A középkori magyar-oszmán érintkezések a 14. században kezdődtek, s a Balkán új hódítóit erősen foglalkoztatta legerősebb ellenfelük kiléte. A magyarok múltjáról kialakított kép persze az idők során változott.

Először a muszlim mitológiában Seddád királyához kötött, Magyarországon megtalált kardra vonatkozó történetet jegyezték fel, amely egyfajta jogigényt fejezett ki országunkra. 1529-ben Ibrahim pasa nagyvezír bemutatta a dívánban a magyar koronát, mely szerinte eredendően Nusinreván (azaz II. Hoszrau) perzsa királyé (Kr. u. 531-579) volt. Az elmélet azután gyorsan fejlődött, 1543- ban már azt állítják, hogy a korona Nagy Sándortól került a híres Szászánida uralkodóhoz s onnan a magyarokhoz. Az 1650-es években pedig Evlia Cselebi még ennél is messzebb megy: szerinte a korona Hósang sahé, az iráni mitológia első koronás királyáé volt, tőle került a fentebb említett királyokhoz. E koronatörténetek végső soron azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy e nagy legitimációs erővel bíró tárgy keletről – a „muszlim világból” – származott, ráadásul a magyarokhoz másodjára Szulejmán szultán kezéből került, s ezért a Habsburgok jogtalanul birtokolják. Visszaszerzése – és ebben a magyarok támogatása – tehát teljesen jogos.

A korona történetével párhuzamosan alakult a magyar nép megítélése is. Az oszmánok – akár a magyar krónikákból, akár a muszlim földrajzi irodalomból – tudták, hogy a magyarok keletről érkeztek. Egyrészt a tatárokhoz kapcsolták őket: „A magyarok a Don partján lakó tatárok közül jöttek” – írja Ebu Bekr bin Behrám Dimiski a 17. század végén, de a tatár kapcsolatot már a Tarih-i Ungurusz szerzője, Mahmud Terdzsümán is említi a 16. század közepe után: szerinte a magyarok ősapjának, Hunornak a tatár kán lánya volt a felesége. S hogy ez nem csupán a filoszok műhelytitka volt, mutatja Mihály havasalföldi vajda jelentése, mely szerint a nála tárgyaló tatár követek, amikor a jó borok megoldották nyelvüket, így beszéltek: „Miért harcolnánk mi a magyarok ellen, hiszen mi rokonok vagyunk és azonos nemzetségből, a szkíták nemzetségéből származunk.”

Ugyanakkor a korona kapcsán Evlia Cselebi egészen más történetet mesél el a magyarok eredetéről: a perzsa mitológia Menucsehr nevű királyának négy, hazájából menekülni kénytelen fia alapított államot a Kárpát-medencében. A magyarok tehát származásukat tekintve perzsák, amit állítása szerint a népnév – népetimológiás – elemzése, egy sor perzsa szó, továbbá az a tény bizonyít, hogy Hósang sah dagesztáni sírján a magyar Szent Korona rajza látható. Nem tudjuk, milyen régi ez az elképzelés, mindenesetre nem zárható ki az sem, hogy maga Evlia építette fel  a számára hozzáférhető adatokból. Az oszmán propagandagépezet  még a Kárpát-medence magyarok előtti történetét is igyekezett saját cél­jaira felhasználni. Egy 16. század köze­pére datálható legenda Nagy Sándor pannóniai hódításait adta elő. Alexandrosz – a muszlim mitológiában Iszkender – az a világhódító, aki bár Mohamed előtt élt, egy sugallat révén mégiscsak az iszlám elterjesztésén fáradozott. Az oszmán szultánok az ő nyomdokaiban jártak, többek között ezért nevezték ma­gukat második Iszkendernek is. A per­zsa múlt ekkor már beépült a muszlim hagyományokba, ahogyan a görög múlt is az oszmán birodalmi hagyomány része lett. Sándor állítólagos pannóniai hódításai tehát jogalapot szolgáltattak az új háborúkhoz: a foglalókból így let­tek visszafoglalok. A Nagy Sándor-történetnek egyébként volt egy érdekes mellékszála is, mely – a muszlimok által is nagyra becsült – Platón Pannóniába helyezett öregkorát dolgozta fel. Az osz­mánok e fogással Magyarország múltját is meg akarták szerezni maguknak. Nem elő­ször jártak el így, Bizánc esetében is ha­sonló legendával álltak elő.[1]

Pálffy Géza  kutatásai szerint azonban a Szent Koronát végül is Szulejmán nem vitte magával Isztambulba, hanem hatalmi megfonolásból itt hagyta az országban. Erről így ír :

Eddigi ismereteink szerint a magyar koronát már az 1526. évi mohácsi csata után sem őrizhették sokáig „rendes koronaőrök”, azaz a késő középkori szokásoknak megfelelően magyar nagyurak. Ám addigi bevett őrzési helyét, Visegrádot is több ízben el kellett hagynia. Miként számos alkalommal a korábbi évszázadokban, a felségjelvény ismét a magyar trónra törekvők és a Magyarország területéért küzdők harcának meghatározó részévé, sőt kiemelkedő politikai adujává vált. A mohácsi vereséget követően rövid időre Trencsén várába menekítették, majd az egyik koronaőr Szapolyai János erdélyi vajda székesfehérvári koronázása (1526. november 11.) után a másik koronaőr, Perényi Péter saját várába, az északkelet-magyarországi Füzérbe vitte – nyilván az új uralkodó beleegyezésével.

