„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”

 

A mi generációnk (1950-es, 1960-as években születettek) vajon lehet még példa a mai fiatalok előtt?

Mi még gyalog mentünk az iskolába és gyalog jöttünk onnan haza.

Ha a tanár megkért bármilyen munkára, büszkék voltunk rá, hogy mi kaptuk a feladatot.

Mi még egyedül tanultunk, s ha nem ment valami a fejünkbe, sokszor akaratunk ellenére ott kellett maradtunk az iskolában egy kis „továbbképzésre”.

Mi még krétával írtunk a táblára, tollal, ceruzával a füzetünkbe, de legalább tudtunk írni és olvasni.

Viselkedésünk talán „élénkebb” volt, de azért, mert telve voltunk energiával, amit ki kellett tombolnunk.

Nekünk még nem volt mobiltelefonunk, de még otthon sem volt vezetékes telefon sem. Mégis rendre, időre otthon voltunk, s megérkeztünk mindenhová.

Mi nem jártunk drága különórákra, edzőtermekbe, mégis aki akart, megtanult zenélni, focizni, biciklizni, úszni…

Ha kaptunk egy nyaklevest a tanártól, vagy osztálytársunktól, nem rohantunk senkihez panaszkodni, inkább hallgattunk róla, vagy elintéztük a dolgot a magunk eszközeivel. Mégsem éreztük, hogy ez megalázó lett volna.

Örültünk minden ételnek, nem válogattunk, s az ételt, különösen a kenyeret nem dobtuk el, azt bűnös dolognak tartottuk.

Buszon, villamoson, vonaton átadtuk a helyünket az idősebbeknek, szégyen lett volna, hogy mellettünk álljon egy szüleink, illetve nagyszüleink korú ember.

Tiszteltük a szüleinket, nagyszüleinket, rokonainkat, tanárainkat, a szomszédokat. Előre, hangosan köszöntünk minden ismerős felnőttnek.

Mindig volt szabadidőnk a délutáni játékra, futkározásra, focizásra, barátkozásra, de ha kellett, otthon segítettünk a házi munkákban.

Többnyire egészségesek voltunk a sok mozgástól és a jó levegőtől, s kevés elhízott kortársunk volt.

Mindig elégedettek voltunk azzal, amit kaptunk, s nem rendeztettünk magunknak országos „szülinapi bulikat”.

Mi még szombaton is jártunk iskolába, számunkra nagy kincs volt a hétvége, az ünnep, a kirándulás, egy-egy utazás.

Mi olyan generáció vagyunk, amelyik, bár még ismerte a nélkülözést, de már nem kellett félnie az éhezéstől, a háborútól. Legfeljebb a szüleink, nagyszüleink, idősebb rokonaink elejtett szavai jelezték, hogy ők még tartanak valamitől.

Mi még könyvet olvastunk, örültünk, ha néha eljutottunk moziba, évente egyszer-egyszer az iskolával színházba.

Mi egy olyan generáció vagyunk, amelyik joggal nevezheti magát a „békeviselt nemzedéknek”.

Mi olyan generáció vagyunk, amelyiknek vágyai voltak, ami talán soha nem valósulhatott meg, de ez nem vezetett minden esetben lelki sérüléshez.

Mi még nem jártunk pszichológushoz, orvoshoz is csak abban az esetben mentünk el, ha az elkerülhetetlen volt.

Mi egy olyan generáció vagyunk, amely már soha nem tér vissza.

 

A mai fiatal generáció a hatvanas éveikben járó idősebbek szemével:

A szülők kocsival visznek az iskolába, mert féltenek, s mert fárasztó számodra a néhány száz méteres út, vagy mert percre pontos időhöz vagy kötve.

Ha egy osztálytársad vagy a tanárod csúnyán néz rád, netán rossz jegyet kaptál, nem hagyod annyiban, rohansz panaszkodni.

Tisztában vagy a jogaiddal, téged nem lehet olyan feladatra megkérni, ami ellenkezik az érzékenységeddel.

Buszon, villamoson utazva nem adod át ülőhelyedet egy idősebb embernek, akkor sem, ha látod, hogy nehezére esik állnia.

Okostelefonod nélkül egy lépést sem teszel, minden ügyes-bajos dolgodat azzal intézed, vagy intézteted.

