeledkezünk. Szent Pálnak a korintusiakhoz írt első leveléből kitűnik, hogy a test feltámadása létkérdés a hívőknek: ha van feltámadás, akkor van örök élet, ha nincs feltámadás, akkor igazi örök élet sincs (vö. 1 Kor 15. fejezet). Mi mégis elhisszük Szent Tamásnak, hogy a feltámadás csak járulékos eleme az örök boldogságnak…

A Koránban tulajdonképpen csak a paradicsomkert képeivel találkozunk, de ezek annyira érzékletesen (sőt érzékien) tárulnak elénk, hogy alkalmasak az egyszerű arábiai vagy afrikai embert is megragadni. A Paradicsomban minden megtalálható, ami „szem-szájnak ingere”. Tiszta és bővízű folyók, tejjel, borral és mézzel áradó folyamok, kertek a legkívánatosabb, mindig friss és könnyen elérhető gyümölcsökkel (datolya, gránátalma, banán), férjeiket szerető és korban hozzájuk illő asszonyokkal. De nem hiányoznak a „szemérmes tekintetű, sem emberek, sem dzsinnek által nem érintett szüzek” sem, akik „jácinthoz és gyöngyhöz hasonlók”, illetve a már említett nagy szemű, „elrejtett gyöngyszemekhez hasonló” hurik sem. De hogy az igazhitű és üdvözült nők se unatkozzanak: vannak ott örökifjú fiúk is. (Vö. K 44,51-56; 47,15; 52,17-27; 55,46-77; 56,12-38; 88,8-16.)

A felsorolt szúrákban természetesen szó esik az ízletes gyümölcsök mellett húsételekről és finom (nem részegítő) italokról is. Ugyancsak szó esik a hozzátartozókkal (utódokkal) való együttlét örömeiről is.

Ami a poklot illeti, annak leírásából nem hiányoznak a képzavarok sem, ezek azonban legalább annyira félelmetesek, mint amennyire idillikusak a Paradicsom képei. A kárhozottak a Pokol tüzére kerülnek, ahova megláncolva vetik őket; táplálékuk egy tüskés és keserű bokortól a gennyig és fortyogó víz és olaj, fürdőjük pedig forró víz lesz. Ráadásul megkapják még a samún nevű forró szelet és a szemüket mardosó fekete füstöt is. és persze azt is át kell élniük, hogy senki nem kel a védelmükre, legkevésbé a paradicsomkertek boldog lakói. (Vö. K 23,103-104; 44,43-49; 47,15; 52,11-16; 55,41-44; 56,41-46; 69,25-37; 88,2-7.)

Ezeket bizonyára tekinthetjük olyan költői képeknek, mint a „Gehenna (= GeHinnom = Hinnom völgye) tüzét”, a „férgeket és a ki nem alvó tüzet”, amelyekről Jézus is beszél (Mt 5,22; Mk 9,48) vagy a „kénköves tüzes tavat” (Jel 20,9). – De ebbe a sorba tehetjük a „külső sötétségre való kivettetést”, illetve a „külső sötétségben maradást” is (vö. Mt 22,13; 25,1-12).

Ezek a költői képek – ha nem is kell őket betű szerint vennünk – kifejezik a kárhozat, a fényből és a minden jóból való kizáratás keserűségét, és alkalmasak arra, hogy a gyenge akaratú és könnyelmű embert visszatartsák bizonyos bűnök elkövetésétől és ösztönözzék az erényes életre.

Végül meg kell még említeni, hogy a Koránban és a szunnákban szó esik 7 égről és 7 pokolról, mint a másvilági boldogság és a pokolbeli szenvedés fokozatairól. A hetedik mennyországba (a Paradicsom legmagasabb kertjébe) a küldöttek (próféták) és a vértanúk jutnak, a pokol fenekére pedig azok, akik csak látszatra voltak muszlimok, esetleg az iszlám árulói is lettek. Őket a Korán „képmutatóknak” hívja (vö. K 4,140.145).

Márfi Gyula