Perényi tökéletesen tisztában volt a korona legitimációs erejével, s annak birtoklását kiválóan használta fel saját karrierje építéséhez. 1527. november 3-án már egy újabb magyar király, Habsburg Ferdinánd koronázásához biztosította Fehérvárott a felségjelvényt, mégpedig újabb tisztségek (pl. az erdélyi vajdaság) és birtokok fejében. A korabeli történetírók állításával ellentétben viszont ezt követően koronánk nem maradt Perényi birtokában Baranya megyében, hanem visszakerült Visegrádra.

Itt szerezte meg Szulejmán szultán 1529 nyarán, Bécs elleni hadjárata során. Ennek kudarcát követően előbb úgy döntött, magával viszi Isztambulba mind a koronát, mind a lefogott magyar előkelőket – Várday Pál esztergomi érseket és Perényi koronaőrt -, ám ők feltehetően elmagyarázták neki, hogy Magyarországon törvényes királyi hatalom elképzelhetetlen a Szent Korona nélkül. Ezért a szultán már hazafelé tartva 1529. október elején a Duna-parti Tass község határából viszszaküldte magyar vazallusának, János királynak a felségjelvényt, és szabadon engedte a politikai túszokat. Nyilvánvalóan felismerte: Szapolyait, majd esetleges utódait csakis a Szent Korona birtoklása biztosíthatja be az uralkodói hatalomban.

 Ugyanerről tanúskodik, hogy a szultán még Buda csellel történt nevezetes elfoglalása (1541. augusztus 29.) után sem vitte el Magyarországról a Szent Koronát.

Bartoniek Emma könyvéből:

 Szulejmán  átadta a Szentkoronát a nála hódolatra jelentkező Zápolyainak. Jánosnál is maradt Szentkoronánk egészen ennek haláláig, mikoris özvegye, Izabella királyné örökölte, ki 1551-ben a Fráter György által közvetített békét I. Ferdinánddal megkötve, ennek adta át a Szentkoronát. Ezzel is bizonyította, hogy a maga, fia János Zsigmond és minden utódai nevében a magyar trónról Ferdinánd és utódai javára lemond. A Szentkoronát Castaldo császári tábornok vette át, ki azt aztán spanyol és magyar lovasokkal Pozsonyba, az országgyűlésen ott időző Ferdinándhoz vitte. Ferdinánd birtokában nem maradt Szentkoronánk állandóan az országban. Az ország nagy része török kézre került és éppen azok a területek, melyeken eddig Szentkoronánk őriztetett. A Habsburg-korban ezért túlnyomólag Pozsony erős várában tartották a Koronát és a többi jelvényt, de előfordult az is, éspedig mindjárt I. Ferdinánd alatt, hogy a drága jelvények Bécsbe, sőt Prágába, az akkori Habsburgok kedvelt székhelyére vitettek, aszerint, amint a király éppen ott tartózkodott, vagy a török veszély és olykor forrongó alattvalói támadásai elől biztonságosabbnak látta.

A bécsi béke aztán 1606-ban arra kötelezte Mátyást, az eljövendő királyt, hogy a Szentkoronát békésebb idők beálltával visszahozza Magyar­országra és Pozsonyban őriztesse, (1606. 4. tc.) szintúgy az 1608. 4. tc., mely a Szentkoronát corona regni-nek, az ország koronájának nevezi. Rudolf ugyanis a prágai Hradzsinban, az ő állandó rezidenciáján tartotta magánál Szentkoronánkat, s nem akarta kiadni, azonban Mátyás főherceg unszolására végül mégis engednie kellett. Ez viszont csak Ausztriában akarta őriztetni az ország koronáját, mert méltán tarthatott attól, hogy ha az az országban van, valamelyik »rebellis« kezére jut, s az esetleg saját magát koronáztatja meg vele. Kisebb-nagyobb huza-vona után végre mégis az ország akarata győzött: Rudolf 1608. június 12-én igen nagy ünnepélyességgel kiszolgáltatta a Szentkoronát rejtő ládát Mátyás főhercegnek s a kíséretében lévő nagyszámú s fényes fegyverzetű magyar rendi deputációnak, s a koronázás megtörténte után II. Mátyás – az 1608. koronázás utáni törvények 16. tc.-e értelmében – a Szentkoronát a koronázási jelvényekkel egyetemben a pozsonyi várba viteti.

A XVII. sz. folyamán aztán a Bethlen-féle felkelés idején, 1618-ban a Szentkoronát Révay Péter koronaőr kénytelen volt átadni a felkelőknek, s így az Bethlen kezében előbb Zólyom várába, majd Kassára, innen Eperjesre, végül Ecsedre, Szabolcs megyébe kerül, amint Bethlen Ferdinánd elől visszavonulni kényszerült. Az 1621. júniusi nikolsburgi béke értelmében aztán a Szentkorona újból II. Ferdinánd birtokába jutott.