Minden perced be van táblázva, az iskolai órák után rohansz a különórákra, edzésre, mindenféle „fontos” elfoglaltságra.

Kényelemben élsz, de nem biztonságban. Félni kell az utcán, félni kell sokszor a gonoszkodó osztálytársaidtól. Sajnos sokszor félni kell az otthoni állapotoktól, a szülők veszekedésétől, a fizikai bántalmazástól, a válástól.

A felnőtteket, beleértve a tanáraidat, szüleidet, egyéb rokonaidat, szomszédjaidat nem tiszteled, sokszor nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illeted őket.

Várod a hosszú hétvégét, amikor semmit nem csinálsz, amit pedig kellene, többnyire megcsinálják helyetted.

(Természetesen ezek a sommás megállapítások nem vonatkoznak mindenkire, ezek csupán egy kortünet leírásai.)

A kritikus szavak, jóllehet igazak, az újabb és újabb generációk ezt már másként látják. Ám azt is lehet látni, hogy a munkába lépő huszon- és harmincévesek között nagyon sok az értelmes, több nyelvet beszélő, művelt, világlátott fiatal. Ami nagy érdem ebben az elszürkülő világban, hogy tudnak szépen beszélni, fogalmazni, írni. Gondoljunk rájuk is, amikor egy egész generációról mondunk ki véleményt, illetve fogalmazunk meg olyan tulajdonságokat, amik csak részben igazak, s csupán általánosítanak.

Az már más kérdés, hogy e mögött a műveltség, nyelvtudás, világlátás mögött milyen világnézet húzódik meg. Jobban érzi-e magát egy magyar fiatal Londonban, Párizsban, Berlinben, Bécsben vagy New Yorkban, mint Budapesten? Valószínű, hogy nagyon sok fiatal nagyobbnak, gazdagabbnak, színesebbnek látja az említett városokat, mint saját hazájának fővárosát. Ez a varázs még akkor sem törik meg számára, ha egyre gyakrabban tapasztalja, látja az említett városokban – és természetesen az országokban – az úgynevezett civilizált világra leselkedő veszélyt. Sokan talán csodálkozva kérdik: miféle veszélyt? Azt, ami ma már jól látható módon kikezdte a kétezer éves európai kultúrát, azokat az értékeket, amikre néhány éve még oly büszkék voltunk és joggal. (A kultúra, benne az európai családmodell és a keresztény vallás elleni támadások, a migráció, a gender elméletek, továbbá a pénz és a média mindent elsöprő ereje.)

 Az alábbi lehangoló példákat Budapest egyik „vezető egyetemén” gyűjtötte össze egy olyan professzor, aki még fontosnak tartja, hogy egy humán egyetemen végző hallgatónak legyen a klasszikus értelemben vett műveltsége is. Hiszen ezek az egyetemet végző hallgatók az ország értelmiségének utánpótlását jelentik. Mellesleg a diplomához köthető szemináriumon a professzor felmérte és rendszerezte éveken át a hallgatók kognitív (megismerés tudománya) magyar identitását. Összegezve a felmérések eredményét, a magyar történelem, irodalom, földrajz, művészetek, életművek, találmányok, vagy akár a gasztronómia terén a hallgatók tudása, ismeretei a nullához közelítenek.

A példák közül megemlítendő, hogy Katona Józsefet a Bánk bán zeneszerzőjeként említik, összekeverik Petőfi Sándor és József Attila arcképét, Pannonhalma és Tokaj földrajzi helyét. A Pál utcai fiúk szerzőjeként Gárdonyi Gézát jelölik meg, Szinyei Merse Pál Majális című festménye szerintük a Pán európai pikniket ábrázolja. Papp Lászlót, ha már kiderült róla, hogy sportoló, legtöbben az úszók és a kardvívók közé sorolják. Egyetlen tanuló sem ismerte fel a Rákóczi indulót, továbbá Liszt Ferenc Magyar rapszódiáját.

A professzor azzal igyekszik motiválni a hallgatóit a hasznos ismeretek elsajátítására, hogy akiből hiányzik a „nemzeti” identitás, az nem lesz képes az oly sokszor emlegetett innovációra. Ebben az esetben is gondoljunk a fára, melynek gyökerei elhalnak…

Bánhegyi Ferenc

Az eddig megjelent négy rész itt olvasható el.